Kultúrkörök

Deb­re­cen ün­ne­pe. Alá­ír­ták a deb­re­ce­ni Nagy­temp­lom­ban, az úr­asz­ta­lán ál­ló Ká­ro­li-Bib­lia előtt a Kár­pát-me­den­cei ma­gyar re­for­má­tus püs­pö­kök a Ma­gyar Re­for­má­tus Egy­ház al­kot­má­nyát. Is­ten­nek is tet­sző pil­la­nat. Mint­ha év­szá­za­dok pe­reg­tek vol­na vissza az idő­ben, a tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum kö­vet­kez­té­ben da­ra­bok­ra sza­kí­tott, ki­lenc­ven évig cson­ka nagy­csa­lád új­ra együtt le­he­tett. Akik be­ju­tot­tak a sár­ga, két­tor­nyos temp­lom­ba, meg­ta­pasz­tal­hat­ták az össze­tar­to­zás szép­sé­gét, a sze­re­tet szív­me­le­gét, a zsol­tá­rok ere­jét. Ka­la­u­zom egy ka­to­li­kus fi­a­tal­em­ber, há­zi­gaz­dám re­for­má­tus ta­nár, de nem vet­tük ész­re, hogy va­la­mi­ben né­zet­el­té­ré­sünk len­ne. A fél or­szág és vá­ros ott volt, és együtt ün­ne­pelt. (Ki­csit má­sért is, a ki nem mon­dott jö­vő re­mé­nye mi­att.) Az al­kot­má­nyo­zó zsi­nat­tal pár­hu­za­mo­san a má­ju­si nap­fény­ben ra­gyo­gó fő­té­ren iga­zi, kö­zös ün­nep­ség zaj­lott: száz­nál több sá­tor­ban és szín­pa­don mu­tat­ták be a vi­lág min­den szeg­le­té­ből ér­ke­ző kis kö­zös­sé­ge­ket. Je­le­nü­ket és fá­rad­ha­tat­lan szol­gá­la­tu­kat.

Ma­gyar­or­szág. Itt-ott hal­lom az ag­gó­dó han­go­kat: a szét­hú­zás­ról, az er­köl­csi zül­lés­ről. Ilyen­kor min­dig Illyés sza­vai vil­lan­nak be­lém: „…anyánk a ha­lott – a bú­csú­zót ne / kup­lé-dal zeng­je; / ha­zák vesz­tek el – ki me­ri si­rat­ni / verk­li fu­ta­mok­kal?” Anyánk hal­dok­lik. Szép or­szá­gunk! Ide­je len­ne min­den mást fél­re­ten­ni. El­vesz­nek ter­mő­föld­je­ink, er­dő­ink, el­nép­te­le­ned­nek fal­va­ink. A ma­gyar­ság szét­hull. Ott­hon és kül­föl­dön, alig van tör­té­nel­mi erő, amely össze­tar­ta­ná. Ahogy most Deb­re­cen­ben és szer­te a vi­lág­ban föl­zeng­tek a ha­ran­gok, úgy kel­le­ne, hogy na­pon­ta zúg­jon ben­nünk a meg­men­tés hí­vó sza­va. Ten­ni, ten­ni fá­rad­ha­tat­la­nul, amíg nem ké­ső.

Má­jus. Nap­su­ga­rak dal­la­ma zeng egész nap. Kü­lö­nös hó­nap. Az idő­seb­bek tar­ta­nak is tő­le. In­kább el­búj­nak, míg a fi­a­ta­lo­kat a sze­re­lem hajt­ja a reg­ge­li fény­be. El­ne­he­zül a szí­vünk, s mint­ha az élet, a ha­lál is üzen­ne a csil­lag­ta­lan éj­sza­ká­ban. Fa­nyar il­la­tok min­de­nütt, va­kí­tó fé­nyek ré­gi szá­za­do­kat vil­lan­ta­nak föl. A ter­mé­szet is ke­gyet­le­nebb. De a leg­töb­ben még­is a fény­be márt­juk fá­radt ar­cun­kat. Em­lék­szem egy ré­gi ko­ra al­ko­nyat­ra, ami­kor apám­mal be­men­tünk kis temp­lo­munk­ba. Ül­tünk a csend­ben órá­kon át. „Kérj va­la­mit!” – mond­ta hal­kan, és ma­gam­ra ha­gyott a li­li­o­mok és pün­kös­di ró­zsák kö­zött.

