Keresztény szemmel

Mi va­ló a temp­lom­ba? cím­mel ál­lás­fog­la­lás­sal for­dult ha­zai gyü­le­ke­ze­te­ink­hez egy­há­zunk püs­pö­ki ta­ná­csa. A már­ci­us 15. al­kal­má­ból meg­szö­ve­ge­zett do­ku­men­tum szo­kat­la­nul élénk vissz­han­got vál­tott ki. Kräh­ling Dá­ni­el nyu­gal­ma­zott bony­há­di es­pe­res-lel­kész vé­le­mé­nyé­vel két hét­tel ez­előtt az Evan­gé­li­kus Élet ol­va­sói is ta­lál­koz­hat­tak eze­ken a ha­sá­bo­kon. „Vi­szonvá­lasz­ra” egy­há­zunk el­nök-püs­pö­ke, Itt­zés Já­nos vál­lal­ko­zott…

– A lap­ban meg­je­lent és a szó­ban tol­má­csolt vé­le­mé­nyek ol­vas­tán-hal­la­tán az az ér­zés erő­sö­dött meg ben­nem, hogy már megint el­kés­tünk. El­kés­tünk, mert az ál­lás­fog­la­lás­ban érin­tett kér­dé­sek­ről már leg­alább húsz év­vel ez­előtt szól­nunk kel­lett vol­na oly mó­don, hogy az irányt mu­tas­son gyü­le­ke­ze­te­ink­nek, pres­bi­te­re­ink­nek.

Ma­gam már a nyolc­va­nas évek vé­gén konf­lik­tus­ba ke­rül­tem ak­ko­ri gyü­le­ke­ze­tem né­hány tag­já­val, ami­kor fel­ve­tet­ték egy má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­táb­la temp­lo­mi el­he­lye­zé­sé­nek gon­do­la­tát. Én kez­det­től azon a vé­le­mé­nyen vol­tam, hogy ezt temp­lom­tér­be nem sza­bad be­he­lyez­ni. Azt is el­mond­tam, hogy ha te­het­ném – s ha ez­zel sen­kit nem bán­ta­nék meg –, a meg­lé­vő em­lék­táb­lá­kat is ki­he­lyez­tet­ném a kül­ső temp­lom­fal­ra.

Hogy li­tur­gi­kus tér­be ne ke­rül­je­nek ilyen táb­lák, az szá­mom­ra ma­gá­tól ér­te­tő­dő. Vo­nat­ko­zik ez a nem­ze­ti zász­lók­ra is. De a már­ci­us 15-i ál­lás­fog­la­lá­sunk­ban nem­csak azt ír­tuk le, hogy bi­zo­nyos dol­gok nem va­lók a temp­lom­ba, ha­nem ja­va­sol­tuk azt is, hogy a temp­lom­fal­ra – kí­vül­ről – min­de­nütt tűz­zék ki a nem­ze­ti lo­bo­gót. Te­hát meg kell tud­ni kü­lön­böz­tet­ni a temp­lo­mot mint köz­épü­le­tet és mint szak­rá­lis te­ret.

Amit Kräh­ling Dá­ni­el szó­vá tesz, az tö­ké­le­te­sen ért­he­tő. Lel­ki­pász­to­ri szem­pont­ból az em­ber szá­mos dol­got nem tud meg­ten­ni, vagy na­gyon óva­to­san kell, hogy meg­te­gyen. Ta­lán ki kel­lett vol­na egé­szí­te­ni mon­dan­dón­kat az­zal, hogy a püs­pö­ki ta­nács nem va­la­mi­fé­le pu­ri­fi­ká­tor­ként kí­ván­ja „ki­füs­töl­tet­ni” a temp­lo­mok­ból a li­tur­gi­kus tér­be nem il­lő, ám oda a sze­re­tet ado­má­nya­ként be­ke­rült, meg­szo­kott tár­gya­kat, ado­má­nyo­kat.

Ter­mé­sze­te­sen nagy ta­pin­ta­tot igé­nyel ez a faj­ta tu­dat­for­má­lás. Re­mé­nye­ink sze­rint ál­lás­fog­la­lá­sunk ugyan­ak­kor el­in­dít­hat egy olyan be­szél­ge­tést a gyü­le­ke­ze­tek­ben, pres­bi­té­ri­u­mok­ban, amely­nek ered­mé­nye­ként ki­te­szik a temp­lom hom­lok­za­tá­ra a bent lé­vő zász­lót. Vagy azt mond­ják, hogy mű­anyag vi­rág he­lyett in­kább le­gyen élő vi­rág az ol­tá­ron. Te­hát az igé­nyes­ség fel­éb­resz­té­se volt az egyik cé­lunk. Hogy tu­da­to­sod­jék: a temp­lom nem a sze­mé­lyes am­bí­ci­ók, sze­mé­lyes aján­dé­ko­zá­si vá­gyak min­den­faj­ta gyü­möl­csét be­fo­ga­dó tér. Ja­va­sol­juk, hogy az ado­má­nyo­zók min­dig elő­re egyez­tes­se­nek a lel­késszel vagy a pres­bi­té­ri­um­mal. Így meg le­het­ne előz­ni a fél­re­ér­té­se­ket, a ne­he­zen ke­zel­he­tő hely­ze­te­ket.

