A hét témája

A né­met egy­há­zi na­pok (Kirchen­tag) prog­ram­ja­in nem rit­ka­ság, hogy pro­mi­nens sze­mé­lyek szó­lal­nak meg elő­adás, bib­lia­ta­nul­mány vagy pó­di­um­be­szél­ge­tés for­má­já­ban. Finn­or­szág egy­ko­ri ál­lam­el­nö­ke, Mart­ti Ah­ti­saari, akit 2008-ban No­bel-bé­ke­díj­jal tün­tet­tek ki a ko­szo­vói konf­lik­tus meg­ol­dá­sá­ban vég­zett dip­lo­má­ci­ai mun­ká­já­ért, Po­li­ti­ka és sza­bad­ság cím­mel tar­tot­ta elő­adá­sát. Az ENSZ-köz­ve­tí­tői, nagy­kö­ve­ti és ál­lam­el­nö­ki mun­ká­já­ban is si­ke­res po­li­ti­kus a rész­vé­tel fon­tos­sá­gát hang­sú­lyoz­ta ki­emel­ten, mi­vel a de­mok­rá­cia enél­kül nem mű­kö­dik.

A pó­di­u­mon a ref­lek­to­rok erős fé­nyé­ben áll­va Ah­ti­saari az­zal kezd­te mon­dan­dó­ját, hogy őt most min­den­ki jól lát­ja a csar­nok­ban, ő vi­szont nem lát sen­kit a szem­be­vi­lá­gí­tó erős fény mi­att. Ez a hely­zet – mint mond­ta – a leg­több po­li­ti­kus­ra igaz: a po­li­ti­ku­so­kat min­den­ki lát­ja, ők vi­szont nem lát­ják a né­pet.

A de­mok­rá­cia lé­nye­ge a rész­vé­tel, ezért Ah­ti­saari ar­ra buz­dí­tott, hogy a kö­zel­gő eu­ró­pai par­la­men­ti vá­lasz­tá­son ad­juk le sza­va­za­tun­kat. Az Eu­ró­pai Par­la­ment­nek ugyan­is egy­re na­gyobb be­fo­lyá­sa van a tag­or­szá­gok­ban élő em­be­rek éle­té­re. Aki nem megy el sza­vaz­ni – mond­ta Ah­ti­saari –, az nem ve­szi ko­mo­lyan és nem te­kin­ti va­ló­di­nak a sza­va­za­ti jo­gát és az ez­zel kap­cso­la­tos fe­le­lős­sé­gét. Az elő­adó mon­dan­dó­ját a hall­ga­tó­ság több­ször ki­tö­rő taps­vi­har­ral he­lye­sel­te.

Be­szé­dé­ből nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy a po­li­ti­kus re­ménnyel te­kint az új ame­ri­kai el­nök, Ba­rack Oba­ma te­vé­keny­sé­gé­re: sok nem­zet­kö­zi prob­lé­ma vég­re meg­old­ha­tó­vá vá­lik, így pél­dá­ul az iz­ra­e­li–pa­lesz­tin konf­lik­tus vagy az atom­fegy­ver­ke­zés prob­lé­má­ja is. Az ame­ri­kai ve­ze­tés tud­ja, hogy a kö­zel-ke­le­ti prob­lé­ma meg­ol­dá­sa nél­kül nem lesz bé­ke a nyu­ga­ti és az arab vi­lág kö­zött.

Konf­lik­tu­sok ese­tén min­dig a sza­bad­ság az el­ső ál­do­zat – pa­nasz­ko­dott Ah­ti­saari. Egy jó po­li­ti­ká­nak az a fel­ada­ta, hogy meg­te­remt­se a fe­le­lős­ség­tel­jes sza­bad­ság nö­ve­ke­dé­sét az em­be­rek­ben. „Mi­nél na­gyobb a sza­bad­ság, an­nál na­gyobb a fe­le­lős­ség” – hang­sú­lyoz­ta a No­bel-bé­ke­dí­jas po­li­ti­kus. A sza­bad­ság fe­le­lős­ség nél­kül anar­chi­á­ba tor­kol­lik.

A po­li­ti­ku­so­kat il­le­tő­en Ah­ti­saari a jel­lem­szi­lárd­sá­got, a be­csü­le­tes­sé­get és a jó dön­té­si ké­pes­sé­get tart­ja a leg­fon­to­sabb tu­laj­don­sá­gok­nak. Mun­ká­ja so­rán meg­ta­pasz­tal­ta, hogy a tisz­tes­sé­ges el­já­rá­sok hoz­ták min­dig a leg­jobb ered­ményt.

A kö­zön­ség so­ra­i­ból az egyik kér­de­ző ar­ra volt kí­ván­csi, hogy mi tet­te ennyi­re si­ke­res­sé Ah­ti­saari mun­ká­ját. Ahogy az elő­adás több pont­ján, az er­re adott vá­lasz­ban is meg­je­lent a hu­mor­ral át­szőtt ko­moly mon­dan­dó. „A fe­le­sé­gem már negy­ven éve el­vi­sel” – mond­ta a po­li­ti­kus, és hoz­zá­tet­te, hogy a bol­dog ma­gán­élet meg­ha­tá­ro­zó volt szá­má­ra, enél­kül szak­mai si­ke­re­it sem ér­het­te vol­na el.

Göm­böcz El­vi­ra