Keresztény szemmel
Pécsi élő kövek
1804-ben a Pécsett letelepedő Nendtvich Tamás gyógyszerész nem talált a városban élő lutheránus közösséget. Nem adta föl, hanem az anyaszentegyház élő köveként cselekedett, és lassan gyülekezet gyülekezett…
Eleinte bonyhádi lelkész szolgált a patikus házában, évente csak néhányszor. Aztán – hetvenegy évvel később – már az élettelen kőből épült templom is elkészült. De ennél sokkal lényegesebb, hogy a Pécsre betelepülő „élő kövek” keresték egymást, és gyülekezetté formálódtak.
A két évszázad folyamán a pécsi gyülekezet létszáma akár meg is fogyatkozhatott volna. De az újabb és újabb nemzedékek élő kövei is beépültek az egyházközségbe. A rádiós közvetítésnek köszönhetően zengett világgá most Cantate vasárnapjának délelőttjén a gyülekezeti ének: „Hogyne dicsérném az Istent / Zengedező énekkel…”
Meglett korom ellenére – vagy talán éppen azért – elérzékenyültem. Kétszázöt éve megérkezik Pécsre egy gyógyszerész, követi az „élő kövek egyháza” stratégiáját, és most világgá hangzik templomukból az istentisztelet. Pedig kétszázöt év alatt hányszor aludhatott volna ki holmi szalmaláng. De nem, az élő kövek stratégiája bevált.
Istennek hála, nem egyedi esetről van szó, és nem is csak a régmúltban fordult ilyen elő.
Richard Carhart chicagói fizikus, professor emeritus másfél éve költözött át a metropolis egy másik elővárosába. Akkoriban kérdeztem tőle, hogy mit talált az új helyen. Sajnos semmit – mondta. De rendszeresen beült a helyi vendéglőbe, apránként megszólította az embereket, hívta őket közös elcsendesedésre. És komolyan hitt abban, hogy lesz gyülekezet. És lett.
E mai történet ismeretében bizonyára érthetőbb, hogy miért könnyeztem a pécsi rádiós közvetítés elejének hallatán. Hol egy patikus, hol egy fizikus… és a következő talán éppen te leszel, kedves testvérem. Ha mélyen hiszed, hogy lehetséges. Ha mélyen hiszed, hogy nem rajtad múlik, de mégis oly elszántsággal cselekszel, mintha csakis rajtad múlna.
Ilyen a Krisztusban testvéri élő kövek egyháza.
Prőhle Péter