Evangélikusok

Ci­vi­li­zá­ci­ónk vív­má­nya, hogy ami­vel egyé­nen­ként nem bí­runk, ar­ra tár­sa­da­lmi in­téz­mé­nye­ket ho­zunk lét­re. Böl­cső­dét, óvo­dát, is­ko­lát, kü­lön­bö­ző ott­ho­nokat a szel­le­mi fo­gya­té­ko­sok­nak, a ki­ta­szí­tot­tak­nak, az el­eset­tek­nek, az öre­gek­nek… Meg­annyi lehetőség az adott te­rü­le­ten fel­hal­mo­zott ta­pasz­ta­latok szer­ve­zett át­örö­kí­té­sé­re! S mert em­be­rek szük­ség­le­te­i­nek ki­elé­gí­té­sé­ről van szó, nem ide­gen ezek­től a szak­te­rü­le­tek­től, hogy ér­zel­mek­re, men­tá­lis igé­nyek­re is figyelnek, te­ret en­gednek a mo­soly­nak, az érin­tés­nek, az őszin­te oda­for­du­lás­nak: „Mondd, mi a baj, mi­ben se­gít­he­tek?”

Még fa­ze­kat, disz­nó­ölés­re fél­re­tett nagy lá­bast is hoz­tak ott­hon­ról a nyír­egyháza-kert­vá­ro­si­ak, ami­kor Ma­gyar Lász­ló evan­gé­li­kus lel­kész szor­gal­mas ki­já­rá­sa nyo­mán lett mű­kö­dé­si en­ge­dély ar­ra a kony­há­ra, amely a vá­ros­rész és a kör­nye­ző bo­kor­ta­nyák idős, ma­gá­nyos em­be­rei szá­má­ra a na­pi me­leg étel elő­ál­lí­tá­sá­ra volt hi­va­tott. A szo­ci­á­lis ét­kez­te­tés biz­to­sí­tá­sát köz­ada­ko­zás tet­te le­he­tő­vé, s mert még csak a ki­lenc­ve­nes évek­ben já­runk, nincs HACCP, hogy a mi­nő­ség­biz­to­sí­tás gán­csot ves­sen a jó szán­dék­nak. A száz­ada­gos kony­há­ból nőtt ki 1996-ban a Joób Oli­vér Gon­do­zó és Re­ha­bi­li­tá­ci­ós Sze­re­tet­in­téz­mény a Nyír­egy­há­za-Kert­vá­ro­si Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség fe­le­lős­ség­vál­la­lá­sá­nak ta­nú­sá­ga­ként.

– Azért ja­va­sol­tam Joób Oli­vér ne­vét – em­lék­szik vissza a gyü­le­ke­zet gond­no­ka, Var­ga And­rás –, mert a har­min­cas évek­től 1969-ig itt szol­gá­la­tot el­lá­tó lel­kész ma­ga egy­sze­mé­lyes jó­szol­gá­la­ti in­téz­mény volt, aki min­den­ki­re fi­gyelt, és min­den­ki­nek se­gí­tett. Fé­lig il­le­gá­li­san gyógy­szert szer­zett Nyu­gat­ról, vagy bár­mit, ami­ből ín­ség mu­tat­ko­zott.

Mi­vel ezt ta­nul­ták a pap­juk­tól, a gyü­le­ke­zet­ben spon­tán mű­kö­dik a jel­ző­rend­szer, mely meg­sok­szo­roz­za a ta­nya­gond­no­kok, a há­zi gon­do­zás­ban, csa­lád­se­gí­tés­ben, nap­pa­li el­lá­tás­ban dol­go­zók ha­té­kony­sá­gát – ma ugyan­is már mind­ez mű­kö­dik a dia­kó­ni­á­ban. A szer­ve­zet az ön­kor­mány­zat­tal kö­tött fel­adat­át­vál­la­lá­si szer­ző­dés ér­tel­mé­ben tíz­ezer em­ber szo­ci­á­lis alap­el­lá­tá­sá­ért fe­lel a Kert­vá­ros­ban és hu­szon­hét bo­kor­ta­nyán. Mö­göt­te azon­ban most is ott hat az a gyü­le­ke­zet, amely ele­in­te csak egy tá­nyér me­leg éte­lért mert fe­le­lős­sé­get vál­lal­ni.

