Keresztény szemmel

A pün­kösd iga­zi, leg­na­gyobb cso­dá­ja az, amit az apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­ről írott könyv má­so­dik fe­je­ze­té­ben ol­va­sunk az el­ső ke­resz­té­nyek­ről: „Mind­azok pe­dig, akik hit­tek, együtt vol­tak, és min­de­nük kö­zös volt.” Nap­ról nap­ra áll­ha­ta­to­san, egy szív­vel, egy lé­lek­kel vol­tak a temp­lom­ban. Sőt ha a ve­re­tes Ká­ro­lit ol­vas­suk, már a fe­je­zet el­ső ver­sét így for­dít­ja a nagy teo­ló­gus: „Mi­kor pe­dig a pün­kösd nap­ja el­jött vol­na, va­lánk mind­nyá­jan egy aka­rat­tal együtt.”

A cso­da, hogy az el­ső pün­kösd ta­núi, akik­ről tud­juk, hogy so­kan vol­tak és na­gyon sok­fé­lék, aki­ket nyel­vek, ha­gyo­má­nyok, szo­ká­sok, vi­lág­né­ze­tek, val­lá­sok, ne­tán po­li­ti­kai tö­rek­vé­sek, vá­gyak és ál­mok vá­lasz­tot­tak el, a meg­döb­ben­tő, za­var­ba ej­tő cso­da foly­tán „együtt vol­tak, egy szív­vel, egy lé­lek­kel, egy aka­rat­tal”. Eb­ből a he­te­ro­gén, mo­za­ik­sze­rű, sok­szí­nű, arc­ta­lan tö­meg­ből egy nép lesz, egy csa­lád, egy kö­zös­ség. És a cso­da az­zal fo­lya­tó­dik, hogy „az Úr pe­dig nap­ról nap­ra nö­vel­te a gyü­le­ke­ze­tet az üd­vö­zü­lők­kel”.

Az utób­bi idő­ben elég­gé so­kat zsör­tö­lőd­tem, mél­tat­lan­kod­tam írá­sa­im­ban, ige­hir­de­té­se­im­ben ar­ról, hogy mai vi­lá­gunk­ban mennyi­re meg­ko­pott ezek­nek a ki­fe­je­zé­sek­nek a je­len­té­se és je­len­tő­sé­ge, hogy: együtt, egy aka­rat­tal, egy szív­vel, egy lé­lek­kel. Gyak­ran ezek nem má­sok, mint üre­sen csen­gő re­to­ri­kai köz­he­lyek. Köz­he­lyek, ame­lyek­kel jobb hí­ján po­li­ti­ku­sa­ink igye­kez­nek moz­gó­sí­ta­ni ben­nün­ket, „vá­lasz­tó­kat” egy-egy ál­ta­luk ki­tű­zött „nagy és ne­mes cél” ér­de­ké­ben, ha más­ra nem is, ak­kor „jól sza­vaz­ni”.

Fel­fo­ko­zott kam­pány­idő­ben hal­lom a vissza­té­rő slá­ge­re­ket: „össze­fo­gás”, „egy­ség­ben az erő”, „kö­zös út”, „ez együtt men­ni fog” – és a ha­son­ló va­rázs­igé­ket. Ugyanők pró­za­ibb pil­la­na­ta­ik­ban jó­za­ní­ta­nak ki, ma­gya­ráz­ván a bi­zo­nyít­ványt, hogy ma már más a vi­lág, mint egy­kor, má­sok a kö­rül­mé­nyek, más a fi­lo­zó­fia, má­sok az em­be­rek, má­sok a tö­rek­vé­sek. S ha még min­dig nem ér­tet­tük meg, ak­kor to­vább is mond­ják, hogy tu­laj­don­kép­pen fél­re­ér­tés volt – van, mert ők sem úgy ér­tet­ték, ahogy mond­ták, meg nem is úgy gon­dol­ták, ahogy mi ér­tet­tük, meg egyéb­ként is ide­je le­száll­ni a ma­ga­sabb ré­gi­ók­ból a föld­re.

