Keresztény szemmel

Po­li­ti­ká­ról és val­lás­ról nem be­szél­ge­tek, csak na­gyon ki­vé­te­les eset­ben – sok­szor el­dön­töt­tem már ma­gam­ban, el­ke­rül­ve így az os­to­ba vi­tat­ko­zá­so­kat, me­lyek „csak ha­szon­ta­la­nok és hi­á­ba­va­lók” (Tit 3,9). Meg­ta­nul­tam: szól­ni csak ak­kor ér­de­mes, „ha az jó a szük­sé­ges épí­tés­re” (Ef 4,29). Leg­alább­is ed­dig azt hit­tem, hogy meg­ta­nul­tam, de a mi­nap megint be­iga­zo­ló­dott, hogy még min­dig rosszul íté­lem meg, mi­kor adó­dik ilyen na­gyon ki­vé­te­les eset…

Ká­vé­ház­ban ülünk, jó han­gu­lat­ban, pezs­gő pén­tek es­te van, bo­hém szó­for­du­lat­tal él­ve nagy­fi­úk tár­sa­log­nak nagy­lá­nyok­kal, szó­val a fáj­da­lom nem köz­pon­ti té­ma. Az­tán az egyik ked­ves is­me­rős va­la­mi kü­lö­nös tör­té­net­be kezd a túl­vi­lág­ról, mi­re a má­sik le­in­ti, mond­ván, hogy ő ate­is­ta, nem hisz az ilyen zagy­va­sá­gok­ban, vált­sunk.

Saj­nos té­mát vál­ta­ni ne­héz, ami­kor már­is a kö­ze­pé­ben va­gyunk, így to­vább hall­gat­juk a lé­lek­ván­dor­lás­ról szó­ló fur­csa fej­te­ge­té­se­ket. Meg­kér­dez­nek en­gem is, óva­to­san per­sze, is­mer­ve ke­resz­tény meg­győ­ző­dé­se­met. Er­re meg én le­gyin­tek, hogy nem a pén­tek es­ti szó­ra­ko­zás­hoz va­ló té­ma ez; fe­les­le­ges vi­tat­koz­ni olyan dol­gok­ról, me­lyek­ről min­den­ki egyé­ni­leg dönt, s kü­lön­ben is, szá­mom­ra a leg­több teo­ló­gi­ai kér­dés vi­tán fe­lül áll, te­hát tény­leg vált­sunk.

Ek­kor az egyik hölgy ki­je­len­ti, hogy nem is vi­tat­ko­zunk, ha­nem „csak be­szél­ge­tünk”, te­hát mond­jam el, mit gon­do­lok. Azt gon­do­lom – vá­la­szo­lom –, hogy szá­mom­ra ab­szurd an­nak még a fel­ve­té­se is, hogy a leg­több em­ber elő­ző éle­té­ben egy má­sik em­ber volt, s ko­ráb­ban el­kö­ve­tett bű­nei ha­tás­sal van­nak mos­ta­ni hely­ze­té­re. De en­nek a tan­nak a si­ke­re kor­tár­sa­ink kö­ré­ben egy­ál­ta­lán nem meg­le­pő, mi­vel akik té­ve­lyeg­nek, azok­nak je­lek kel­le­nek, cso­dá­la­tos ese­mé­nyek (vö. Mt 12,39), s meg­nyug­ta­tóbb hin­ni a lé­lek­ván­dor­lás­ban – mely sze­rint sok do­bá­sunk van a föl­di lét­ben –, mint Jé­zus­ban, aki so­ha­sem mon­dott ilyet. Sze­rin­tem egy Is­ten, egy élet, egy do­bás. Le­he­tet­len ugyan­is, hogy a szán­tó­ve­tő a kon­kolyt vissza­dob­ja a föld­be, hogy ki­vár­ja, hát­ha egy­szer bú­za lesz be­lő­le – a kon­kolyt össze­gyűj­tik és el­ége­tik, nincs me­se.

A hölgy a hal­lot­ta­kon igen meg­le­pő­dött, mint ami­kor va­la­ki ér­de­kes mu­tat­ványt lát a cir­kusz­ban, majd egy ha­nyag ka­cér­ság­gal oda­ve­tett mon­dat­tal in­téz­te el az egé­szet: „Jé­zus? Csak egy le­gen­da.”

Ter­mé­sze­te­sen nem há­bo­rod­tam fel ezen a rend­kí­vül bán­tó és ot­rom­ba meg­jegy­zé­sen, azon, hogy ez a pá­rat­la­nul szép nő, aki egy élő köl­te­mény, s aki­nek a lel­két ilyen dí­szes temp­lom­ba tet­te az Is­ten, va­jon mi­ért van oly tá­vol az Úr­tól, aki ilyen büsz­ké­vé és bol­dog­gá tet­te, aján­dék­ba, in­gyen; s mi­ért nincs se­mennyi ta­pin­tat­tal má­sok meg­győ­ző­dé­se iránt.

„Kér­lek ti­te­ket, test­vé­re­im, tart­sá­tok szem­mel azo­kat, akik sza­ka­dá­so­kat és bot­rán­ko­zá­so­kat okoz­nak az­zal, hogy az el­len­ke­ző­jét ta­nít­ják an­nak, amit ta­nul­ta­tok.” (Róm 16,17) Mert ér­de­kes, hogy a lé­lek­ván­dor­lás hi­he­tőbb, mint a fel­tá­ma­dás és az örök élet. Va­jon mind­azok, akik a ti­sza­vi­rág-éle­tű ha­mis ta­ní­tók men­de­mon­dá­it szin­te vá­lo­ga­tás nél­kül el­fo­gad­ják, mi­ért van­nak ilyen le­súj­tó vé­le­ménnyel ar­ról a Mes­ter­ről, aki­nek a sza­va­in egy­sze­rű­en nem fo­gott az idő? Va­jon mi­ért?

A kér­dés, ha job­ban be­le­gon­do­lunk, nem is annyi­ra köl­tői, mert tud­juk, hogy a meg­fe­szí­tett Krisz­tus a po­gá­nyok­nak bo­lond­ság, de ma­guk­nak az el­hí­vot­tak­nak „az Is­ten ere­je és az Is­ten böl­cses­sé­ge” (1Kor 1,23–24).

Jól vi­gyáz­zunk te­hát, ami­kor Jé­zus tit­kos böl­cses­sé­gét szól­juk, mert „csap­dá­ba esik, aki va­la­mit meg­gon­do­lat­la­nul oda­szen­tel” (Péld 20,25; vö. Mt 7,6).

And­ris­ka Já­nos