Napról napra

Va­sár­nap

Jé­zus így szólt Pé­ter­hez: „Én kö­nyö­rög­tem ér­ted, hogy el ne fo­gyat­koz­zék a hi­ted.” Lk 22,32 (Ézs 64,8; Jn 3,1–8/9–15/; Róm 11,/32/33–36; Zsolt 29) Pé­ter szá­mom­ra a buz­gó, lel­ke­se­dő ta­nít­vány meg­tes­te­sí­tő­je. Ha Jé­zus kér­de­zi ta­nít­vá­nya­it, ál­ta­lá­ban Pé­ter az, aki vá­la­szol, pél­dá­ul meg­vall­ja, hogy Jé­zus a Krisz­tus, az Is­ten Fia. Ha a ta­nít­vá­nyo­kat va­la­mi fog­lal­koz­tat­ja, több­nyi­re Pé­ter kér­de­zi meg a Mes­ter­től, pél­dá­ul hogy mi lesz a ju­tal­muk, ami­ért el­hagy­tak min­dent. Ami­kor Jé­zus oda­ha­jol a lá­buk­hoz, Pé­ter az, aki he­ve­sen til­ta­ko­zik a láb­mo­sás el­len, hogy az­tán a ma­gya­rá­zó sza­vak után még he­ve­seb­ben kér­je a töb­bet Urá­tól. En­nek a Pé­ter­nek mond­ja Jé­zus az utol­só va­cso­ra éj­sza­ká­ján: nagy a tét, a bu­kás ve­szé­lye na­gyon is va­lós, de ő kö­nyör­gött ér­te. A mai Pé­te­rek­nek is bá­to­rí­tást je­lent­het az ige: nagy lel­ke­se­dé­sek, szen­ve­dé­lyes hit­val­lá­sok, lel­ki győ­zel­mek kö­ze­pet­te se fe­lejt­sük, hogy a sá­tán el akar tán­to­rí­ta­ni Urunk­tól, de Meg­vál­tónk kö­nyör­gött ér­tünk.

Hét­fő

Pál ír­ja: Úgy ha­tá­roz­tam, hogy nem tu­dok kö­zöt­te­tek más­ról, csak Jé­zus Krisz­tus­ról, ró­la is mint a meg­fe­szí­tett­ről. 1Kor 2,2 (2Móz 20,23; Jer 10,6–12; Ap­Csel 7,44–53) Egy ál­dott éle­tű evan­gé­li­kus lel­kész­ről szó­ló fil­met néz­tünk meg az egyik bib­lia­órán. Eb­ben egy­ko­ri gyü­le­ke­ze­té­nek tag­jai idéz­ték fel év­ti­ze­dek táv­la­tá­ból pél­dá­ul azt, hogy az if­jú­ság meg­szer­ve­zé­se­kor – egyéb­ként rend­kí­vül kre­a­tív – lel­ké­szük el­ső­sor­ban az ige kö­ré gyűj­töt­te a fi­a­ta­lo­kat, s nem hol­mi „csa­lik­kal” édes­get­te őket a temp­lom­ba. Nem tu­dott mást a kö­zép­pont­ba he­lyez­ni, csak Krisz­tust. Ter­mé­sze­te­sen le­het ál­dás­sal hasz­nál­ni ko­runk sok­fé­le vív­má­nyát – a ki­ve­tí­tőt, a ping­pong­asz­talt, az in­ter­ne­tet stb. –, de ne fe­lejt­sük: ezek az esz­kö­zök éle­tet nem ad­hat­nak! Ne le­gye­nek bál­vánnyá szá­munk­ra! Gyü­le­ke­ze­ti éle­tünk meg­úju­lá­sát, má­sok hit­re ju­tá­sát ne ezek­től vár­juk, ha­nem egye­dül a meg­fe­szí­tett Krisz­tus­tól.

Kedd

Jé­zus így szólt: „Men­je­tek el! Íme, el­kül­de­lek ti­te­ket, mint bá­rá­nyo­kat a far­ka­sok kö­zé.” Lk 10,3 (1Krón 22,16b; Ézs 43,8–13; Ap­Csel 7,54–8,3) Sok tá­ma­dás ér nem hí­vő csa­lá­dod ré­szé­ről, ami­ért ke­resz­tény vagy? A szom­szé­dod bo­lond­nak tart, mert is­ten­tisz­te­let­re, bib­lia­órá­ra, if­jú­sá­gi órá­ra jársz? A fő­nö­köd so­ro­za­to­san le­he­tet­len hely­ze­tek elé ál­lít, majd gú­nyo­san meg­jegy­zi: „Mi van, hí­vő­kém, nem megy?” Ki mond­ta, hogy könnyű lesz? Mi­ből gon­dol­tad, hogy meg­té­ré­sed után nem lesz be­teg­ség, fáj­da­lom, könny? Azt kép­zel­ted, hogy ha el­kez­ded hir­det­ni az evan­gé­li­u­mot, tö­me­ge­sen jut­nak hit­re kö­rü­löt­ted az em­be­rek? Jé­zus elő­re fi­gyel­mez­te­tett, hogy na­gyon ne­héz kül­de­tés ez! Mint bá­rány a far­ka­sok kö­zött, olyan a misszi­ói pa­rancs­nak en­ge­del­mes­ke­dő ta­nít­vány. Konf­ron­tá­lód­nia kell, s adott eset­ben élet­ve­szély­be is ke­rül­het. Nem könnyű, de ha Jé­zus küld, men­ni kell!

