Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 20 - „Be kell von­nunk a hall­ga­tó­sá­got a hit ese­mé­nye­i­be!”

Evangélikusok

„Be kell von­nunk a hall­ga­tó­sá­got a hit ese­mé­nye­i­be!”

In­ter­jú a Né­met­or­szág­ban dok­to­rált Percze Sán­dor lel­késszel

Percze Sán­dor evan­gé­li­kus lel­kész Mén­fő­csa­na­kon szol­gál, ám nem­ré­gi­ben a né­met­or­szá­gi Er­langen­ben si­ker­rel véd­te meg dok­to­ri disszer­tá­ci­ó­ját, a Fried­rich-Ale­xan­der-Uni­ver­sitä­ten. Az ér­te­ke­zés té­má­ja a mű­vé­sze­tek és a val­lás kap­cso­la­ta. Bol­la Zsu­zsan­na in­ter­jú­ja.

– Kér­lek, elő­ször is pon­to­san mondd el ne­künk, mi volt a dok­to­rid té­má­ja.

– A dol­go­za­tot ho­mi­le­ti­ká­ból – az ige­hir­de­tés el­mé­le­té­nek tárgy­kö­ré­ből – ír­tam, azt vizs­gál­tam, mit ta­nul­hat a pré­di­ká­ció a film­től. Né­met­or­szág­ban a teo­ló­gia az utób­bi év­ti­ze­dek­ben élén­ken ér­dek­lő­dik a mű­vé­sze­tek és a val­lás kap­cso­la­ta iránt. Ez az ér­dek­lő­dés kez­det­ben a ke­resz­tény té­má­jú mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok – ver­sek, fest­mé­nyek és így to­vább – irá­nyá­ban mu­tat­ko­zott meg. Azok a mű­al­ko­tá­sok ke­rül­tek a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba, me­lyek val­lá­sos, ke­resz­tény tar­tal­mat hor­doz­tak. A nyu­ga­ti gya­kor­la­ti teo­ló­gia meg­pró­bált el­moz­dul­ni er­ről a sík­ról a hit és a mű­vé­sze­tek esz­té­ti­kai össze­ha­son­lí­tá­sá­nak irá­nyá­ba. Ar­ra ke­res­te a vá­laszt, hogy mi­ben ha­son­lít egy­más­ra egy mű­al­ko­tás és mond­juk egy pré­di­ká­ció. En­nek pró­bál­tam meg utá­na­jár­ni a dol­go­za­tom­ban.

– Mi­lyen súly­pon­ti kér­dé­se­ket tár­gyal­tál, mi­lyen konk­lú­zi­ó­ra ju­tot­tál?

– Az egyik leg­fon­to­sabb fel­is­me­ré­sem a kö­vet­ke­ző. A köl­tő, a ze­nész, az író, a fes­tő­mű­vész, a film­ren­de­ző egé­szen sa­já­tos mó­don kom­mu­ni­kál kö­zön­sé­gé­vel. A mű­vé­szek mu­tat­ni, lát­tat­ni, meg­je­le­ní­te­ni akar­nak va­la­mit ab­ból, ami szá­muk­ra fon­tos, amit meg­él­tek, vagy ab­ból, ami fog­lal­koz­tat­ja őket. Sza­vak­kal, szí­nek­kel, dal­lam­mal vagy kép­pel nem el­ma­gya­ráz­nak va­la­mit a szem­lé­lő­nek, sok­kal in­kább be­von­ják őt egy tör­té­nés­be, ahol a mű­al­ko­tást szem­lé­lő vagy hall­ga­tó a ma­ga élet­ta­pasz­ta­la­tá­val ér­zel­mi­leg re­zo­nál­hat a mo­zi­vász­non, re­gény­ben, szín­pa­don zaj­ló ese­mé­nyek­re. A cse­lek­mény, a tör­té­nés, a konf­lik­tu­sok ki­bom­lá­sa vi­szi ma­gá­val a mű­al­ko­tást szem­lé­lőt egy fik­tív vi­lág­ba, amely azon­ban még­sem egé­szen me­se, ha­nem na­gyon is so­kat mond a szem­lé­lő­ről és ar­ról a va­ló­ság­ról, amely­ben él.

