Evangélikusok

Ta­lán egész Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­há­zunknak, de a Nyu­ga­ti (Du­nán­tú­li) Egy­ház­ke­rü­let­nek bi­zo­nyo­san a leg­idő­sebb lel­ké­szé­től, a ki­lenc­ven­ki­len­ce­dik élet­évé­ben el­hunyt Zá­mo­lyi Gyu­lá­tól bú­csúz­tak el nagy rész­vét­tel az el­múlt hét kedd­jén a mo­son­ma­gyar­óvá­ri evan­gé­li­kus temp­lom­ban.

Zá­mo­lyi Gyu­la Csik­ván­don szü­le­tett, és bár szü­lei mé­lyen hí­vő em­be­rek vol­tak, az érett­sé­gi­ig nem gon­dolt ar­ra, hogy a lel­ké­szi pá­lyá­ra lép­jen. Ám egy be­teg­ség­ből va­ló gyó­gyu­lá­sa után úgy dön­tött, hogy a teo­ló­gi­á­ra je­lent­ke­zik. Az el­ső két évet Pá­pán, a re­for­má­tus teo­ló­gi­án jár­ta. A har­ma­dik év­ben ment át Sop­ron­ba, és ott fe­jez­te be ta­nul­má­nya­it.

Fi­ze­tés nél­kü­li káp­lán­ként kezd­te a szol­gá­la­tot a csög­lei misszi­ói gyü­le­ke­zet­ben. Az­után Ge­csé­re, ké­sőb­bi apó­sa mel­lé ke­rült. Szol­gált Győr­ben Groó Gyu­la he­lyet­te­se­ként, Sop­ron­ban az egye­tem könyv­tá­ro­sa­ként, to­váb­bá Kör­men­den és Csur­gón. Ez az idő­szak azért volt moz­gal­mas, mert – mint a Ha­rang­szó cí­mű új­ság ter­jesz­tő­je – szám­ta­lan olyan gyü­le­ke­zet­ben meg­for­dult, amely a So­mogy-Za­lai, a Tol­na-Ba­ra­nyai és a Va­si Egy­ház­me­gyé­hez tar­to­zik.

1. de­cem­ber el­se­jén he­lyet­tes lel­kész­ként Surd­ra ke­rült, ahol ké­sőbb pa­ró­kus lel­kész­nek vá­lasz­tot­ták. Szol­gá­la­ti te­rü­le­te egé­szen a ju­go­szláv ha­tá­rig ter­jedt. Eb­ben az idő­szak­ban kap­cso­ló­dott be az evan­gé­li­zá­ci­ós mun­ká­ba. A gyü­le­ke­ze­ti if­jú­ság­gal és a bib­lia­kö­rö­sök­kel rend­sze­re­sen járt Gye­nes­di­ás­ra. Nem­csak vit­te a hí­ve­ket az evan­gé­li­zá­ci­ós al­kal­mak­ra, ha­nem ma­ga is sok he­lyen tar­tott ilyen so­ro­za­to­kat. A tel­jes­ség igé­nye nél­kül: Ba­kony­bán­kon, Iha­ros­ban, Ma­gyar­ke­reszt­úron, Porrogszentkirályon, Sze­pet­ne­ken, Va­nyo­lán és Zse­be­há­zán.
2. au­gusz­tus 29-én egy­han­gú­lag hív­ták meg a mo­son­ma­gyar­óvá­ri gyü­le­ke­zet­be. En­nek az idő­szak­nak drá­mai fe­je­ze­te volt mind­az, ami 1956. ok­tó­ber 26-án Mo­son­ma­gyar­óvá­ron tör­tént. A vá­ros ha­tár­őr­lak­ta­nyá­já­nál ka­to­nák lőt­tek a fegy­ver­te­len tö­meg­be. Több mint száz ha­lott és meg­szám­lál­ha­tat­lan se­be­sült ma­radt a lak­ta­nya előt­ti té­ren. A mo­son­ma­gyar­óvá­ri ha­lot­ta­kat öku­me­ni­kus szer­tar­tás ke­re­té­ben te­met­te el, ko­moly biz­ton­sá­gi in­téz­ke­dé­sek mel­lett. Ké­sőbb ki­bő­vült a mo­son­ma­gyar­óvá­ri szol­gá­lat, mert elő­ször Raj­ka, majd He­gyes­ha­lom és Le­vél tár­sult Mo­son­ma­gyar­óvár­hoz.

1984-ben ment nyug­díj­ba, de ez a nyug­díj ak­tív volt, hi­szen rend­sze­re­sen vál­lalt he­lyet­te­sí­tő szol­gá­la­to­kat a kör­nye­ző gyü­le­ke­ze­tek­ben: Lé­bény­ben, Csor­nán, Ráb­ca­ka­pi–Tár­nok­ré­ti­ben és Be­zi–Ene­sén.

„Min­de­nért ad­ja­tok há­lát Is­ten­nek!” – val­lot­ta vissza­te­kint­ve hosszú lel­ké­szi szol­gá­la­tá­ra. Ez az Is­ten iránt ér­zett há­la ad­ta meg ne­ki a szol­gá­lat örö­mét. Ez se­gí­tet­te át éle­té­nek ne­héz idő­sza­ka­in is. Is­ten­nek kö­szön­ték az ő éle­tét és szol­gá­la­tát azok is, akik kö­zött lel­ké­szi pá­lya­fu­tá­sa ide­jén mun­kál­ko­dott. Le­gyen ál­dott em­lé­ke, szol­gá­la­ta! Em­lé­két meg­őriz­zük.

Kiss Mik­lós