Élő víz

„Jöj­je­tek, egye­tek!” – szólt hoz­zá­juk a Mes­ter. Ez a kép ott a Ti­bé­ri­ás-ten­ger­nél a Szent­írás egyik leg­egy­sze­rűbb, még­is egyik leg­drá­ma­ibb je­le­ne­te (Jn 21,12).

Túl nagy­csü­tör­tök éj­sza­ká­ján, majd a fáj­dal­mas nagy­pén­te­ki ese­mé­nye­ken és túl azon a bi­zo­nyos har­mad­na­pon Jé­zus étel­lel kí­nál­ja ta­nít­vá­nya­it. Min­den kü­lö­nö­sebb fel­haj­tás nél­kül ki­nyújt­ja a ke­zét, és va­cso­ráz­ni hív­ja ta­nít­vá­nya­it.

Ta­lán nem vé­let­len, hogy ép­pen Já­nos evan­gélis­ta az, aki fon­tos­nak tar­tot­ta meg­örö­kí­te­ni ezt a ta­lál­ko­zást. Já­nos, aki egye­dü­li­ként lát­ta el­vé­rez­ni a Meg­vál­tót a Gol­go­tán, aki együtt gyá­szolt Má­ri­á­val. Ké­sőbb ő volt az, aki rá­ér­zett en­nek az egy­sze­rű ta­lál­ko­zás­nak a nagy­sze­rű­sé­gé­re.

Jé­zus e víz­par­ti meg­je­le­né­sé­vel sok min­dent hely­re­tett egy olyan idő­pont­ban, ami­kor min­den vesz­ni lát­szott. A ko­ra­be­li zsi­dó tár­sa­da­lom jog­al­kal­ma­zói vál­ság­ban ten­gő­dött. Mert mi más­nak ne­vez­nénk azt, ami­kor nem­csak egy ár­tat­lan em­ber, ha­nem ma­ga az Is­ten szen­ved két köz­tör­vé­nyes bű­nö­ző kö­zött a ke­reszt­fán? Kor­mány­vál­ság­ba sod­ró­dott Je­ru­zsá­lem: a fő­pa­pok, He­ró­des és a ró­mai hely­tar­tó kö­zöt­ti „po­li­ti­kai Ber­mu­da-há­rom­szög­ben” min­den­ki­nek si­ke­rült meg­men­te­ni sa­ját po­zí­ci­ó­ját, csak ép­pen az Is­ten Fi­át ta­szí­tot­ták a süllyesz­tő­be. Az er­köl­csi vál­ság csúcs­pont­ja pe­dig az volt, ami­kor az a ta­nít­vány, aki hosszú hó­na­po­kon ke­resz­tül együtt ván­do­rolt, dol­go­zott, ta­ní­tott és gyó­gyí­tott a Ná­zá­re­ti­vel, a sze­re­tet je­lé­vel jut­tat­ja ka­to­nák ke­zé­re mes­te­rét.

A ta­nít­vá­nyok a vál­ság kö­ze­pet­te, meg­fá­rad­tan, sá­padt arc­cal tér­tek vissza ha­lász­há­ló­ik­hoz, oda, ahol az el­hí­vás előtt él­ték min­den­nap­ja­i­kat. És Jé­zus eb­ben a krí­zis­ben nyújt­ja át a sült ha­lat a fi­a­tal­em­be­rek­nek. Nem vil­lá­mo­kat szó­ró te­kin­tet­tel, dics­fénnyel, har­so­nák­kal, hat­lo­vas hin­tó­val ér­ke­zik, ha­nem egy­sze­rű­en le­ül a part­ra, és va­cso­ráz­ni hív­ja őket.

Jé­zus min­dig tud­ta, hogy ki­nek mi­kor mi­re van szük­sé­ge: ételt és éle­tet kí­nál a ta­nít­vá­nyok­nak. Ételt és éle­tet, mert tud­ja, hogy föl­di lé­tünk­höz nél­kü­löz­he­tet­len a táp­lá­lék, üd­vös­sé­günk­höz pe­dig a fel­tá­ma­dás.

Né­hány év­ti­zed­del ké­sőbb ugyan­eb­ben a bi­ro­da­lom­ban vé­res­ke­zű ural­ko­dók ke­nyér és élet he­lyett ke­nye­ret és cir­kuszt kí­nál­tak. (Gyak­ran ép­pen Krisz­tus-kö­ve­tők ha­lá­lá­val ­te­remt­ve meg ez utób­bit.) És az­óta is – ki­sebb-na­gyobb vál­sá­gok kö­ze­pet­te – gyak­ran nyúl­nak föl­di ha­tal­mak a ke­nyér és cir­kusz po­li­ti­ká­já­hoz.

Mi ma­gunk is fé­lünk. Ta­lán ret­teg­ve fo­gad­juk mun­ka­he­lyün­kön az újabb lét­szám­csök­ken­tés hí­rét, fél­ve hall­gat­juk a rá­dió leg­fris­sebb hí­re­it. Hús­vét után azon­ban át kell ér­té­kel­nünk sa­ját ma­gunk „vál­ság­po­li­ti­ká­ját”. Szám­ta­lan krí­zis, mo­rá­lis, gaz­da­sá­gi és kor­mány­vál­ság kö­ze­pet­te mi nem te­he­tünk mást, mint hogy pró­bál­juk meg­hal­la­ni a Fel­tá­ma­dott hí­vá­sát: „Jöj­je­tek, egye­tek!” Hin­nünk kell, hogy ő a leg­na­gyobb prob­lé­mák kö­ze­pet­te ma is kí­nál ben­nün­ket: ke­nyér­rel – és min­de­nek­előtt örök élet­tel.

– Je­nő –