– 1998-ban ké­szül­tünk el a sa­la­mon­bo­ko­ri egy­ko­ri is­ko­la kül­ső-bel­ső fel­újí­tá­sá­val, a gyü­le­ke­ze­ti ház­ban a va­la­mi­ko­ri is­ko­lá­sok ta­lál­ko­zó­ja volt az el­ső fon­tos ren­dez­vé­nyünk. Majd meg­ün­ne­pel­tük Solt­ész Ist­ván né­hai evan­gé­li­kus ta­ní­tónk szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ját, és meg­em­lé­kez­tünk ma­gá­nak a bo­kor­ta­nyai is­ko­lá­nak a ju­bi­le­u­má­ról is. A nagy ese­mé­nyek él­mé­nye­i­nek ha­tá­sá­ra szer­vez­tük meg a Sa­la­mon­bo­ko­ri dél­utá­nok cí­mű so­ro­za­tot, aho­vá elő­ször or­vo­so­kat hív­tunk elő­adás­ra és kö­tet­len be­szél­ge­tés­re. Min­den hó­nap ne­gye­dik va­sár­nap­ján a mai na­pig tör­té­nik va­la­mi, ami­re nem­csak a temp­lom­já­rók jön­nek el, ha­nem a gyü­le­ke­zet ma­gá­hoz vonz­za azo­kat is, akik mond­juk a csa­lá­dok át­me­ne­ti ott­ho­ná­nak la­kói, haj­lék­ta­la­nok. Er­re kü­lö­nö­sen a csa­lá­di na­pok ad­nak jó le­he­tő­sé­get, ami­kor min­den kor­osz­tály­nak szer­ve­zünk prog­ra­mot.

Csen­ge­ri Ta­más gyü­le­ke­ze­ti fel­ügye­lő to­váb­bi gyü­le­ke­ze­ti al­kal­ma­kat em­lít, pél­dá­ul az evan­gé­li­ku­sok­nál egyéb­ként nem jel­lem­ző éj­fé­li is­ten­tisz­te­le­te­ket. Ez kü­lö­nö­sen vonz­za azo­kat a haj­lék­ta­la­no­kat, akik­nek a tár­sa­dal­mi in­teg­rá­ci­ó­ja nem megy egyik nap­ról a má­sik­ra, s akik­ről a gyü­le­ke­zet ál­tal mű­köd­te­tett má­sik in­téz­mény, az Ol­ta­lom Sze­re­tet­szol­gá­lat gon­dos­ko­dik.

– Hús­vét­ra, ka­rá­csony­ra a gyü­le­ke­zet­hez tar­to­zó csa­lá­dok meg­hív­ják ün­ne­pi asz­ta­luk­hoz az Ol­ta­lom Sze­re­tet­szol­gá­lat gon­do­zá­sá­ban lé­vő kli­en­se­ket – volt már rá pél­da, és lesz is, no­ha tény, hogy sok ta­pasz­ta­la­tot e té­ren még nem hal­moz­tunk fel, de re­mény­sé­günk van, hogy ez fog mű­köd­ni.

– Ha azt gon­dol­juk, hogy az in­téz­mény a fe­le­lős­ség le­rá­zá­sá­ra va­ló, ak­kor tény­leg el­em­ber­te­le­ne­dik az éle­tünk – ezt már La­borczi Gé­za, a gyü­le­ke­zet lel­ké­sze mond­ja, aki egy­út­tal igaz­ga­tó­ja is az in­téz­mé­nyek­nek. – Én úgy hi­szem, hogy egy­há­zunk­ban a dia­kó­ni­ai szol­gá­lat a jé­zu­si sze­re­tet esz­kö­ze. Ha az a kér­dés, hogy mi az a több­let, amit egy­há­zunk ad­ni tud az in­téz­mé­nyi el­lá­tás­hoz, ak­kor elő­ször a szer­tar­tá­so­kat, a li­tur­gi­kus szol­gá­la­tot em­lí­tem. Er­re per­sze más fenn­tar­tók in­téz­mé­nye­i­ben is gon­dot for­dít­hat­nak, ma­gam is meg­for­du­lok ön­kor­mány­za­ti idős­ott­ho­nok­ban. De kel­lő iró­ni­á­val mond­ha­tom azt is, hogy ez le­het csu­pán csak ki­pi­pá­lan­dó fel­adat egy hosszú lis­tán, mit is nyújt la­kó­i­nak az adott in­téz­mény.

