Élő víz

Ál­dott a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus Is­te­ne és Aty­ja, aki nagy ir­gal­má­ból új­já­szült min­ket Jé­zus Krisz­tus­nak a ha­lot­tak kö­zül va­ló fel­tá­ma­dá­sa ál­tal élő re­mény­ség­re. (1Pt 1,3)

Hús­vét ün­ne­pe után az 1. hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi hir­de­tik: Krisz­tus fel­tá­ma­dott meg­iga­zu­lá­sunk­ra. „Él az én Uram, ál­dott Meg­vál­tóm, Is­te­nem és sza­ba­dí­tá­som.” (GyLK 678) Fe­hér­va­sár­nap já­rul­tak elő­ször az Úr ol­tá­rá­hoz az ős­egy­ház­ban, akik hús­vét­kor ré­sze­sül­tek a ke­reszt­ség szent­sé­gé­ben, s kis­hús­vé­tig vi­sel­ték fe­hér ru­há­ju­kat. Az új élet Te­rem­tő­je le­győ­zi hi­tet­len­sé­gü­ket! „Ha va­la­ki Krisz­tus­ban van, új te­remt­mény az. A ré­gi­ek el­múl­tak: íme, új­já lett min­den.” (2Kor 5,17; LK) „Ne hidd, hogy csak úgy be­sé­tálsz Is­ten or­szá­gá­ba! Elő­ször is új­já kell szü­let­ned víz­től és Lé­lek­től!” – így fi­gyel­mez­tet Lu­ther. „Is­ten szül min­ket új­já az igaz­ság igé­jé­vel, mely Is­ten ere­je. Ez ele­ve­nít meg s üd­vö­zít min­de­ne­ket, kik ben­ne hisz­nek.” Hús­vét nyol­ca­dán a fel­tá­ma­dott Jé­zus is­mét meg­je­lent ta­nít­vá­nya­i­nak, a hi­tet­len­ke­dő Ta­más mi­att, mert ne­ki az egyet­len hi­ány­zó bá­rány is fon­tos; és így szólt hoz­zá: „Mi­vel látsz en­gem, hi­szel: bol­do­gok, akik nem lát­nak és hisz­nek.” (Jn 20,29) Ne­kik-ne­künk ír­ja a szem­ta­nú Pé­ter: „Őt sze­re­ti­tek, pe­dig nem lát­tá­tok, őben­ne hisz­tek, bár most sem lát­já­tok, és ki­mond­ha­tat­lan, di­cső­ült öröm­mel ör­ven­dez­tek, mert el­ér­té­tek hi­te­tek cél­ját, lel­ke­tek üd­vös­sé­gét.” (1Pt 1,8–9) Ezért kik új­já­szü­let­te­tek, s Ta­más­sal együtt Ura­tok­nak és Is­te­ne­tek­nek vall­já­tok: „Éne­kel­je­tek az Úr­nak új éne­ket… – Di­cső­ít­sé­tek az Urat…” (Ézs 42,10.12) Is­ten meg­is­mer­tet­te ma­gát Jób­bal. Jób már nem­csak hír­ből hal­lott ró­la, de „sza­va­i­ban s mű­ve­i­ben szem­mel lát­ha­tó lett szá­má­ra Is­ten lé­nye” (lásd Bib­lia ma­gya­rá­zó jegy­ze­tek­kel, 609. o.); s bűn­val­lá­sa után „az Úr jó­ra for­dí­tot­ta Jób sor­sát, mi­u­tán Jób imád­ko­zott ba­rá­ta­i­ért” (Jób 42,10). Pé­ter sze­rint ra­di­ká­lis új­ra­kez­dés tör­té­nik a vég­be­ment új­já­szü­le­tés so­rán. En­nek je­lei a meg­szen­te­lő­dés és a kép­mu­ta­tás nél­kü­li sze­re­tet: „…egy­mást ki­tar­tó­an, tisz­ta szív­ből sze­res­sé­tek, mint akik nem rom­lan­dó, ha­nem ro­mol­ha­tat­lan mag­ból szü­let­te­tek új­já, Is­ten élő és ma­ra­dan­dó igé­je ál­tal.” (1Pt 1,22–23) Fő­pa­pi imá­já­ban Jé­zus ta­nít­vá­nya­i­ért kö­nyö­rög, ki­ket az Atya ne­ki adott: „Szen­teld meg őket az igaz­ság­gal: a te igéd igaz­ság.” – „…én őér­tük oda­szen­te­lem ma­ga­mat, hogy ők is meg­szen­te­lőd­je­nek az igaz­ság­gal.” (Jn 17,17.19) Ama nagy­pén­te­ki „sa­ját ke­zű” gyors­te­me­tés­re em­lé­kez­tet az evan­gé­lis­ta: ari­má­ti­ai Jó­zsef „el­ment Pi­lá­tus­hoz, és el­kér­te Jé­zus tes­tét. Az­tán le­vet­te, gyolcs­ba gön­gyöl­te, és el­he­lyez­te egy szik­lá­ba vá­gott sír­bolt­ba, amely­ben még sen­ki sem fe­küdt so­ha.” (Lk 23,52–53) Ám Jé­zus még ha­lá­la előtt fel­emelt han­gon Aty­ja má­ig ér­vé­nyes üze­ne­tét hir­det­te: „Aki hisz én­ben­nem, az nem én­ben­nem hisz, ha­nem ab­ban, aki el­kül­dött en­gem…” – „Én pe­dig tu­dom, hogy az ő pa­ran­cso­la­ta örök élet.” (Jn 12,44.50) Mi tud­juk-e, hisszük-e mind­eze­ket? Jé­zus Krisz­tus „az igaz Is­ten és az örök élet” (1Jn 5,20). Vall­juk meg: „Min­de­nem vagy, Jé­zu­som, / A ha­lál­ban örök élet! (…) Te vagy utam, éle­tem, / Én Jé­zu­som, min­de­nem!” (EÉ 392,1.3)

Ga­rai And­rás