Evangélikusok

Kül­föl­di mun­ka­vál­la­lás, ku­ta­tói mo­bi­li­tás, más or­szá­gok egye­te­me­in va­ló to­vább­ta­nu­lás – a je­len szá­zad­for­du­ló hí­vó­sza­vai. So­kak­nak szer­te az or­szág­ban ki­zá­ró­lag nap­ja­ink vív­má­nya­it, a kö­zös eu­ró­pai álom min­den­ha­tó­sá­gát je­len­tik. A ma­gyar tör­té­ne­lem is­me­re­te azon­ban eb­ben az eset­ben is se­gít­het a szte­reo­tí­pi­ák­kal va­ló le­szá­mo­lás­ban.

Pél­da­ként em­lít­het­jük, hogy a 16–17. szá­zad­ban, a tö­rök meg­szál­lás sú­lyos év­ti­ze­dei alatt a Habs­burg ural­ta Ma­gyar Ki­rály­ság és az osz­mán hű­bé­res Er­dé­lyi Fe­je­de­lem­ség if­jú­sá­ga szá­má­ra egy­aránt el­ér­he­tő és be­vett gya­kor­lat volt a kül­föl­di to­vább­ta­nu­lás.

A fel­vi­dé­ki és er­dé­lyi lu­the­rá­nus ér­tel­mi­ség te­het­sé­ges és több­nyi­re az adott vá­ros vagy gyü­le­ke­zet ál­tal eb­ben tá­mo­ga­tott tag­jai kü­lö­nö­sen nagy arány­ban ké­pez­ték ma­gu­kat kül­ho­ni egye­te­me­ken. Így igen sok ma­gyar ta­nult az evan­gé­li­ku­sok fel­leg­vá­rá­ban, Wit­ten­berg­ben.

Szám­ta­lan it­te­ni di­ák éle­té­ről, ezt meg­elő­ző, il­let­ve ezt kö­ve­tő­en ki­tel­je­se­dő sor­sá­ról áll­nak ren­del­ke­zés­re ada­tok. Van­nak azon­ban olyan wit­ten­ber­gi ta­nu­lók is, akik élet­pá­lyá­já­nak egye­dül ez a sza­ka­sza is­mert.

Ilyen di­ák volt há­rom­száz­öt­ven esz­ten­de­je, 1659-ben Za­ka­ri­ás György. Az er­dé­lyi evan­gé­li­kus szá­szok egyik je­len­tős po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis köz­pont­já­ból, Med­gyes­ről szár­ma­zott. (A Za­ka­ri­ás mel­lett ne­vét Za­cha­ri­ás és Za­cha­riae for­má­ban is meg­őriz­ték a kü­lön­bö­ző for­rá­sok.)

A wit­ten­ber­gi egye­te­mi vi­ták­nak, il­let­ve ezek írá­sos for­má­jú disszer­tá­ci­ó­i­nak a so­rá­ban ta­lál­koz­ha­tunk Za­ka­ri­ás György ne­vé­vel. Res­pon­dens­ként sze­re­pel az 1659. jú­ni­us 25-i, Dis­pu­ta­tio Ast­ro­no­mi­ca De Stel­lis Fix­is No­vis cí­mű dis­pu­tá­ci­ó­ban. Az ak­ko­ri­ban „új csil­la­gok­nak” ne­ve­zett kép­ződ­mé­nyek­kel, va­ló­já­ban ter­mo­nuk­le­á­ris rob­ba­ná­sok kö­vet­kez­té­ben je­len­tős fé­nyes­ség­nö­ve­ke­dést pro­du­ká­ló úgy­ne­ve­zett nó­va­csil­la­gok­kal fog­lal­ko­zó té­ma be­mu­ta­tá­sa Sch­nitz­ler Ja­kab (ró­la l. az Evan­gé­li­kus Élet 2006/1–2. szá­má­ban a Zsol­dos End­re csil­la­gá­szat­tör­té­nésszel ké­szült in­ter­jút) el­nök­le­te alatt zaj­lott, il­let­ve a nyom­ta­tott vál­to­za­ta­i­nak szer­ző­je ma­ga a nagy­sze­be­ni származású szász evan­gé­li­kus teológus, wit­ten­ber­gi pro­fesszor, utóbb sze­be­ni lel­kész és is­ko­la­igaz­ga­tó, ma­te­ma­ti­kus és csil­la­gász volt.

A dol­go­zat egy­részt a ké­telyt fi­lo­zó­fi­ai mód­sze­ré­nek kö­zép­pont­já­ba ál­lí­tó Re­né Des­cartes fran­cia fi­lo­zó­fus­ra és ki­vá­ló ma­te­ma­ti­kus­ra hi­vat­ko­zik. Más­részt a szer­ző Ty­cho Bra­he dán evan­gé­li­kus csil­la­gász, ka­no­nok hí­vé­nek vall­ja ma­gát, el­fo­gad­va és tá­mo­gat­va Bra­hé­nak az egy­más­sal csa­tá­zó föld- és a nap­kö­zép­pon­tú koz­mo­ló­gi­ai rend­sze­rek szin­té­zi­sé­ből ki­ala­kí­tott egye­di, de az­óta már túl­ha­la­dott vi­lág­ké­pét. (Ty­cho Bra­he a dán ki­rály jó­vol­tá­ból ki­vá­ló­an fel­sze­relt ob­szer­va­tó­ri­u­mot ho­zott lét­re, egye­dül­ál­ló ész­le­lé­si anya­got gyűj­tött össze, szu­per­nó­vát fi­gyelt meg; utóbb II. Ru­dolf csá­szár – és Habs­burg-há­zi ma­gyar ki­rály – ud­va­ri csil­la­gá­sza­ként Prá­gá­ban mű­kö­dött.)

A dis­pu­tá­ció nyom­ta­tott vál­to­za­tai a ma­gyar­or­szá­gi pél­dá­nyok mel­lett – Zsol­dos End­re ku­ta­tá­si ered­mé­nyei alap­ján (amint a Ma­gyar Könyv­szem­le 2006/1. szá­má­ban ol­vas­ha­tó) – az er­dé­lyi Nagy­sze­ben­ben, il­let­ve Né­met­or­szág­ban Drez­dá­ban, Göt­tin­gen­ben és Mün­chen­ben lel­he­tők fel.

Za­ka­ri­ás György – di­ák­tár­sá­val együtt – az egye­te­men szo­ká­sos üd­vöz­lő vers­sel a nagy­sze­be­ni szár­ma­zá­sú ké­sőbb szász­vá­ro­si lel­készt, Basch Si­mont (ró­la l. az Evan­gé­li­kus Élet 2007/2. szá­má­ban) kö­szön­töt­te Dis­pu­ta­tio Ast­ro­no­mi­ca De Stel­lis Er­ra­ti­cis Ext­ra­or­di­na­ri­is seu Com­etis cí­mű, 1659. jú­ni­us 15-i, üs­tö­kö­sök­kel fog­lal­ko­zó fe­le­le­te és dol­go­za­ta kap­csán.

Egy má­sik wit­ten­ber­gi ta­nu­ló, az év­szá­za­dok so­rán ide­gen ha­tal­mak ál­tal meg­szállt lett­or­szá­gi Kur­föld­ről szár­ma­zó Ju­li­us Hart­mann 1659. már­ci­us 30-án Dis­pu­ta­tio Ast­ro­no­mi­ca De Stel­lis Er­ra­ti­cis seu Pla­ne­tis cí­mű, a boly­gók mi­ben­lé­tét fe­sze­ge­tő dis­pu­tá­ci­ó­ját – töb­bek kö­zött – Za­ka­ri­ás­nak aján­lot­ta. A nagy­sze­be­ni, or­vos­dok­to­ri vég­zett­sé­get szer­ző Gu­nesch Já­nos ut­rech­ti ta­nul­má­nyai so­rán írt Za­ka­ri­ás – és egy má­sik wit­ten­ber­gi di­ák­tár­sa – tisz­te­le­té­re la­tin nyel­vű elé­gi­á­kat az 1659. esz­ten­dő­ben.

A med­gye­si evan­gé­li­kus di­ák, Za­ka­ri­ás György éle­té­nek ko­ráb­bi, il­let­ve ezt kö­ve­tő sza­ka­sza egy­aránt a múlt kö­dé­be vész – írá­sunk azon­ban ta­lán hoz­zá­já­rul ah­hoz, hogy sze­mé­lyét ne bo­rít­sa a tel­jes fe­le­dés ho­má­lya, hogy em­lé­két, ha tö­re­dé­kes for­má­ban is, de meg­őriz­zük az utó­kor szá­má­ra.

Re­zsa­bek Nán­dor