Keresztény szemmel

Né­ha az az ér­zé­sünk: van­nak olyan prob­lé­mák, ame­lye­ket már nem ér­de­mes fe­sze­get­ni, hi­szen oly sok szó esett ró­luk, hogy egye­sek sze­mé­ben egy idő után akár le­rá­gott csont­nak is tűn­het­nek. Az egyik ilyen klasszi­kus kér­dés: „Mi­től evan­gé­li­kus az evan­gé­li­kus óvo­da?” Az óvo­da­ve­ze­tők egyik korábbi szak­mai kon­fe­ren­ci­á­ján prof. dr. Frie­der Harz egyik re­fe­rá­tu­ma cí­mé­ben „még­is” ezt a kér­dést tet­te fel. Írá­sunk az elő­adó főbb meg­ál­la­pí­tá­sa­it összeg­zi.

Szá­mos szü­lő­ben egy ide­ig ta­lán nem is tu­da­to­sul, hogy az az óvo­da, aho­vá az ő gyer­me­ke jár, „más, mint a töb­bi”. Csu­pán meg­tet­szik ne­ki a lég­kör, az itt ta­pasz­talt szel­le­mi­ség, és örül, ha gyer­me­ké­től azt hall­ja, hogy itt ő is jól ér­zi ma­gát.

Mi, óvoda­pe­da­gó­gu­sok azon­ban na­gyon is tisz­tá­ban va­gyunk ve­le, hogy mi a dol­gunk: Jé­zus­ról bi­zony­sá­got ten­ni min­den­na­pi mun­kánk so­rán. Nem egy­sze­rű­en an­nak a ki­mon­dott vagy ki nem mon­dott szü­lői el­vá­rás­nak aka­runk meg­fe­lel­ni, hogy „jó gye­re­ke­ket”, „ren­des em­be­re­ket” ne­vel­jünk, ha­nem Is­ten sze­re­te­tét kí­ván­juk át­él­he­tő­vé ten­ni szá­muk­ra, és se­gí­te­ni szán­dé­ko­zunk ne­kik ab­ban, hogy sze­res­sék és el­fo­gad­ják ön­ma­gu­kat, egy­mást és a te­rem­tett vi­lá­got. En­nek nél­kü­löz­he­tet­len ré­sze az em­pá­ti­ás kész­ség fej­lesz­té­se épp­úgy, mint a he­lyes konf­lik­tus­ke­ze­lés. Meg kell, hogy ta­nul­ják el­is­mer­ni eset­le­ges hi­bá­i­kat, és bo­csá­na­tot is kell, hogy tud­ja­nak kér­ni, ha eset­leg meg­bán­tot­tak va­la­kit.

A ke­resz­tény er­kölcs­ről so­kak­nak au­to­ma­ti­ku­san a til­tás jut az eszé­be. „Min­den, ami jó, ti­los!” – mond­ják. Ez a sar­kí­tott meg­ál­la­pí­tás így nem igaz. A Tíz­pa­ran­cso­lat­tal kap­cso­lat­ban azt kell tu­da­to­sí­ta­nunk ön­ma­gunk­ban, il­let­ve óvo­dá­sa­ink­ban, hogy Is­ten mennyi min­den­nel meg­aján­dé­ko­zott ben­nün­ket. Nem til­ta­ni vagy el­til­ta­ni akar. Min­den pa­ran­cso­la­ta azt szol­gál­ja, hogy éle­tünk­ben meg­va­ló­sul­has­son az is­te­ni rend.

Hit és élet szo­ro­san össze­tar­toz­nak. A gyer­mek a csa­lád­ja után el­ső­ként óvo­dá­ink­ban szem­be­sül hit­kér­dé­sek­kel. Itt lát­hat­ja meg és ta­nul­hat­ja meg, hogy a hit se­gít­ség az élet­hez, mert tá­maszt nyújt, biz­ton­sá­got ad.

Nincs iga­za an­nak a szü­lő­nek, aki azt mond­ja: „Nincs szük­ség val­lá­sos ne­ve­lés­re; a gyer­me­kem majd el­dön­ti, ha fel­nőtt, hogy akar-e hin­ni, vagy sem.” De ho­gyan dönt­het­ne bár­ki is ar­ról, amit egy­ál­ta­lán nem is­mer?

Óvo­dá­ink már ko­rán gyer­mek­kö­zel­be hoz­hat­ják a hi­tet és a ke­resz­tény ér­té­ke­ket. De ne fe­led­jük: az evan­gé­li­kus pro­fil nem je­lent­he­ti azt, hogy be­szé­lünk ugyan a hit­ről, de a min­den­na­pok­ban és az ün­ne­pek­ben nem él­jük meg, hi­szen „az óvo­da az a hely, ahol a hit és az élet egy­sé­ge a leg­in­ten­zí­veb­ben meg­va­ló­sul”.

– Gaz­dag –