Élő víz

Szent, szent, szent a Se­re­gek Ura, di­cső­sé­ge be­töl­ti az egész föl­det! (Ézs 6,3)

Szent­há­rom­ság he­té­ben az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi a te­rem­tő, meg­vál­tó és meg­szen­te­lő Is­ten imá­dá­sá­ra hív­nak. „Hár­man van­nak, kik a menny­ben bi­zony­sá­got tesz­nek: Atya, Ige és Szent­lé­lek, s e há­rom egyet­len­egy lé­nyeg.” (GyLK 674) Szent és „örök­ké­va­ló Is­ten az Úr, aki te­rem­tet­te a föld ha­tá­ra­it: ki­für­kész­he­tet­len az ő böl­cses­sé­ge!” (Ézs 40,28; LK) De mit je­lent a Szent­há­rom­ság-is­me­ret? „Az egye­te­mes-ke­resz­tyén hit pe­dig ez: az egy Is­tent a há­rom­ság­ban, a há­rom­sá­got pe­dig az egy­ség­ben tisz­tel­jük. Aki te­hát üd­vö­zül­ni akar, az így vé­le­ked­jék a Szent­há­rom­ság­ról.” (Atha­na­si­us hit­val­lá­sa) Lu­ther sze­rint „a tel­jes Szent­há­rom­ság mind­egyik sze­mé­lye azon van, hogy a sze­gény, nyo­mo­rult em­bert bűn­ből, ha­lál­ból s ör­dög ha­tal­má­ból meg­iga­zu­lás­ra, örök élet­re, Is­ten or­szá­gá­ba se­gít­se”. Jé­zus vá­la­sza ez Ni­ko­dé­mus kér­dé­sé­re: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom né­ked, ha va­la­ki nem szü­le­tik víz­től és Lé­lek­től, nem me­het be az Is­ten or­szá­gá­ba.” „Újon­nan kell szü­let­ne­tek.” Az újon­nan, fe­lül­ről va­ló szü­le­tést Is­ten vég­zi, igé­je és Szent­lel­ke ál­tal. És az Em­ber­fi­á­nak azért kel­lett fel­emel­tet­nie a ke­reszt­re, „hogy aki hisz, an­nak örök éle­te le­gyen őben­ne” (Jn 3,5.7.15). Pál a há­rom­szor szent Is­ten böl­cses­sé­gét di­cső­í­ti: „Bi­zony, tő­le, ál­ta­la és ér­te van min­den: övé a di­cső­ség mind­örök­ké.” (Róm 11,36) Az em­be­rek ál­tal elő­ál­lí­tott, né­ma bál­vá­nyok hi­á­ba­va­lók. „De az Úr az igaz Is­ten, élő Is­ten, örök­ké­va­ló Ki­rály!” (Jer 10,10) Mi pe­dig az ő ta­núi va­gyunk s ki­vá­lasz­tott szol­gái; higgyünk ben­ne! „Én, én va­gyok az Úr, raj­tam kí­vül nincs sza­ba­dí­tó. (…) én Is­ten va­gyok. Ez­után is csak én le­szek!” (Ézs 43,11–13) Az örök Va­gyok min­den­kor lé­te­ző s nem is­me­ret­len Is­ten, mert „mert őben­ne élünk, moz­gunk és va­gyunk”! Mi a kü­lönb­ség a val­lá­sos és a hí­vő kö­zött? Akik is­me­ret­le­nül tisz­te­lik Is­tent, mert még nem tér­tek meg hoz­zá – látsz­hat­nak na­gyon val­lá­sos em­be­rek­nek! Pál be­szé­dé­nek – amelyet Athén­ben, az Are­o­pá­go­szon mon­dott – ke­vés ered­mé­nye volt: vé­gig sem hall­gat­ták sza­va­it Jé­zus és a ha­lot­tak fel­tá­ma­dá­sá­ról! Ki­gú­nyol­ták; „né­hány fér­fi azon­ban csat­la­ko­zott hoz­zá, és hí­vő­vé lett” (Ap­Csel 17,28.34). Ez Is­ten igé­jé­nek a sor­sa (lásd a mag­ve­tő pél­dá­za­tát). Pál le­ve­le­i­ben fel­fe­dez­het­jük a Szent­há­rom­ság­ról szó­ló ta­ní­tást (lásd 2Kor 13,13); s a ke­resz­té­nyek egy­sé­gé­nek ez az alap­ja: „…egy a Lé­lek…, egy az Úr, egy az Is­te­ne és Aty­ja min­de­nek­nek; ő van min­de­nek fe­lett és min­de­nek ál­tal és min­de­nek­ben.” (Ef 4,4–6) Az Úr „Jé­zus han­go­san fel­ki­ál­tott: »Atyám, a te ke­zed­be te­szem le az én lel­ke­met!« És ezt mond­va meg­halt.” (Lk 23,46) A ve­le egy­lé­nye­gű Fiú min­den­ko­ri kö­ve­tő­it így ké­ri: „Higgye­tek ne­kem, hogy én az Atyá­ban va­gyok, és az Atya én­ben­nem van…” Ha ne­vé­ben bár­mit, „az ő aka­ra­ta sze­rint ké­rünk, meg­hall­gat min­ket” (Jn 14,11 s 1Jn 5,14). „Atya, Fiú és Szent­lé­lek! / Hi­szem, ve­led cél­hoz érek, / Örök­kön-örök­ké élek!” (EÉ 251,9)

Ga­rai And­rás