Evangélikusok

Ki­lenc­ve­ne­dik élet­évét töl­töt­te be már­ci­us 31-én. Ked­di nap­ra be­szél­tük meg a lá­to­ga­tást, és Éva né­ni – Bar­tos­né Sti­asny Éva – már na­gyon vár. Be­kí­sér a szo­bá­já­ba, le­ül­tet ma­ga mel­lé, és el­kezd me­sél­ni, nem is kell kér­dez­nem.

Az asz­ta­lon gyö­nyö­rű vi­rá­gok, ke­zé­ben szü­le­tés­na­pi üd­vöz­lő ké­pes­la­pok. Bol­do­gan mu­tat­ja, me­lyi­ket me­lyik volt ta­nít­vá­nya vagy a le­gen­dás Bo­gár ut­cai gyer­mek­ott­hon egy­ko­ri la­kó­ja küld­te. S eze­ken kí­vül is olyan sok min­dent meg akar mu­tat­ni, ne­kem akar aján­dé­koz­ni, mert szá­má­ra fon­tos, hogy sen­ki se ma­rad­jon üres kéz­zel a ve­le va­ló ta­lál­ko­zás után. Ha épp más „kin­cset” nem tud, hát ka­ti­ca­bo­ga­ras kis cso­kit ad a gyé­mánt­dip­lo­más pe­da­gó­gus – ter­mé­sze­te­sen a Bo­gár ut­ca em­lé­ké­re…

S köz­ben me­sél. Ma­gá­ról, csa­lád­já­ról, ta­ná­ri mun­ká­já­ról, de új­ra és új­ra vissza­ka­nya­ro­dunk éle­te egyik leg­fon­to­sabb sza­ka­szá­hoz, a ró­zsa­dom­bi vil­lá­hoz, an­nak egy­ko­ri la­kó­i­hoz és a szá­má­ra oly ked­ves mun­ka­társ­hoz, „fő­nök­höz”, lel­kész­hez, Szteh­lo Gá­bor­hoz.

A né­hai lel­kész 1944–45-ben har­minc­két ott­hon­ban több ezer ül­dö­zöttet búj­ta­tott. Kö­zü­lük negy­ven­öten – két és ti­zen­ki­lenc év kö­zöt­ti­ek, de leg­in­kább ka­masz­ko­rú fi­úk – Bu­da egyik leg­szebb, de a fő­vá­ros ost­ro­ma­kor az egyik leg­ve­szé­lye­sebb he­lyen lé­vő Bo­gár ut­cai vil­lá­ban ta­lál­tak me­ne­dé­ket. Éle­tü­ket, min­den­nap­ja­i­kat Éva né­ni pa­pír­ra is ve­tet­te: Há­bo­rú­ban bé­kes­ség­ben – A Bo­gár ut­cai gyer­mek­ott­hon la­kó­i­nak cso­dás meg­me­ne­kü­lé­se cí­mű, na­gyon ol­vas­má­nyos, ugyan­ak­kor meg­ren­dí­tő vissza­em­lé­ke­zé­sét 2005-ben je­len­tet­te meg a Lu­ther Ki­adó.

Ülök ve­le szem­ben, és mi­köz­ben hall­ga­tom őt, az jár a fe­jem­ben, mi­cso­da kü­lön­le­ges élet áll e mö­gött az ál­lan­dó­an op­ti­mis­ta, a jó ügyért ál­lan­dó­an ten­ni aka­ró asszony mö­gött! Hi­szen ő volt az, aki hu­szon­négy-hu­szon­öt éve­sen né­hány mun­ka­tár­sá­val a „vál­lán vit­te” a gyer­mek­ott­hont, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú bom­bá­zá­sai kö­ze­pet­te óv­ták, gon­doz­ták, ne­vel­ték a kis­gyer­me­ke­ket. Ne­ki kel­lett meg­szer­vez­nie tél­víz ide­jén, 1945. ja­nu­ár 3-án éj­jel, há­rom óra alatt a tűz­vo­nal­ba ke­rült ott­hon la­kó­i­nak ki­me­ne­kí­té­sét és át­köl­töz­te­té­sét is. Hosszan le­het­ne még so­rol­ni a meg­pró­bál­ta­tá­so­kat és ve­szély­hely­ze­te­ket. Ami­kor pe­dig rá­kér­de­zek, hogy nem félt-e pél­dá­ul át­men­ni az ott­hon­nal szem­ben lé­vő né­met pa­rancs­nok­ság­ra se­gít­sé­get kér­ni a meg­szál­ló ka­to­nák­tól, ő hal­kan csak annyit fe­lel: „Nem volt ben­nem fé­le­lem, az Is­ten mind­vé­gig ve­lem volt.” S ahe­lyett, hogy a ma­ga ér­de­me­it so­rol­ná, már­is is­mét Szteh­lo Gá­bor­ról me­sél. Mert fon­tos­nak tart­ja, hogy mi­nél töb­bek­hez el­jus­son en­nek a ki­vá­lasz­tott em­ber­nek a hí­re, le­gyen so­kak pél­da­ké­pe.

Aki is­me­ri Éva né­nit, vagy ol­vas­ta a köny­vét, biz­ton mond­hat­ja: ő is az.

Bo­da Zsu­zsa