Új szom­széd. Idős, fá­radt ar­cú fér­fi. Nem­ré­gen te­met­te el be­teg fi­át. Dél­ben sok­szor össze­fu­tunk, ahogy me­gyek be, kés­ve, a vá­ros­ba. Át­ki­ál­tok, kér-e va­la­mit? Se­gít­he­tek-e? A múlt­kor kí­ván­csi­an meg­kér­dez­tem: ho­gyan tel­nek a nap­jai? „Min­den reg­gel meg­kö­szö­nöm Is­ten­nek a föl­ke­lő na­pot, meg­há­mo­zok egy pi­ros al­mát” – mond­ja mo­so­lyog­va. „Ká­vét fő­zök, és meg­gyúj­tom az el­ső ci­ga­ret­tát, az­után ol­va­sok ki­csit, a Bib­li­át és Arany Já­nost…” Lát­ja, cso­dál­ko­zom, rög­tön hoz­zá is te­szi: „Egy pil­la­nat­ra sem aka­rom el­fe­lej­te­ni, hogy ma­gyar va­gyok.”

Tö­meg­ve­re­ke­dés. A je­ru­zsá­le­mi temp­lom­ban. A gö­rög­ke­le­ti és az ör­mény pa­pok kö­zött. Ki ér­ke­zett előbb? – ez az el­dön­tet­len kér­dés, ok a dü­hös gyű­lö­let­re. Hör­gő min­den­na­pi tü­le­ke­dés, jobb- és bal­ho­rog. Harc a ja­vá­ból: ököl­ví­vás, gyer­tya­tar­tós üt­le­ge­lés hosszú per­ce­ken át.

Sché­ner Mi­hály. Nyolc­van­hat éves volt, s az utol­só pil­la­na­tig fes­tett. Nem áll­vá­nyon, le­tér­de­pel­ve a föld­re a vá­szon előtt. Vég­le­te­kig le­csu­pa­szí­tott tisz­ta­ság­gal. Ta­lá­ló­an ír­ta ver­sé­ben a köl­tő-ba­rát, Nagy Lász­ló: S. M. fes­tő-, szob­rász­mű­vész és ka­lap­gyűj­tő. Sok­ol­da­lú em­ber volt, csu­pa te­rem­tés. Va­rázs­lat és tün­dér-ka­lei­dosz­kóp. Vi­lág­ból vi­rág­ba vá­lás. Az élet sze­rel­me; ku­ko­ri­ca­szár­ból, bo­dza­fá­ból, ecet­fa­ág­ból, nád­ból, pa­pír­ból te­rem­tett élet­mű­vet. Ma­dzag­rán­ga­tós fi­gu­rá­kat, szí­nes fa­ra­gá­so­kat, me­se­há­zi dí­szes lá­dá­kat, ör­dögplasz­ti­ká­kat, csen­gő-bon­gó ko­csi­kat, mé­zes­ka­lács hu­szá­ro­kat… Pi­ros, kék és fe­ke­te szí­nek min­de­nütt. Nem az em­ber hasz­nál­ja a já­té­kot, a já­ték az em­bert, hogy múl­jon el örök­re a bá­nat és szo­mo­rú­ság. Fo­rog­junk ne­vet­ve, ölünk­ben a leg­ki­sebb gye­rek­kel a hat­mé­te­res pi­ros fa­csi­kó­ha­lon.

Szol­gá­lat. Ál­do­zat­ho­za­tal. A mo­dern, 21. szá­za­di em­ber nem akar sen­ki szol­gá­ja len­ni. Sza­ba­don, mint a ma­dár, ked­vé­re él és mu­lat. Ne­héz év­ti­ze­dek li­be­rá­lis de­mok­rá­ci­á­ja át­for­mált ben­nün­ket, szét­for­gá­csol­ta a mi­nő­sé­get. Pe­dig az is­te­nes em­ber­nek hű­sé­ges szol­gá­nak kel­le­ne len­nie. Ál­do­za­tos éle­tű­nek. Apám, bá­tyám­mal és ve­lem, az egész na­pi ro­bot után szí­ve­sen ment az evan­gé­li­kus temp­lo­mot szé­pí­te­ni és gyó­gyí­ta­ni. Egy el­moz­dult, el­tört cse­rép meg­iga­zí­tá­sá­ért órá­kat ge­besz­ke­dett a szé­dí­tő ma­gas­ban. Kü­lö­nö­sen pén­tek dél­után, ami­kor az öreg, resz­ke­tő han­gú kán­tor gya­ko­rolt. Per­sze van­nak ki­vé­te­lek. Ál­do­zat min­den nap­ja az anyák­nak, az ápo­ló­nők­nek, a ta­ní­tók­nak, a mes­ter­em­be­rek­nek. Ők a krisz­tu­si de­mok­rá­cia szol­gá­lói, szin­te ver­seng­nek, mennyi­re hű­sé­ge­sen tel­je­sí­tik Jé­zus ké­ré­se­it.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos