Gyermekvár

Egy­szer volt, hol nem volt, volt egy­szer egy lel­kes fiú, akit Ben­cé­nek hív­tak. Volt ne­ki egy nő­vé­re, aki a Fan­ni név­re hall­ga­tott.

Egy szép reg­ge­len, ne­ve­ze­te­sen má­jus utol­só szom­bat­já­nak reg­ge­lén, ami­kor a leg­han­go­sabb pi­li­si kis­ka­kas a reg­ge­li éb­resz­tő ku­ko­ré­ko­lá­sá­ba kez­dett, Ben­ce és Fan­ni ha­mar ki­ug­rot­tak az ágy­ból, meg­mo­sa­kod­tak és gyor­san fel­öl­töz­tek, hogy az­tán ha­mar el­utaz­za­nak Al­ber­tirs­ára, a ne­gye­dik or­szá­gos evan­gé­li­kus gyer­mek­nap­ra.

Így tett ám sok-sok más kis­fiú és kis­lány is szer­te az or­szág­ból. Még a kis Fru­zsi­na is Al­ber­ti­ből, aki mind­össze 3,5 hó­na­pos volt.

Ő sem akart hi­á­nyoz­ni on­nan, hi­szen tud­ta: ott a he­lye a töb­bi evan­gé­li­kus kis­gyer­mek közt. Úgy két­száz­öt­ve­nen le­het­tek, akik vál­lal­koz­tak a ki­sebb-na­gyobb út­ra. Jöt­tek Mo­nor­ról, Al­ber­ti­ből, Men­dé­ről, Bu­da­pest­ről, Győr­ből, és még so­rol­hat­nám nap­es­tig, hogy hon­nan, hon­nan nem. Mind­annyi­uk igen bá­tor volt ám! Ugyan­is nem szeg­te ked­vü­ket a sok szür­ke fel­hő lát­vá­nya az égen, sem az igen hű­vös le­ve­gő, de még a nya­kuk­ba, ar­cuk­ra hi­deg csep­pek­ben hul­ló reg­ge­li eső sem.

El­jött a gyer­mek­nap­ra sok fel­nőtt is, pél­dá­ul Éva né­ni Men­dé­ről, Ákos bá­csi Bu­da­pest­ről és Zsu­zsa né­ni is Bé­nyé­ről. Ők mind-mind na­gyon sze­re­tik a gyer­me­ke­ket, ezért is jöt­tek el Al­ber­tirs­ára. No és hát leg­fő­kép­pen azért, hogy a prog­ra­mo­kon ők is részt ve­gye­nek. Per­sze Gyu­ri bá­csit sem hagy­ha­tom ki, Pi­lis­ről.

Ben­ce és Fan­ni ba­rá­ta­ink elő­ször a temp­lom­ba mentek a töb­bi­ek­kel, ahol meg­is­mer­het­ték az evan­gé­li­kus egy­ház gyer­mek­re­fe­ren­sét, Pál Ma­ri­et­tát – akit min­den­ki csak Ma­ri­cá­nak hív, és aki ezt az egész gyer­mek­na­pot szer­vez­te – és Szmo­lár At­ti­lát, az al­ber­ti gyü­le­ke­zet lel­ké­szét. Elő­ször ők kö­szön­töt­ték a mo­soly­gós csa­pa­tot.

Itt el­hang­zott az az üze­net Lu­kács evan­gé­li­u­má­ból, amely­ben a gyer­mek Jé­zus ta­ní­tot­ta a kö­rü­löt­te lé­vő­ket és a sa­ját szü­le­it is.

Igen, mennyi min­dent le­het a szü­lők­nek a gyer­me­ke­ik­től ta­nul­ni! (Te tud­nál va­la­mit mon­da­ni, amit anya vagy apa ép­pen tő­led ta­nult? Ha nem, kér­dezd csak meg őket bát­ran, ők biz­tos tud­nak vá­la­szol­ni a kér­dé­sed­re!)

Kép­zeld, At­ti­la lel­kész bá­csi el­me­sél­te, hogy ő mit ta­nult az egyik kis­fi­á­tól. El­áru­lom, jól fi­gyelj! Egy szép na­pon ezt kér­dez­te tő­le kis­fia: „Apa, te tu­dod, Is­ten hány­szor pil­lant? Én tu­dom, ed­dig két­szer pil­lan­tott. Mert én ezt ta­nul­tam: Is­ten előtt ezer esz­ten­dő annyi, mint egy szem­pil­lan­tás. Te­hát ak­kor már két­szer pil­lan­tott, mi­vel most 2009 van. Ez azt je­len­ti, hogy ak­kor még 991 esz­ten­dő kell ah­hoz, hogy har­mad­já­ra is pil­lant­son!”

Ugye, ara­nyos kis tör­té­net? Hát igen, a gyer­me­kek, köz­tük te is, ki tud­nak ta­lál­ni na­gyon okos dol­go­kat, ami­ken a fel­nőt­tek bi­zony el tud­nak cso­dál­koz­ni. És még azon is, mennyi­re szük­sé­ges a gyer­me­ki hit, a fel­tét­len gyer­me­ki sze­re­tet és az őszin­te­ség, amit egy-egy kis­gyer­mek su­gá­roz. De ezt te úgy­is tu­dod. (Most lá­tom, pi­cit mo­so­lyogsz!)

Vé­gül kö­zös imád­ság zár­ta a temp­lo­mi együtt­lé­tet.

No, de me­sé­lem to­vább ne­ked, mi is tör­tént még az­nap. Éne­kelt az al­ber­ti Cam­pa­nel­la (azt je­len­ti: kis ha­rang) kó­rus, csu­pa-csu­pa szép és tisz­ta han­gú kis­fiú és kis­lány csa­pa­ta volt! Hepp Éva né­ni ve­zé­nyel­te őket.

