Élő víz

Jé­zus be­szélt a vi­gasz­ta­ló Szent­lé­lek el­jö­ve­te­lé­ről. Pün­kösd kö­ze­led­té­vel jó el­gon­dol­kod­ni azon, mi va­jon mennyi­re va­gyunk vi­gasz­ta­lók, bá­to­rí­tók. Nincs olyan em­ber, aki ne sze­ret­ne ki­vi­rá­goz­ni, gyü­möl­csöt te­rem­ni, ér­té­ket te­rem­te­ni. Mi­ért van még­is annyi meg­ke­se­re­dett és fáj­dal­mat oko­zó em­ber­tár­sunk?

A má­sik­ból a sze­re­tetet nem le­het ki­po­foz­ni, a jót csak jó­ság­gal le­het elő­hív­ni. Jé­zus előt­tünk jár ezen az úton, pél­dá­ul oda­megy a ga­da­rai ör­dön­gös­höz, be­szél­get­ni kezd ve­le, mi­re az meg­nyug­szik, és szol­gál­ni sze­ret­né őt. Jé­zus er­re azt mond­ja: nagy­sze­rű, menj el, és mondd el má­sok­nak, mennyi­re sze­ret té­ged Is­ten!

Sok min­dent ké­rünk Is­ten­től: küldj olyan po­li­ti­ku­so­kat, mint Szé­che­nyi Ist­ván volt; gyógy­szert, amely gyó­gyít­ja a rá­kot; Kós Ká­ro­lyo­kat, akik fenn­tart­ha­tó, szép há­za­kat épí­te­nek; köz­gaz­dá­szo­kat, akik meg­mu­tat­ják, ho­gyan to­vább… Is­ten meg­hall­gat­ja a ké­ré­se­ket, és gyer­mek­bőr­be cso­ma­gol­va kül­di el ne­künk a vá­laszt. De va­jon van-e tü­rel­münk eze­ket az aján­dé­ko­kat ki­cso­ma­gol­ni?

Ha kó­bor ku­tya jön ve­lünk szem­ben az úton, meg­te­het­jük, hogy be­le­rú­gunk, mi­re ő meg­pró­bál­ja el­kap­ni a bo­kán­kat; vagy szé­pen szó­lunk hoz­zá, és meg­kí­nál­juk egy ke­nyér­héj­jal, mi­re el­kez­di csó­vál­ni a far­kát, és ha­za­kí­sér. Hogy ab­ból a ku­tyá­ból mi „jön ki”, vi­csor­gó fe­ne­vad vagy jó ba­rát, leg­több­ször tő­lünk függ. Mint ahogy az is, mit ho­zunk ki a má­sik em­ber­ből. Ha va­la­ki pa­nasz­ko­dik, mi­lyen fe­le­sé­ge van, ab­ban azért ki­csit ő is hi­bás, nem? Pró­bál­ja meg ki­hoz­ni be­lő­le azt a tün­dér­két, akit ol­tár elé ve­ze­tett! Nem szi­dás­ra van szük­sé­günk, ha­nem biz­ta­tás­ra!

Ami­kor a báb­ban meg­érik a pil­lan­gó tes­te, és el­ér­ke­zik a szü­le­tés ide­je, ak­kor az meg­pró­bál­ja le­nyom­ni ma­gá­ról a báb­hé­jat. Ha a tu­dó­sok egy szi­ké­vel se­gí­te­nek ne­ki, hogy ne kín­lód­jon annyit, ak­kor a pil­lan­gó­nak nem nyíl­nak ki a szár­nyai. Ha meg­kí­mél­jük a szü­le­tés kín­ja­i­tól, ak­kor nem pil­lan­gó lesz be­lő­le, ha­nem csak va­la­mi tor­zó. Így van ez ve­lünk is. Szük­sé­günk van az erő­fe­szí­tés­re, ar­ra, hogy a fel­ada­ta­in­kat ne old­ják meg he­lyet­tünk, de ha kell, bá­to­rít­sa­nak, se­gít­se­nek.

Nem jó, ha pél­dá­ul va­la­kinek, aki gye­rek­ko­rá­ban ar­ról ál­mo­do­zik, hogy ta­nár lesz, a szü­lei azt mond­ják: a ta­nár nem ke­res jól, nincs is meg­be­csül­ve, le­gyél köz­gaz­dász! Vagy ha sze­retsz egy fi­út, ak­kor hi­á­ba mond­ja anyu­kád, hogy az a má­sik jobb par­ti! Az komp­ro­misszum len­ne, igaz? Hall­gass a szí­ved­re! Ha ér­zed, Is­ten mit ren­delt ki ne­ked, merd meg­ten­ni!

Nem ar­ra van szük­sé­günk, hogy azt mond­ják, ne sír­junk, ha­nem ar­ra, hogy gyön­gé­den át­ölel­je­nek. Mert mind­annyi­an er­re vá­gyunk, csak nem mer­jük ki­mon­da­ni, hogy – Jó­zsef At­ti­la sza­va­i­val – „úgy kell a bol­dog­ság, / mint egy fa­lat ke­nyér”.

Böj­te Csa­ba, az „ár­vák aty­ja”, a kö­zel öt­ven he­lyen ezer­nyolc­száz gyer­me­ket ne­ve­lő Dé­vai Szent Fe­renc Ala­pít­vány ve­ze­tő­je má­jus 12-én a pest­szent­lő­rin­ci evan­gé­li­kus temp­lom­ban tar­tott Lő­rin­ci Ér­tel­mi­sé­gi Tea­ház ven­dé­ge volt. A fen­ti gon­do­la­tok ott han­goz­tak el (képünkön).

(A hang­fel­vé­tel le­tölt­he­tő az in­ter­net­ről: http://pest­lo­rinc.lu­the­ran.hu)

Hu­lej Eni­kő