Keresztutak

A nyu­ga­lom ten­ge­re har­mad­nap­ra le­csen­de­se­dett, meg­nyu­go­dott, ra­gyo­gott, nem ­csak a Ba­la­ton, mi ma­gunk is, ki­sza­kad­tunk a hét­köz­na­pok za­jos for­ga­ta­gá­ból, ...

nem egy ben­zin­gő­zös vá­ros­ban ful­do­kol­tunk lé­leg­zés gya­nánt, nem vi­tet­tük ma­gun­kat a Rend­szer­rel, nem fu­tot­tunk még a moz­gó­lép­csőn is, nem foly­tat­tuk né­ha szél­ma­lom­harc­nak tű­nő küz­del­mün­ket a …-val/-vel (ide tet­sző­le­ge­sen be­he­lyet­te­sít­he­tő bár­mi), nem pör­get­tük őrült mó­kus­ként ama ke­re­ket, ha­nem a vi­lág­gal és ön­ma­gunk­kal is meg­bé­kül­ve és egy ki­adós, mennye­i­en fi­nom ebéd után el­nyúl­va fe­küd­tünk a par­ton, iga­zán ma­gun­ké­nak érez­het­tük a „fe­let­tünk az ég, alat­tunk a föld” misz­ti­kus igaz­sá­gát, de az oda­fel­va­ló­kat és a len­ti­e­ket össze­kö­tő lét­ra most nem ben­nünk volt, ahogy azt Weö­res Sán­dor oly böl­csen fo­gal­maz­ta meg egy­kor, ha­nem mö­göt­tünk, egy iz­gal­mas és szí­nes hét­vé­ge tör­té­né­se­i­ben és fen­sé­ges nyu­gal­má­val előt­tünk, pe­dig ta­núi le­het­tünk az ele­mek fék­te­len dü­hé­nek is, ahogy egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra vad tánc­ra per­dül­tek, hogy az­tán az őrült tom­bo­lás­ban ki­ful­lad­va, a par­ti kö­ve­ken meg­tör­ve és a har­cot egy idő­re fel­ad­va egy vég­te­len hul­lám­ba si­mul­ja­nak be­le, örök­től va­ló rit­mu­suk pe­dig még ün­ne­pé­lye­seb­bé tet­ték a pil­la­na­tot, az el­vá­lás és a bú­csú­zás pil­la­na­tát, fá­jó per­cek, pe­dig nem sok min­dent hagy­tunk hát­ra, mert min­dent vit­tünk, ami vi­he­tő, ami egy uta­zó­tás­ká­ba be­le­gyö­mö­szöl­he­tő, ami egy lé­lek­be be­le­fér, vit­tük a ta­lál­ko­zá­sok vá­gya­ko­zá­sát, a meg­ér­ke­zés iz­gal­mát, a hosszú uta­zás fá­ra­dal­mát, az egy­más­ra ta­lá­lá­sok mo­so­lyát, az őszin­te be­szél­ge­té­sek ká­vé­í­zét, a hét­vé­ge ge­rin­cét adó elő­adá­sok nem­csak el­mé­le­ti, ha­nem a min­den­na­pi gya­kor­lat­ban is ka­ma­toz­tat­ha­tó tu­dá­sát, nem­csak az élet­ve­ze­té­si prob­lé­mák­kal küsz­kö­dők­nek, ha­nem a ne­kik se­gí­tők­nek is, az elő­adók pra­xi­sa­i­nak név­te­len tör­té­ne­te­i­ben a ma­gunk­ra is­me­rés fáj­dal­mas szem­be­sü­lé­sét, de egy­út­tal a vá­la­szo­kat is a fel­tett és fel nem tett kér­dé­se­ink­re, a vi­ták iz­gal­mas per­ce­it, me­lyek­ben egy­mást és a fel­ve­tett prob­lé­má­kat is mind job­ban meg­is­mer­tük, ké­pe­ket fa­gyi­val, hattyú­val, ke­nu­val és hi­dak­kal, nem­csak a kő­rös­he­gyi­vel, ha­nem ama bi­zo­nyos „lé­lek­től lé­le­kig” ve­ze­tők­kel, vittük az ének szár­nya­in az ég­ben já­rás fel­eme­lő ér­zé­sét, és vit­tük ma­gunk­kal a hol­na­pot is, a kö­vet­ke­ző ta­lál­ko­zás ígé­re­tét, jö­vő­re ve­le­tek, ugyan­itt, majd ak­kor foly­ta­tom ezt az egy mon­da­tot, majd ak­kor új­ra át­élem ezt az ér­zést, új­ra lá­tom ezt a ké­pet: ma­re tran­quil­lita­tis.

Tóth Szil­via