Keresztény szemmel

Kö­rül­be­lül ti­zen­nyolc éves le­het­tem, ami­kor el­kezd­tem gol­foz­ni. Volt egy sza­bály, amely ki­mond­ta: nem játsz­hatsz csü­tör­tök dél­után, szom­ba­ton, va­sár­nap és ün­nep­na­po­kon ad­dig, amíg nagy­ko­rú nem le­szel.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor­tól kezd­ve eze­ken a na­po­kon is játsz­ha­tok, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor le­érett­sé­gi­zem, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor jo­go­sít­ványt ka­pok, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor a fő­is­ko­la csa­pa­tá­ban ko­sár­lab­dáz­ha­tok és gol­foz­ha­tok, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor le­dip­lo­má­zom, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor ve­ze­tő­edző le­szek egy kö­zép­is­ko­lá­ban, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor meg­há­za­so­dom, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor gye­re­ke­im lesz­nek, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor egy bank rész­tu­laj­do­no­sa le­szek, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor meg­rög­zött sze­ren­cse­já­té­kos­sá, ha­zu­do­zó­vá, csa­ló­vá és tol­vaj­já vá­lok, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el a nap, amikor bör­tön­be kell men­nem, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor új­ra sza­bad le­szek, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor új­ra a csa­lá­dom­mal le­szek, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor sa­ját há­zam és au­tóm lesz, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor pap­pá szen­tel­nek, mint aho­gyan szü­le­im 1953-ban mond­ták, de el­jött.

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor ilyen ra­di­ká­li­san pá­lyát mó­do­sí­tok, de el­jött.

Ez mind­annyi­unk­ra igaz. Van­nak ese­mé­nyek, ame­lyek­ről azt hit­tük, hogy so­ha­sem kö­vet­kez­nek be, vagy si­ke­rek, ame­lye­ket nem re­mél­tünk, vé­gül még­is el­ér­tük őket. Né­me­lyik ezek kö­zül jó, né­me­lyik ke­vés­bé. Nem az a fon­tos, hogy az a bi­zo­nyos „nagy je­len­tő­sé­gű” ese­mény be­kö­vet­ke­zik-e, és ha igen, mi­kor, ha­nem az, hogy mi­ként re­a­gá­lunk rá, ha már itt van.

Éle­tünk so­rán sok­fé­le hely­zet­tel ke­rü­lünk szem­be. A kér­dés ez: ho­gyan re­a­gá­lunk ezek­re a hely­ze­tek­re – le­gye­nek akár jók, akár rosszak.

Éb­red­he­tünk olyan nap­ra, amely va­la­mi cso­dá­la­tos aján­dé­kot tar­to­gat a szá­munk­ra, és olyan­ra is, amely va­la­mi vá­rat­lan tra­gé­di­át hor­doz. Egy rég­óta várt álom vál­hat hir­te­len va­ló­ra, de meg­ér­het­jük azt is, hogy az álom örök­re álom ma­rad. Ho­gyan re­a­gá­lunk?

Azt hit­tem, so­ha nem jön el az a nap, ami­kor szem­től szem­ben áll­ha­tok majd az Al­ko­tóm­mal, az­zal szem­ben, aki meg­halt ér­tem a ke­resz­ten, hogy el­tö­röl­je a bű­ne­i­met… de biz­to­san tu­dom, hogy ez a nap is el fog jön­ni egy­szer – és nem­csak ne­kem, hanem ne­ked is.

Whit Cris­well (For­rás: Mon­day Man­na)