Szer­da

Fo­lya­mod­ja­tok az Úr­hoz, az ő ha­tal­má­hoz, ke­res­sé­tek or­cá­ját szün­te­len! Zsolt 105,4 (Lk 11,10; Ap­Csel 17,/16/22–34; Ap­Csel 8,4–25) A Ká­ro­li-for­dí­tás sze­rint: „Kí­ván­já­tok az Urat és az ő ere­jét; ke­res­sé­tek az ő or­cá­ját szün­te­len.” Va­jon mi az, ami­re leg­in­kább vá­gya­ko­zunk? Mi az, ami­ről úgy érez­zük, nem tu­dunk él­ni nél­kü­le? Az Úr ha­tal­ma, ere­je, je­len­lé­te? Ne­tán va­la­mi vagy va­la­ki más?

Csü­tör­tök

Krisz­tus el­tö­röl­te a kö­ve­te­lé­sé­vel min­ket ter­he­lő adós­le­ve­let, amely min­ket vá­dolt, el­tá­vo­lí­tot­ta azt az út­ból, oda­sze­gez­ve a ke­reszt­fá­ra. Kol 2,14 (Zsolt 69,6; Ef 4,1–7; Ap­Csel 8,26–40) Mit is je­lent: Krisz­tus meg­halt ér­tem? Azt, hogy ami­kor őt meg­fe­szí­tet­ték, ak­kor ve­le együtt mind­az fel­sze­gez­te­tett a ke­reszt­fá­ra, ami en­gem vá­dol, ter­hel, szá­mon kér, meg­nyo­mo­rít. Nincs te­hát aka­dá­lya töb­bé an­nak, hogy iga­zi éle­tem le­gyen, és hogy Is­ten bol­dog gyer­me­ke­ként él­jek! Öröm­hír ez a ja­vá­ból, és nem csak a mai nap­ra szól!

Pén­tek

Jób pe­dig fe­lelt, és ezt mond­ta az Úr­nak: Bi­zony, könnyel­mű vol­tam! Mit fe­lel­het­nék ne­ked? Ke­ze­met a szám­ra te­szem. Jób 40,3–4 (Ap­Csel 20,24; Lk 23,44–49; Ap­Csel 9,1–9) Kié le­gyen az utol­só szó? Mint­ha be­lénk len­ne kó­dol­va, hogy csak­is a mi­énk le­het. A lát­szó­lag ér­tel­met­le­nül szen­ve­dő Jób so­ká­ig fe­le­selt Is­ten­nel, mi­re ki tud­ta mon­da­ni: Be­fo­gom a szám! Mi is ne­he­zen ju­tunk el er­re, hi­szen ami­kor a mennyei Atya vi­lá­gos vá­laszt ad egy ko­moly kér­dé­sünk­re, és el­iga­zít egy út­el­ága­zás­nál, az sok­szor nem tet­szik. Fel­so­ra­koz­tat­juk az ér­ve­in­ket, hisz­tis gyer­mek­ként csap­ko­dunk, vagy mon­do­gat­juk ugyan­azo­kat a pa­na­sza­in­kat… A mai ige ar­ra int, hogy csen­de­sed­jünk el, te­gyük ke­zün­ket a szánk­ra, és ne fe­le­sel­jünk Urunk­kal!

Szom­bat

Ne en­gedd, hogy szí­vem rossz­ra ha­jol­jon. Zsolt 141,4 (Lk 6,35; Jn 14,7–14; Ap­Csel 9,10–19a) Sok­kal bol­do­gabb len­ne az élet, ha Is­ten nem en­ged­né meg a rosszat. Ha meg­ál­lí­ta­ná a ke­zün­ket, a szí­vün­ket, a gon­do­la­ta­in­kat, ami­kor az rossz­ra ha­jol. Csak­hogy ez nem így mű­kö­dik. Min­den élet­hely­zet­ben dön­tés elé ke­rü­lünk: az Is­ten sze­rin­tit vá­laszt­juk-e? Kí­sér­je e zsol­tár­vers mai na­pun­kat, s le­gyen fo­hász­ként szí­vünk­ben, hogy őrá fi­gyel­ve ne ha­jol­junk a rossz­ra!

Hu­lej Eni­kő