A hét témája

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­gén az em­ber­men­tő Szteh­lo Gá­bor újabb prob­lé­má­val ta­lál­ta szem­ben ma­gát: a fő­vá­ros ut­cá­in sok ma­gá­ra ma­radt, éhe­ző gyer­mek te­kin­tett rá. Amennyit csak tu­dott, össze­gyűj­tött be­lő­lük, és né­há­nyu­kat a Bu­da­ke­szi úton lé­vő Nap­su­gár ott­hon­ban he­lyez­te el. En­nek az in­téz­mény­nek a ve­ze­tő­je Fe­ren­czy Er­zsé­bet óvó­nő volt a kez­de­tek­től egé­szen az ál­la­mo­sí­tá­sig. Er­zsi­ke né­nit, Szteh­lo Gá­bor még ma is jó egész­ség­nek ör­ven­dő egy­ko­ri mun­ka­tár­sát azok­ról a nem könnyű, szá­má­ra még­is szép évek­ről kér­dez­tük.

– Er­zsi­ke né­ni, ho­gyan ke­rült kap­cso­lat­ba Szteh­lo Gá­bor­ral és a Nap­su­gár ott­hon­nal?

– A há­bo­rú alatt el­ve­szí­tet­tem óvó­női ál­lá­so­mat, ha­za­men­ni pe­dig nem tud­tam vi­dék­re a szü­le­im­hez. Ek­kor a test­vé­rem, Fe­ren­czy Zol­tán, aki ma­ga is lel­kész, meg­kér­dez­te, hogy nem men­nék-e Szteh­lo Gá­bor­nak a gyer­mek­ott­hon­ba se­gí­te­ni. Öröm­mel mond­tam igent, bár ak­kor még nem is tud­tam pon­to­san, mi lesz a fel­adat.

– Az ott­hon­ban a gye­re­kek ele­in­te ve­gye­sen vol­tak, nem­re és élet­kor­ra va­ló te­kin­tet nél­kül. Ho­gyan ke­rül­het­tek oda?

– Több­sé­gük­ben a nagy­tisz­te­le­tű úr hoz­ta őket. Vagy úgy, hogy jár­ta az ut­cá­kat, és ha lá­tott el­ha­gyott, ma­gá­nyos gyer­me­ket, el­hoz­ta, vagy szól­tak ne­ki, hogy me­lyik ház­ban van el­ár­vult cse­me­te. Sen­kit sem ha­gyott ma­gá­ra. Aki­vel ta­lál­ko­zott – bár­mi­lyen rossz egész­sé­gi vagy lel­ki­ál­la­pot­ban volt is –, ma­gá­val hoz­ta. Igye­ke­zett min­den­nap meg­néz­ni, ho­gyan bol­do­gu­lunk, mi­ben szo­ru­lunk se­gít­ség­re.

– Há­bo­rú utá­ni idő­szak­ban nem le­he­tett könnyű fel­adat ennyi éhe­ző gyer­mek­ről gon­dos­kod­ni.

– Nem bi­zony. Sok­szor volt üres a kony­ha. Em­lék­szem, egyik nap a nagy­tisz­te­le­tű úr ag­gód­va lát­ta, hogy az­nap­ra sem­mi élel­münk nincs. Mond­tam ne­ki, hogy ne ag­gód­jon, ma is fo­gunk ebé­del­ni: az er­dő­ben ren­ge­teg gom­ba van. Eszem­be sem ju­tott, hogy le­het köz­tük mér­ge­ző is! A gond­vi­se­lő Is­ten ak­kor is ve­lünk volt, mert sen­ki­nek nem lett sem­mi ba­ja!

– Az ott­hon ve­ze­tő­je­ként éve­kig volt Szteh­lo Gá­bor köz­vet­len mun­ka­tár­sa. Mi­lyen­nek is­mer­te meg őt?

– Ná­la jobb em­ber­rel sem az­előtt, sem az­után nem ta­lál­koz­tam. Na­gyon bé­kés ter­mé­sze­tű volt, aki min­den gond és baj el­le­né­re is igye­ke­zett vi­dám­nak mu­tat­koz­ni és a kör­nye­ze­tét is fel­vi­dí­ta­ni. Ren­ge­teg mun­kát vég­zett az­zal a sok gye­rek­kel! S ahogy szed­te össze őket, az va­ló­ban pá­rat­lan do­log volt.

Bo­da Zsu­zsa