Élõ víz

Imád­ság va­sár­nap­ja van. Ro­gate. Imád­koz­za­tok… Szok­tunk-e imád­koz­ni az­zal a hit­tel, hogy biz­to­san meg­hall­gat­ja az Úr? Hogy nem a négy fal­nak be­szé­lünk. Hogy erõ van az imá­ban. Hogy Is­te­nünk aján­dé­kai ér­kez­nek ál­ta­la a föld­re, amely­nek nagy szük­sé­ge van ar­ra, hogy töb­bet kap­jon, mint amit sa­ját ma­ga el­ér­het. Hogy töb­bet és job­bat kap­jon, mint amit el­gon­dol, hogy szük­sé­ge len­ne rá.

Most le­gyen pél­dánk Ma­gyar­or­szág és az ér­te mon­dott ima.

Nem tu­dom, há­nyan imád­koz­nak Ma­gyar­or­szá­gért. Tíz­ez­ren, száz­ez­ren, tíz­mil­li­óan – eset­leg ti­zen­öt­mil­li­ó­an? Té­ma-e még a ha­zá­ért va­ló imád­ság? Vagy a kör szû­kebb­re zá­ró­dott? Azért a csa­lá­dért, a csa­lád tag­ja­i­ért még imád­ko­zunk. Vagy már csak ön­ma­gun­kért?

A ké­rõ imád­ság­ban va­la­mit sze­ret­nénk kap­ni Is­ten­tõl, a há­la­adó imá­ban meg­kö­szön­jük, amit kap­tunk, a di­csõ­í­tés­ben pe­dig egy­sze­rû­en ma­gasz­tal­juk Is­tent, azért, aki õ. Mert jó a kö­ze­lé­ben len­ni, hoz­zá tar­toz­ni. Jó él­ni és ve­le az örök cél fe­lé ha­lad­ni.

Most a ké­rõ imád­ság­ról be­szél­jünk. Mert az­zal kez­dõ­dik min­den, hogy Is­ten­hez for­du­lunk. A ha­zán­kért is. És biz­tos, hogy ha jobb a ha­zá­nak, ak­kor jobb lesz ne­künk is. Még­is so­kan az egyé­ni ha­szo­nért föl­ál­doz­zák a nem­zet nye­re­sé­gét. In­kább az õ hely­ze­te ja­vul­jon egy­mil­li­ó­val, még ha ez­ál­tal az or­szág ve­szít is tíz­mil­li­ár­dot…

De hát nem pén­zen mér­jük a ha­zát: er­köl­csön, tu­dá­son, hi­ten, pol­gá­ri élet­mó­don. És ez­zel kap­cso­la­to­sak le­het­nek az ér­te mon­dott imá­ink is.

So­kan mond­ják: már nem tu­dok sem­mit ten­ni, de még egyet igen: imád­ko­zom. Ez is jó. De tisz­tá­ban va­gyunk-e az imád­ság mû­kö­dé­sé­vel és ere­jé­vel? Hogy az nem az utol­só kell, hogy le­gyen, ha­nem le­het az el­sõ is? Is­ten elé vin­ni a ha­zát, ami­kor még nincs na­gyobb baj. Hogy óv­ja ez­után is. Nem ak­kor kel­le­ne csu­pán imád­koz­ni, ami­kor min­den össze­dõlt, ha­nem mi­elõtt a rossz meg­tör­tén­ne, vagy mi­elõtt va­la­mi el­kez­dõ­dik, va­la­mit el­kez­dünk.

Ha­tal­mas esz­köz az imád­ság a hí­võ ke­zé­ben. A leg­ki­sebb imád­ság is (ami­kor Urunk ke­zé­be he­lyez­zük a dol­go­kat) na­gyobb ha­tá­sú, mint a leg­na­gyobb em­be­ri cse­le­ke­det. És Is­ten leg­ki­sebb cse­le­ke­de­te is na­gyobb, mint a leg­na­gyobb em­be­ri tett. Sok dol­gunk kö­zött el ne fe­lejt­sük Lu­ther mon­dá­sát: „Ma na­gyon sok dol­gom van, töb­bet imád­ko­zom.” Saj­nos mi ezt sok­szor for­dít­va gya­ko­rol­juk: ha va­la­mi el­ma­rad­hat, az az imád­ság. De fo­gal­maz­zunk így: El­ma­rad­hat-e, hogy Is­ten ke­zé­be te­gyem dol­ga­i­mat? Hogy az Õ ve­ze­té­sét és se­gít­sé­gét kér­jem? Hogy több­re jus­sunk, mint a sa­ját leg­na­gyobb erõ­fe­szí­té­sünk­kel? Hogy örök ér­té­kek te­rem­je­nek éle­tünk nyo­mán?