– Az Evan­gé­li­kus Élet ugyan az ál­lás­fog­la­lás­sal több pon­ton vi­tat­ko­zó vé­le­mény­nek adott he­lyet, de so­kan bi­zo­nyá­ra örül­tek an­nak, hogy a püs­pö­ki ta­nács egy ilyen el­iga­zí­tó, tes­tü­le­ti meg­nyi­lat­ko­zást tett. Hi­szen so­kan ki­fe­je­zet­ten kí­vá­na­tos­nak tar­ta­nák, ha egy­há­zunk­nak is vol­na egy­faj­ta „ta­ní­tói hi­va­ta­la”… Ha azon­ban az egy­ház­ve­ze­tői ál­lás­fog­la­lás nem kö­te­le­ző ér­vé­nyű ha­tá­ro­zat, ak­kor fel kell ten­nem a kér­dést, va­ló­já­ban mi a mű­fa­ja en­nek a do­ku­men­tum­nak…

– Hi­va­ta­los ál­lás­fog­la­lás – ta­ná­cso­lá­si szán­dék­kal. Az evan­gé­li­kus tra­dí­ció alap­ján en­nél töb­bet nem is igé­nyel­he­tünk ma­gunk­nak. Ná­lunk nincs ta­ní­tó­hi­va­tal, és vall­juk meg őszin­tén, csak nem rég­óta kez­dünk túl len­ni azon, hogy egy püs­pök vagy a püs­pö­ki ta­nács meg­szó­la­lá­sa ne le­gyen – hogy így mond­jam – „kont­ra­pro­duk­tív”.

– A szak­rá­lis tér meg­tisz­tí­tá­sá­nak a szán­dé­kát olyan na­gyon azért sen­ki sem ve­he­ti rossz né­ven egy­há­zi ve­ze­tők­től. Az ál­lás­fog­la­lás idő­zí­té­se azon­ban ta­lán nem volt a leg­sze­ren­csé­sebb…

– A ma­gyar­or­szá­gi tör­té­nel­mi ke­resz­tény egy­há­zak az el­múlt év­ti­ze­dek­ben nem egy­sé­ge­sen ala­kí­tot­ták ki vi­szo­nyu­kat a nem­ze­ti szim­bó­lu­mok hasz­ná­la­tá­hoz. Le­het­sé­ges, hogy a tár­gyak szint­jén ta­lán mi va­gyunk a leg­ke­vés­bé nem­ze­ti jel­leg­gel bí­ró fe­le­ke­zet. Én azon­ban nem ér­zek meg­ha­son­lást a ma­gam sze­mé­lyé­ben, mert meg­győ­ző­dé­sem, hogy ha a ho­ri­zon­tá­lis sí­kot a ver­ti­ká­lis sík­ba csúsz­tat­juk, a ver­ti­ká­lis, transz­cen­dens kap­cso­la­tunk gyen­gül.

A mi­nap kül­föl­di uta­mon oda­jött hoz­zám va­la­ki, aki úgy kez­dett be­szél­ni egyik test­vér­egy­há­zunk nem­zet­meg­tar­tó szol­gá­la­tá­ról, hogy su­gár­zott be­lő­le az üd­vös­ség re­mény­sé­ge. Ez azon­ban ha­tal­mas teo­ló­gi­ai té­ve­dés! A nem­zet bol­dog­sá­ga nem azo­nos az üd­vös­ség­gel, az egy­ház nem ak­kor töl­ti be Jé­zus Krisz­tus­tól ka­pott kül­de­té­sét, ha a nem­ze­tet „őr­zi”. Nem azt mon­dom, hogy az egy­ház­nak nin­csen ilyen sze­re­pe, de el kell vá­lasz­ta­ni, meg kell tud­ni kü­lön­böz­tet­ni a dol­go­kat. Ahol ho­ri­zon­tá­lis, vi­lá­gi ér­té­kek lesz­nek a szak­rá­lis tér félt­ve őr­zött tár­gya­i­vá, ott el­ho­má­lyo­sul­hat a mennyei táv­lat.

Hogy ak­kor még­is mi ma­rad­jon meg és mi ne a temp­lom­ban? Ha fur­csán hang­zik is, én a ha­tárt ott von­nám meg, hogy amit a hi­va­ta­los mű­em­lék­vé­del­mi ren­del­ke­zé­sek bent tar­tan­dó­nak ítél­nek, azok ma­rad­ja­nak, hi­szen azok­hoz nem tu­dunk hoz­zá­nyúl­ni.