A ke­resz­tény ige­hir­de­tés és ezen be­lül az evan­gé­li­kus pré­di­ká­ció fő áram­la­tai év­szá­za­dok óta a ta­ní­tás pa­ra­dig­má­ját kö­ve­tik. Fel­megy a lel­kész a szó­szék­re, és el­ma­gya­ráz­za a Bib­li­á­ból ki­ol­va­sott igaz­sá­go­kat hall­ga­tó­i­nak – ál­ta­lá­ban há­rom pont­ban össze­fog­lal­va. Ezek az igaz­sá­gok a föl­di va­ló­ság­ból ki­sza­kí­tot­tan – pél­dá­ul „Krisz­tus meg­vál­tot­ta a vi­lá­got” –, el­vont mó­don adat­nak to­vább. Ál­ta­lá­ban a tu­do­má­nyos teo­ló­gia nyel­vén meg­fo­gal­maz­va. Úgy, mint ami­nek alig vagy egy­ál­ta­lán nincs kö­ze az élet­hez. Az ered­mény le­súj­tó, ha be­le­gon­do­lunk, mek­ko­ra a tu­dat­lan­ság azok kö­ré­ben, akik har­minc vagy negy­ven éve min­den va­sár­nap ott ül­nek a szó­szé­kek alatt, és hall­gat­ják a lel­ké­szek – lel­ki­is­me­re­tes! – ta­ní­tá­sát.

Ezt már a so­kat em­le­ge­tett Lu­ther is fel­is­mer­te, ami­kor azt mond­ta, ha a meg­iga­zu­lás – ez is mi­lyen el­vont fo­ga­lom ön­ma­gá­ban! – kér­dé­se­it bon­col­gat­ja a szó­szé­ken, a nép al­szik és hor­kol. Ha azon­ban tör­té­ne­te­ket kezd el mon­da­ni, rög­tön fi­gyel min­den­ki. A hit­ből va­la­mit to­vább­ad­ni vé­le­mé­nyem sze­rint csak úgy le­het, ha be­von­juk a hall­ga­tó­sá­got a hit ese­mé­nye­i­be. Rö­vi­den meg­fo­gal­maz­va: úgy, hogy aki a szó­szék alatt ül, ne csak hall­ja, de lás­sa is a pré­di­ká­ci­ót. Mint egy fil­met vagy egy re­gényt. Ese­mé­nye­ket kel­le­ne to­vább­ad­ni a szó­szék­ről, ke­vés­bé teo­ló­gi­ai fo­gal­ma­kat. Úgy, ahogy az evan­gé­li­u­mok elénk tár­ják Jé­zus pré­di­ká­ci­ó­it, mond­juk egy fi­ú­ról, aki ki­kér­te örök­sé­gét ap­já­tól, és el­in­dult ide­gen­be sze­ren­csét pró­bál­ni… Ez nem ma­gya­rá­zat – vagy csak in­di­rekt mó­don az –, ha­nem egy ese­mény, mely­ben ben­ne van Is­ten va­ló­sá­ga és a mi vi­lá­gunk egy­szer­re.

– Ér­tem, és én is úgy vé­lem, hogy az em­be­rek­hez ké­pi­e­sebb mó­don kö­zel kel­le­ne hoz­ni, meg­fog­ha­tó­vá kel­le­ne ten­ni az evan­gé­li­u­mok üze­ne­tét, de nem gon­do­lod, hogy a „szto­ri­zás” mel­lett el­sik­kad az evan­gé­li­um iga­zi lé­nye­ge?