Így már vi­lá­go­san lát­juk: ne­héz idõk­ben is, ami­lyen­ben ha­zánk és a vi­lág most van, van ér­tel­me, sõt sú­lya a ki­tar­tó imád­ság­nak.

Is­ten ide­jén vá­la­szol, ide­jén cse­lek­szik. De a ma­ga mód­ján és még­is bi­zo­nyo­san.

Imád­koz­zunk hát, vi­gyük az Úr ki­rá­lyi szé­ke elé ha­zánk sor­sát, az er­köl­csi szük­sé­get, a lel­ki tisz­ta­sá­got és tisz­tán­lá­tást, a gaz­da­sá­gi ren­det, tör­té­nel­münk és nagy­ja­ink meg­be­csü­lé­sét, ön­ál­ló­sá­gunk meg­ma­ra­dá­sát – és a lel­ki éb­re­dést. Er­re van szük­sé­ge né­pünk­nek, hogy meg­ma­rad­jon, és bol­dog le­gyen.

„Min­dig imád­koz­ni kell, és meg nem res­tül­ni” – int Jé­zus a ké­rõ öz­vegy pél­dá­za­tá­ban. Hû­sé­ges imád­ko­zó­kat ke­res Is­ten. És er­re van szük­sé­ge ma­gyar ha­zánk­nak is. Akik elõ­ször imád­koz­nak, az­tán cse­le­ked­nek. Ha­zán­kért, a vi­lá­gért, min­de­nért és min­den­ki­ért.

Az egyik gyü­le­ke­zet­ben az év ele­jén cé­du­lá­kat osz­tot­tak szét, raj­ta a ta­gok ne­ve­i­vel. Min­den­ki vál­lal­ta, hogy egy évig imád­koz­ni fog azért, akit ki­hú­zott. Egy fi­a­tal­asszony csa­ló­dot­tan lát­ta, hogy az õ ne­vét egy öt­éves kis­lány húz­ta ki: „Mit tud ez ró­lam? Mit tud õ ve­lem kap­cso­lat­ban imád­koz­ni?! Kár, hogy nem más húz­ta ki a ne­ve­met.” Az­tán egy hó­nap múl­va a gyer­mek édes­any­ja oda­ment hoz­zá, és azt mond­ta: „Kép­zeld, a kis­lá­nyom es­tén­ként meg­áll az ágya mel­lett, a menny fe­lé te­kint, szét­tár­ja a ke­zét, és át­szel­le­mült han­gon így imád­ko­zik: Évi­ke, Évi­ke.” Ek­kor az asszony meg­döb­bent. „Hát le­het en­nél ko­mo­lyabb imád­sá­ga va­la­ki­nek is? Mint az Úr elõtt hor­doz­ni egy ked­ves sze­mélyt, õrá bíz­ni jó­ban-rossz­ban egy­aránt gyer­me­ki hit­tel?!” Ma­gát meg­aláz­va for­dult az Úr­hoz, a bo­csá­na­tát kér­ve. És ez­után azért az em­be­rért, aki­nek a ne­vét õ húz­ta, még ben­sõ­sé­ge­seb­ben, konk­ré­tab­ban tu­dott imád­koz­ni.

Ha­zán­kért is így imád­koz­zunk. Ahogy Er­kel és Ka­to­na Jó­zsef mu­tat­ja be a Bánk bán­ban a ha­za­sze­re­te­tét: „Ha­zám, ha­zám, te min­de­nem…” Most, Rad­nó­ti évé­ben hang­sú­lyos az õ üze­ne­te is: „Nem tud­ha­tom, hogy más­nak e tá­jék mit je­lent, / ne­kem szü­lõ­ha­zám…” – Imád­ko­zol ér­te?

Széll Bul­csú