En­nél sok­kal fon­to­sabb le­het a kö­zös­ség­nek a be­fo­ga­dó, gyó­gyí­tó ere­je, a meg­tar­tó kap­cso­la­ti há­ló, ame­lyet az in­téz­mény mö­gött ál­ló gyü­le­ke­zet ké­pes nyúj­ta­ni. A kar­ri­er­épí­tés­sel kap­cso­lat­ban ma so­kat hal­lunk a kap­cso­la­ti tő­ke je­len­tő­sé­gé­ről – biz­tos az is na­gyon fon­tos, de én en­nek azt az ol­da­lát lá­tom, hogy mennyi­re fon­tos tar­toz­ni va­la­ho­vá! Azok, akik az in­téz­mény­rend­szer­re szo­rul­nak, épp kap­cso­lat­rend­sze­rük­ben sé­rül­tek – hogy vét­ke­sen vagy ön­hi­bá­ju­kon kí­vül, azt most ne fir­tas­suk. Az egy­há­zi je­len­lét az in­téz­mé­nyek­ben épp en­nek a kap­cso­la­ti vé­dő­há­ló­nak a ki­épí­té­sé­re ad mó­dot. Ha egy kö­zös­ség jól mé­ri föl, hogy sa­ját jé­zu­si ér­ték­rend­je és kör­nye­ze­té­nek a szük­ség­le­tei ho­gyan hoz­ha­tók össze, ak­kor az a gyü­le­ke­zet na­gyon ko­moly szol­gá­la­tot vé­gez­het a rá­szo­ru­lók kö­zött.

– A gyü­le­ke­zet tag­jai min­dig tud­ják, hogy ki­hez for­dul­ja­nak, ki­hez kell egy jó szót szól­ni­uk? Ki moz­gat­ja a szá­la­kat, hogy a szük­ség­le­tek­re vá­lasz ér­kez­zen?

– Ez na­gyon hosszú fo­lya­mat. Ami­kor Ma­gyar La­ci bá­csi és a gyü­le­ke­zet ak­ko­ri ci­vil ve­ze­tői meg­ala­kí­tot­ták a Joób Oli­vér Gon­do­zó és Re­ha­bi­li­tá­ci­ós Sze­re­tet­in­téz­ményt, érez­ték, hogy vá­laszt kell ad­ni a ta­nyán élők el­ma­gá­nyo­so­dá­sá­ra – pél­dá­ul. És az se vé­let­len, hogy Joób Oli­vér­ről ne­vez­ték el, ő is a szük­ség­le­tek­ből ki­in­dul­va igye­ke­zett se­gí­te­ni. Vagy itt van a Kert­vá­ros­ban 1920 óta az Élim, az ér­tel­mi fo­gya­té­kos gye­re­kek ott­ho­na. Ré­gi-ré­gi ha­gyo­mány, hogy a gyü­le­ke­zet tag­jai ma­gu­ké­nak, gyer­me­kük­nek te­kin­te­nek egy-egy ott élőt, ne­kem is van ott egy „lá­nyom”. Vagy az előbb járt ná­lam a gyü­le­ke­zet egyik tag­ja, aki­nek meg­halt a fér­je. Ar­ról szá­molt be, hogy a hír hal­la­tán már­is ott vol­tak mel­let­te a gyü­le­ke­zet meg­ha­tá­ro­zói tag­jai. Szó­val ezt nem én mű­köd­te­tem, ez mű­kö­dik! Itt leg­fel­jebb már csak uta­kat kell nyit­ni, pi­cit meg­emel­ni a ho­ri­zon­tot, hogy ne csak köz­vet­len kö­ze­lünk­ben ve­gyük ész­re, ki­hez kell oda­ha­jol­ni.