– Kér­dés, ki mit ért az „evan­gé­li­um iga­zi lé­nye­gén”. So­kan egy ve­re­te­sen meg­fo­gal­ma­zott dog­ma­ti­kai igaz­sá­got, mely va­la­hogy így hang­zik: „Is­ten ke­gye­lem­ből meg­vál­tot­ta a bű­nös em­bert Jé­zus Krisz­tus ha­lá­la és fel­tá­ma­dá­sa ál­tal.” Egy-egy ilyen dog­ma­ti­kai ál­lí­tás­ban év­ez­re­dek hit­ta­pasz­ta­la­ta sű­rű­sö­dött össze. Olyan, mint va­la­mi­lyen kon­cent­rá­tum. Ha csak ön­ma­gá­ban vesszük eze­ket, él­vez­he­tet­le­nek, sőt mér­ge­zők le­het­nek.

Ami­kor az ilyen dog­ma­ti­kai „kon­cent­rá­tu­mo­kat” el­vá­laszt­juk a vi­lág­tól, amely­ben élünk, és nem old­juk fel a tér­ben és idő­ben, al­kí­mi­át vég­zünk: meg­pró­bá­lunk la­bo­ra­tó­ri­u­mi kö­rül­mé­nyek kö­zött elő­ál­lí­ta­ni és ke­zel­ni va­la­mit, ami csak a ter­mé­szet­ben lé­te­zik. Is­ten­ről azon­ban egy pil­la­na­tig sem le­het a vi­lág­tól és az em­ber­től füg­get­le­nül gon­dol­kod­ni. A test­tél­étel­lel Is­ten ma­ga kö­töz­te ön­ma­gát a vi­lág­hoz úgy, hogy még a ha­lált sem ke­rül­te el. A Szent­lé­lek ki­árasz­tá­sá­val pe­dig egy­szer s min­den­kor­ra lát­ha­tat­lan ré­sze lett en­nek a vi­lág­nak – s nem csak az egy­ház­nak!

Nem tu­dom, si­ke­rül-e jól meg­fo­gal­maz­nom a kér­dés­re a vá­laszt. Vé­le­mé­nyem sze­rint az evan­gé­li­um nem egy tö­mö­ren meg­fo­gal­ma­zott dog­ma­ti­kai té­tel, mely­nek min­den pré­di­ká­ci­ó­ban leg­alább egy­szer el kell han­goz­nia. Az evan­gé­li­um Is­ten fe­lől áram­ló ese­mény, mely vég­be­ment a föl­dön élt Krisz­tus­ban. Ugyan­ak­kor foly­ta­tó­dik, és meg­ta­pasz­tal­ha­tó­vá vá­lik nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re, más kor­ban és idő­ben, a Lé­lek­ben je­len lé­vő Krisz­tus­ban. És ez nem a fe­jünk fe­lett tör­té­nik, ha­nem ben­nünk és kö­zöt­tünk megy vég­be. Va­lós em­be­rek éle­té­ben, az idő egy konk­rét pil­la­na­tá­ban. Nem le­het más­hogy evan­gé­li­um­ról be­szél­ni, csak ese­mé­nyek­ben, tör­té­né­sek­ben. Ezt iga­zol­ja a ta­nít­vá­nyok Jé­zus­hoz in­té­zett kér­dé­se, hogy mi­ért be­szél ő pél­dá­za­tok­ban, te­hát föl­di tör­té­ne­tek­be vagy tan­me­sék­be ágya­zott is­te­ni ese­mé­nyek­ben hall­ga­tó­i­nak. A vá­lasz, ame­lyet Jé­zus ad, a lá­tás­ra és a lát­ha­tó­ság­ra irá­nyít­ja a fi­gyel­met: „Azért be­szé­lek ne­kik pél­dá­za­tok­ban, mert lát­ván nem lát­nak, és hall­ván nem hal­la­nak, és nem ér­te­nek.” Az­az a pél­dá­zat vagy tör­té­net cse­lek­mé­nye lát­ha­tó­vá tesz va­la­mit Is­ten­ből eb­ben a vi­lág­ban. Ez a faj­ta be­széd­mód pe­dig min­den más, csak nem a szó pe­jo­ra­tív ér­tel­mé­ben vett „szto­ri­zás”. A tör­té­net­me­sé­lés, pél­dá­zat vagy tan­me­se mon­dá­sa a leg­au­ten­ti­ku­sabb köz­lé­si mód­ja Is­ten je­len­lé­té­nek a vi­lág­ban. Ahol pe­dig ő je­len van, ott megy vég­be az evan­gé­li­um.