– A ho­ri­zon­tá­lis és a ver­ti­ká­lis sík egy­más­ba csú­szá­sá­ra tu­laj­don­kép­pen egy igen fon­tos li­tur­gi­ai pon­ton is van pél­da az evan­gé­li­kus temp­lo­mok­ban. Az ora­tio oe­cu­me­ni­ca ese­té­ben, ame­lyet ép­pen­ség­gel az ol­tár­tér­ben mond el a lel­kész. Ez az imád­ság ar­ra hi­va­tott, hogy – egye­bek mel­lett – nem­zet­fél­tő ag­go­dal­ma­in­kat is az Is­ten elé vi­gye. Püs­pök úr nem ér­zi el­lent­mon­dá­sos­nak, hogy mi­köz­ben a „pro­fán tár­gya­kat” szám­űz­zük a szak­rá­lis tér­ből, a li­tur­gia ma­ga ad le­he­tő­sé­get ar­ra, sőt elő­ír­ja, hogy egy­más­ba csúsz­tas­suk a sí­ko­kat…?

– A ho­ri­zon­tá­lis és a ver­ti­ká­lis egy­más­ba csú­szá­sa va­ló­já­ban már bő két­ezer év­vel ez­előtt az in­kar­ná­ci­ó­ban meg­tör­tént – a va­ló­sá­gos Is­ten­ként és va­ló­sá­gos em­ber­ként kö­zénk jött Meg­vál­tó­ban. De én azt gon­do­lom, hogy ami­kor zsol­tá­rok­ban, imád­ság­ban em­be­ri éle­tünk prob­lé­má­it, tár­sa­dal­mi éle­tünk ne­héz kér­dé­se­it Is­ten elé visszük, ak­kor nem tör­té­nik meg ez az egy­be­csú­szás. Egy zász­ló nem azo­nos egy imád­ság­ban el­mon­dott, nem­ze­tért va­ló kö­nyör­gés­sel. De is­mét­lem: ki­fe­je­zet­ten ja­va­sol­tuk, hogy a nem­ze­ti lo­bo­gók ke­rül­je­nek ki a temp­lo­mok hom­lok­za­tá­ra.

– A szak­rá­lis tér meg­tisz­tí­tá­sá­nak püs­pö­ki cél­ki­tű­zé­sé­ről az ol­va­só­nak per­sze eszé­be jut­hat, hogy az evan­gé­li­kus püs­pö­kök idő­ről idő­re meg­ál­da­nak, fel­szen­tel­nek leg­kü­lön­bö­zőbb dol­go­kat…

– Ta­lán a li­tur­gi­kus könyv má­so­dik kö­te­té­nek meg­je­le­né­se lesz jó al­ka­lom ar­ra, hogy egy­há­zunk né­pe szá­má­ra eb­ben a kér­dés­ben is ki­ad­junk püs­pö­ki ál­lás­fog­la­lást. Én min­den­eset­re rég­óta ja­vas­lom ke­rü­le­tünk teo­ló­gu­sa­i­nak, hogy ha szen­te­lé­sük­re ké­szül­nek, ak­kor lel­kész­szen­te­lés­re, ne pe­dig lel­kész­ava­tás­ra hív­ják sze­ret­te­i­ket. Bi­zo­nyos tár­gya­kat, épü­le­te­ket – pél­dá­ul óvo­dát, is­ko­lát vagy mond­juk bör­tönt – nem szen­te­lünk. A zász­lót sem szen­tel­jük, ha­nem meg­áld­juk, ami azt je­len­ti, hogy ál­dást ké­rünk azok­ra, akik szá­má­ra az a zász­ló az egy­be­tar­to­zás jel­ké­pe. Az ál­dást te­hát nem a tárgy­ra, ha­nem azok­ra kér­jük, akik ar­ra a tárgy­ra egy­faj­ta szim­bó­lum­ként te­kin­te­nek.

– Esze­rint a meg­ál­dott zász­ló­nak sincs he­lye a temp­lom­tér­ben?

– A kér­dés jo­gos­nak tű­nhet, hi­szen úgy fest, mint­ha a meg­ál­dott tárgy ma­ga is ál­dást hor­doz­na. De ez nem így van. A szak­rá­lis tér­ben az is­ten­tisz­te­let fo­lya­mán csak a ki­fe­je­zet­ten Is­ten szol­gá­la­tá­ra fel­szen­telt tár­gyak­nak van funk­ci­ó­juk: a temp­lom be­ren­de­zé­sé­nek, az úr­va­cso­rai esz­kö­zök­nek… Ho­gyan is hang­zik a szen­te­lé­si for­mu­la? „Az Úr­nak szen­telt le­gyen!” Ám a zász­ló ese­té­ben nem ez hang­zik el, ha­nem az, hogy „le­gyen ál­dás” azon a kö­zös­sé­gen, ame­lyik azt az egy­be­tar­to­zás jel­ké­pe­ként meg­al­kot­ta, és így te­kint rá…

T. Pin­tér Ká­roly