– Egy gyá­szo­ló öz­ve­gyet nem ne­héz sze­ret­ni. Egy haj­lék­ta­lant an­nál in­kább.

– Így van. De a haj­lék­ta­lan­ság is össze­tett je­len­ség. Nem a bel­vá­ros­ban kol­du­lók­ról van csu­pán szó – őket sem le­ír­ni kell, ha­nem más­fé­le se­gít­ség­gel fel­emel­ni. De olyan édes­anyák is haj­lék­ta­la­nok, akik min­dent-min­dent meg­tesz­nek a gyer­me­kü­kért az anya­óvó­ban. Pél­dá­ul ki­vált­ja az út­le­ve­let a lá­nyá­nak, mert fon­tos­nak ér­zi, hogy ott le­hes­sen a szé­kely­hí­di tá­bor­ban együtt azok­kal az ép csa­lád­ban élő fi­a­ta­lok­kal, akik­kel az if­jú­sá­gi bib­lia­órá­ra jár.

Sis­ka Il­di­kó, az Ol­ta­lom mun­ka­tár­sa és hit­ok­ta­tó ar­ról me­sél, hogy mind­egy, lak­ha­tá­si ne­héz­sé­gek vagy bán­tal­ma­zás mi­att ke­rül-e egy anya a gye­re­ke­i­vel a vá­ros­köz­pon­ti anya­óvó­ba, amint meg­nyug­sza­nak új hely­ze­tük­ben, emel­ked­ni kezd a tár­sa­ság irán­ti igé­nyük, vágy­nak a kap­cso­la­tok­ra, a nor­má­lis élet­re.

– Az én mun­kám nyil­ván­va­ló cél­ja be­fo­ga­dó kö­ze­get ta­lál­ni ezek­nek a csa­lá­dok­nak. Egy­szer vé­ge a lak­ha­tás­nak ott az in­téz­mény­ben, ad­dig ki kell épí­te­ni a hát­te­ret. Fon­tos, hogy le­gyen ho­va jár­ni, el­me­sél­ni a dol­go­kat. Így ala­kult ki, hogy az anya­óvó­ban la­kó fi­a­ta­lok min­den szom­ba­ton el­jár­nak a gyü­le­ke­zet if­jú­sá­gi al­kal­ma­i­ra. Hi­he­tet­le­nül él­ve­zik: Gé­za bá­csi jön ko­csi­val, ha kell, két­szer for­dul a Csil­lag ut­ca és a Kas­sa köz kö­zött, és ők nor­má­lis gye­rek­nek érez­he­tik ma­gu­kat, olyan­nak, mint a töb­bi­ek.

Nem sza­bad, hogy a hát­rá­nyos hely­zet bé­lye­gét vi­sel­jék a hom­lo­ku­kon. Rá­juk kell bíz­ni, ki­vel oszt­ják meg az éle­tük tit­ka­it, egy új há­ti­zsák­kal se­gí­te­ni is csak diszk­ré­ten sza­bad, hogy ne le­gyen „ci­ki”. Most tíz gye­rek vár ke­resz­te­lés­re, majd még ki­ta­lál­juk, hogy „csa­lá­di kör­ben”, az anya­óvó­ban szer­vez­zük-e ezt meg, vagy az egész gyü­le­ke­zet előtt ke­rül­jön rá sor.

– A kö­zös­ség­épí­tés­be azo­kat von­juk be, akik olyan szin­ten áll­nak, hogy ké­szek fel­ven­ni a kap­cso­la­tot a gyü­le­ke­zet csa­lád­ja­i­val. Van, aki­nél ezt több, más­nál ke­ve­sebb mun­kál­ko­dás­sal ér­jük el – mond­ja La­borczi Gé­za. – Mi hi­tet ad­ni nem tu­dunk, nem áll ha­tal­munk­ban, ez a Jó­is­ten ado­má­nya, és leg­fel­jebb imád­ság­ban kér­het­jük, hogy ad­jon azok­nak is, akik­kel mi össze­aka­dunk. Mi se­gí­tő ke­ze­ket tu­dunk nyúj­ta­ni, azt vi­szont kö­te­les­sé­günk.