– Az esz­té­ti­kai elem­zé­sek­ben ki­tér­tél fil­mek­re, iro­dal­mi mű­vek­re is?

– Ter­mé­sze­te­sen. Fil­mek­ről be­szél­ni konk­rét fil­mek vagy film­rész­le­tek em­lí­té­se nél­kül ép­pen olyan kép­te­len­ség, mint Is­ten­ről be­szél­ni az em­ber és a vi­lág nél­kül. Az egyik leg­ér­de­ke­sebb fel­fe­de­zés az volt szá­mom­ra, hogy az 1920-as évek ne­ves film­ren­de­zői, mint pél­dá­ul Szer­gej Ei­sens­tein, re­gé­nyek ol­va­sá­sa köz­ben fe­dez­ték fel a film egyik alap­ve­tő mű­vé­szi esz­kö­zét, a mon­tázst. Ei­sens­tein Charles Di­ckens Da­vid Cop­per­field­jét ol­vas­va fi­gyelt fel ar­ra, hogy a re­gény cse­lek­mé­nye egy pon­ton meg­áll. Az­tán kö­vet­ke­zik egy tel­je­sen más je­le­net, más he­lyen, idő­ben és ta­lán más sze­rep­lők­kel is. Majd ez is meg­sza­kad, és is­mét foly­ta­tó­dik az elő­ző cse­lek­mény, pont ott, ahol meg­sza­kadt. A film eb­ből ta­nul­ta meg a vá­gás tech­ni­ká­ját. Ei­sens­tein pe­dig en­nek volt a mes­te­re, pél­dá­ul a Pa­tyom­kin pán­cé­los cí­mű film­jé­ben nagy­sze­rű­en al­kal­maz­ta is.

– Hon­nan jött a kér­dés, mi­ért épp ezt a té­mát vá­lasz­tot­tad?

– Egy né­met­or­szá­gi ösz­tön­dí­jat kap­tunk fe­le­sé­gem­mel 1998-ban. Er­langen­be ke­rül­tünk, ahol meg­is­mer­tük Mar­tin Nic­ol pro­fesszort. Mi­vel ab­ban a tan­év­ben nem volt ho­mi­le­ti­ka-elő­adás, két­he­ten­te fo­ga­dott min­ket az iro­dá­já­ban, ahol szin­te ma­gán­órák ke­re­té­ben vet­tük vé­gig töb­bek közt a pré­di­ká­ció el­mé­le­té­nek nagy klasszi­ku­sa­it. Ő biz­ta­tott, hogy né­hány év lel­ké­szi szol­gá­lat után foly­tas­sam ná­la a gya­kor­la­ti teo­ló­gi­á­ban va­ló el­mé­lye­dést. 2001-ben új­ra meg­hí­vást kap­tam tő­le.

Az el­ső vá­lasz­tott, ked­ves té­mám a me­di­tá­ció volt. Ám Né­met­or­szág­ban ez ak­kor nem volt ak­tu­á­lis té­ma a gya­kor­la­ti teo­ló­gi­ai dis­kur­zu­sok­ban, rá­adá­sul már so­kat pub­li­kál­tak eb­ben a té­ma­kör­ben. Ku­ta­tás­ra vá­ró és szá­mom­ra iz­gal­mas te­rü­let­nek az esz­té­ti­kai ho­mi­le­ti­ka mu­tat­ko­zott. Bár a hat­va­nas évek­től szü­let­tek rö­vid írá­sok a mű­vé­sze­tek és a pré­di­ká­ció le­het­sé­ges össze­kap­cso­lá­sá­ról, de ezek nem men­tek to­vább az el­mé­le­ti alap­ve­tés­nél. Hi­ány­zott egy konk­rét mű­vé­sze­ti ág ala­pos teo­ló­gi­ai és ho­mi­le­ti­kai ref­lek­tá­lá­sa és az ered­mé­nyek gya­kor­la­ti al­kal­ma­zá­sa. Az iro­da­lom, a szín­ház, a ze­ne és a fes­té­szet át­te­kin­té­se után a film mint a leg­fi­a­ta­labb mű­vé­szet tűnt iga­zán iz­gal­mas­nak a pré­di­ká­ci­ós gya­kor­lat szá­má­ra. Így egy ad­dig fel­tá­rat­lan te­rü­let fe­lé for­dul­tam, és olyan ered­mé­nyek­re ju­tot­tam, ame­lyek­nek üze­ne­tük volt-van az ak­tu­á­lis ho­mi­le­ti­ká­ban.

– Itt­hon vet­tél részt a dok­to­ran­dusz­prog­ram­ban, vagy kin­ti prog­ra­mon vol­tál?

– A Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség tá­mo­ga­tá­sá­val vol­tam Né­met­or­szág­ban, ott kezd­tem, és ott is fe­jez­tem be dok­to­ri ta­nul­má­nya­i­mat.

– Mennyi ide­ig tar­tott a fel­ké­szü­lé­sed, a ku­ta­tás, és mi­ó­ta ké­szí­tet­ted ma­gát a dol­go­za­tot?

– 2002-ben Er­langen­ben lát­tam ne­ki a ku­ta­tás­nak és az anyag­gyűj­tés­nek. Nem volt könnyű. Egy tel­jes év ment rá, mert eb­ben a té­ma­kör­ben alig szü­le­tett né­hány rö­vi­debb írás. Eb­ben az év­ben küz­döt­tem meg a tu­do­má­nyos teo­ló­gi­ai nyelv­vel, és kezd­tem el ta­nul­ni a ref­lek­tá­lás és az ön­ál­ló té­zis­ál­lí­tás „mű­vé­sze­tét”. 2006-re állt össze a szö­veg. Ab­ban az év­ben jöt­tünk ha­za, és kezd­tem meg a lel­ké­szi szol­gá­la­tot Mén­fő­csa­na­kon. A nyel­vi lek­to­rá­lás és ja­ví­tás még egy évet vett igény­be. A dol­go­za­tot 2007 de­cem­be­ré­ben ad­tam le, a vé­dés­re pe­dig 2008. no­vem­ber 26-án ke­rült sor.

– Ki volt az, aki a leg­in­kább a se­gít­sé­ged­re volt itt­hon?

– So­kak­nak kö­szö­net­tel tar­to­zom. Né­hai Ba­li­kó Zol­tán ne­vét kell elő­ször em­lí­te­nem, aki­nek ige­hir­de­té­sei ké­pi­es­sé­gük­kel és ese­mény­sze­rű­sé­gük­kel for­mál­ták a pré­di­ká­ci­ó­ról al­ko­tott ké­pe­met. Sza­bó La­jos pro­fesszor úr és fe­le­sé­ge, Sza­bó­né Mát­rai Ma­ri­an­na elő­ször biz­ta­tott ar­ra, hogy a gya­kor­la­ti teo­ló­gia te­rü­le­tén ké­pez­zem to­vább ma­gam. Er­langen­ben a dol­go­zat tar­tal­mi, nyel­vi lek­to­rá­lá­sát Ale­xan­der De­eg tu­do­má­nyos mun­ka­társ se­gí­tet­te nagy­ban. A szó­be­li szi­gor­lat­ra va­ló fel­ké­szü­lés­ben pe­dig Csep­re­gi Zol­tán rek­tor és Csep­re­gi And­rás do­cens, az Ok­ta­tá­si és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um Egy­há­zi Kap­cso­la­tok Tit­kár­sá­gá­nak ve­ze­tő­je, va­la­mint Orosz Gá­bor Vik­tor ott­hon­igaz­ga­tó volt nagy se­gít­sé­gem­re.