Ked­ves és mo­soly­gós volt, a gyer­me­kek ezért is na­gyon sze­ret­het­ték. A na­gyob­bak mű­anyag csö­vek­kel is ze­nél­tek, do­bol­tak, fu­ra hang­juk volt ezek­nek a kü­lön­bö­ző szí­nű és hosszú­sá­gú „hang­sze­rek­nek”.

Az­tán a rajz­pá­lyá­zat­ra be­ér­ke­zett ké­pek ki­ál­lí­tá­sa nyílt meg a tor­na­te­rem­ben. Min­den rajz a „Gyer­me­kek a Bib­li­á­ban” té­ma kö­ré cso­por­to­sult. Ma­ri­ca ki­hir­det­te a he­lye­zet­tek ne­vét.

Ez­után az óri­á­si gu­mi­vá­rak­ban le­he­tett ug­rál­ni, iga­zi fel­sza­ba­dult­ság­ban. En­nek min­den­ki na­gyon örült.

A résztvevők át­vo­nultak egy óri­á­si nagy sá­tor­ba, ahol Fa­bi­ny Ta­más püs­pök kö­szön­töt­te a gyer­me­ke­ket egy szép vers­sel, Luj­za kis­lá­nya ke­zét fog­va. Buz­dí­tó sza­va­kat hall­hat­tak az egy­be­gyűl­tek ar­ról, hogy az egy­ház­ban igen­is he­lyük van a gyer­me­kek­nek, így hát ne­ked is, ugye tu­dod?

Ha ne­ta­lán még nem vol­tál gyer­mek­hit­ta­non vagy gyer­mek-is­ten­tisz­te­le­ten, kérd meg a szü­le­i­det, egy­szer, ha lesz ide­jük, men­je­tek el! Hogy át­él­jé­tek, van he­lye­tek az evan­gé­li­kus egy­ház­ban. Hogy ott igen­is jó! És so­kan má­sok is van­nak ott, ki­seb­bek és na­gyob­bak! Ta­lán még ba­rá­tok­ra is ta­lálsz ott!

Mondd, is­me­red a Ko­lom­pos együt­test? Ta­lán ked­ve­led is őket? Ak­kor egyet­ér­tünk, mert én is! Na­gyon örült Ben­ce és Fan­ni is, ami­kor fel­csen­dül­tek a vi­dám nép­da­lok, ami­kor kö­zö­sen el le­he­tett mu­to­gat­ni egy éne­ket, ami­kor gyer­me­kek ze­nél­tek a Ko­lom­pos­sal együtt, ami­kor egy fi­úcs­ka volt a kar­mes­te­re az egész ze­ne­kar­nak.

Majd „te­ke­re­dett a kí­gyó”, ment Nagy­ka­ni­zsá­ra, az­tán pün­kös­di ki­rály­nőt is vá­lasz­tot­tak. Ez­után csu­da jót tán­col­tak, pár­vá­lasz­tós-pör­gős is volt ám!

Báb­elő­adást is láthatott, aki ott volt. Győr­ből ér­ke­zett di­á­kok – a Pé­ter­fy Sán­dor Evan­gé­li­kus Ok­ta­tá­si Köz­pont ta­nu­lói – mu­tat­ták be Test­vér­vi­szály – Jó­zsef és test­vé­rei cí­mű da­rab­ju­kat. Ők nyer­ték meg a már­ci­us 7-ei báb­ver­senyt, ezért jöt­tek el most a gyer­mek­nap­ra, hogy má­sok is meg­lát­has­sák az igé­nyes bá­bo­kat és moz­ga­tó­ik ügyes­sé­gét.

És ami­kor már min­den­ki­nek kor­gott a gyom­ra, fi­nom gu­lyás­le­vest ka­pott és lek­vá­ros buk­tát.

Ebéd után nép­tánc volt, fő­leg a na­gyob­bak­nak, és leg­vé­gül fú­vós ze­ne zár­ta a na­pot.

Hogy mit le­he­tett még csi­nál­ni? Egész nap le­he­tett lo­vas­ko­csi­káz­ni, lo­vas­hin­tóz­ni. A hely­be­li lo­vas­ gaz­dák gyak­ran for­dul­tak, így szin­te min­den­ki fel­ju­tott vagy a kecs­ke­mé­ti fes­tett hin­tó­ra, vagy a lo­vas­ko­csi­ra. Volt, aki több­ször is uta­zott! Így az­tán meg le­he­tett is­mer­ni egy ki­csit a kör­nyé­ket, az al­ber­ti ut­cá­kat és há­za­kat.

Az­tán le­he­tett még so­kat ját­sza­ni: kif­lit en­ni ma­dzag­ról kéz hasz­ná­la­ta nél­kül, ne­me­zel­ni, ko­sa­rat fon­ni, ko­ron­goz­ni, sár­kányt ere­get­ni!

Összes­sé­gé­ben min­den­ki jól érez­te ma­gát. Né­ha öm­lött az eső, de iga­zá­ból ez sen­kit sem za­vart. A nagy sá­tor min­den­kit meg­vé­dett.

Két kis ba­rá­tunk, Ben­ce és Fan­ni a nap vé­gén azt kér­ték ott­hon a szü­le­ik­től, hogy ha lesz jö­vő­re is gyer­mek­nap, hadd jöj­je­nek el új­ra ők is. Csak az a kár, hogy ad­dig egy egész évet kell vár­ni.

Ba­log Esz­ter