– Mennyi­re volt ne­héz a kin­ti vé­dés? Ho­gyan fo­gad­tak a kin­ti pro­fesszo­rok?

– A fel­ké­szü­lé­si sza­kasz te­le volt szo­ron­gás­sal ami­att, hogy ele­gen­dő-e a tu­dá­som, meg­fe­le­lő-e a fel­ké­szült­sé­gem. A gyü­le­ke­ze­ti szol­gá­lat mel­lett – bár­mennyi­re él­vez­tem is – csak es­tén­ként ju­tott idő az ol­va­sás­ra, rend­sze­re­zés­re. Rá­adá­sul a vé­dés előtt egy hét­tel fe­le­sé­gem ve­szé­lyez­te­tett ter­hes­ség­gel kór­ház­ba ke­rült, így rám há­rul­tak az ő gyü­le­ke­ze­ti fel­ada­tai is. Vé­gül ma­ga a vé­dés rend­kí­vül jó han­gu­lat­ban telt. Ke­vés­sé volt vizs­ga­íze, in­kább amo­lyan szak­mai be­szél­ge­tés volt, amelynek során a té­má­ban va­ló jár­tas­sá­gon túl he­lye volt a sze­mé­lyes vé­le­mény­al­ko­tás­nak is.

– Mennyi­ben tu­dod mun­ká­dat majd itt­hon hasz­no­sí­ta­ni? Egye­te­men vagy a min­den­na­pi lel­ké­szi gya­kor­lat­ban?

– Hang­sú­lyo­zot­tan nem­csak el­mé­le­ti ho­mi­le­ti­kai köny­vet akar­tam ír­ni, ha­nem olyat, ami a gya­kor­lat­ban is élet­ké­pes. Min­den va­sár­nap szó­szé­ken kell áll­nom, és ki­hí­vás szá­mom­ra, hogy a gyü­le­ke­zet tag­jai ne csak hall­ják, ha­nem „lát­has­sák” is a pré­di­ká­ci­ót. Te­hát hasz­ná­lom azt, ami­re ju­tot­tam. Nem könnyű fel­adat, de na­gyon szép. És úgy tű­nik, az ige­hall­ga­tók­ban óri­á­si igény van ar­ra, hogy fel­fe­dez­hes­sék ma­gu­kat a pré­di­ká­ció ké­pe­i­ben és azok­ban vagy azok mö­gött Is­tent is… A dol­go­zat – mely re­mény­ség sze­rint könyv for­má­já­ban is meg­je­le­nik Né­met­or­szág­ban – ugyan­ak­kor tu­do­má­nyos írás is. Sze­ret­nék to­vább­ra is fog­lal­koz­ni a gya­kor­la­ti teo­ló­gia tu­do­má­nyos mű­ve­lé­sé­vel. Nagy­sze­rű im­pul­zu­so­kat kap­tam Nic­ol pro­fesszor­tól és mun­ka­tár­sa­i­tól ho­mi­le­ti­kai, lel­ki­gon­do­zói, li­tur­gi­kai sze­mi­ná­ri­u­mok ve­ze­té­sét il­le­tő­en, ami­kor sa­ját ma­ga­mat is ki­pró­bál­hat­tam az egye­te­mi ok­ta­tás­ban. Fog­lal­koz­tat a ha­bi­li­tá­lás gon­do­la­ta is.

Bol­la Zsu­zsan­na (For­rás: www.evan­ge­li­kus.hu)