Is­mer­jük a mai, „tren­di” fel­fo­gást, amely ba­ná­li­san le­egy­sze­rű­sít­ve ennyi: te vagy a fon­tos ön­ma­gad­nak, a te vá­gyad, ál­mod, óha­jod, tö­rek­vé­sed vi­szi elő­re a vi­lá­got, ez az ér­dek, ezt dik­tál­ja a „jó­zan ész”, ez az iga­zi, az egyet­len fel­haj­tó erő, cso­dák pe­dig nin­cse­nek, se Is­ten, se em­ber­társ, sem­mi, ami ezt gá­tol­ná. S hogy mi­lyen elöl va­gyunk, azt eb­ből a mai mély­ség­ből igen jól lát­hat­juk, me­sés és ígé­re­tes a pa­no­rá­ma, si­ker és győ­ze­lem kö­ve­zi utun­kat.

Én en­nek el­le­né­re hi­szek a cso­dák­ban, igaz, nem az em­be­ri­ben. Mert cso­dák, ap­rók is, na­gyok is, ma is van­nak, tör­tén­nek, csak lel­ki sze­mek és ér­ző szív kel­le­nek hoz­zá, hogy meg­lás­suk, meg­érez­zük őket.

Is­ten Lel­ke ma is za­var­ba ej­tő, meg­rá­zó, sok­szor drá­mai mó­don vi­szi vég­be sze­mé­lyes és kö­zös­sé­gi éle­tünk­ben a cso­dát. Va­la­mi ilyen meg­rá­zó, meg­döb­ben­tő volt szá­mom­ra a mos­ta­ni pün­kös­di ün­nep­kör cso­dá­ja. Va­la­mi olyas­mi tör­tént ezen az ün­ne­pen, ami azt bi­zo­nyí­tot­ta, hogy amit az em­be­ri ön­zés és os­to­ba­ság el­ront, szét­sza­kít, rossz me­der­be te­rel, azt Is­ten sze­re­te­te min­dig, min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött hely­re­ál­lít­ja.

Ez a pün­kösd ér­tet­te meg ve­lem, hogy ne­künk, ma­gya­rok­nak va­la­hogy szük­sé­günk volt er­re a mély­ség­él­mény­re, er­re az anya­gi, lel­ki, er­köl­csi mély­re­pü­lés­re, a krí­zis okoz­ta kí­nok­ra, me­lyek­be leg­in­kább sa­ját hi­bá­ink mi­att ju­tot­tunk, hogy vég­re néz­zünk szét, kezd­jük el lát­ni, ve­gyük már ész­re, hogy mek­ko­ra szük­sé­günk van Is­ten­re és egy­más­ra.

Kü­lön­le­ges él­mény ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba mind­azo­kat, akik pün­kösd tá­ján ott vol­tak Deb­re­cen­ben, Csík­som­lyón, Pür­ke­re­cen, az or­szág temp­lo­ma­i­ban, kegy­he­lye­in, a leg­ki­sebb ima­há­zak­ban is. Érez­tük, ta­pasz­tal­tuk, hogy száz­ez­rek, mil­li­ók egy szív­vel, egy lé­lek­kel, egy aka­rat­tal együtt vol­tunk.

Akik ezt lát­ták, át­él­ték, ré­sze­sei vol­tak-vol­tunk ezek­nek az ese­mé­nyek­nek, el­mond­hat­juk, hogy Is­ten Lel­ke ma is cso­dát tett ve­lünk, az erő­nek, a sze­re­tet­nek, a jó­zan­ság­nak Lel­ke nép­pé, csa­lád­dá, egy­ség­gé öt­vöz­te új­ra és új­ra azt, amit szét­ver­ni, szét­zi­lál­ni pró­bált az em­be­ri erő­szak és ön­zés. Tud­juk, hogy egye­dül ő ké­pes eb­ben a bá­be­li zűr­za­var­ban, szét­hú­zás­ban ren­det te­rem­te­ni, a dol­go­kat hely­re­ál­lí­ta­ni.

Pün­kösd leg­szebb üze­ne­te ma min­den ke­re­ső, kér­de­ző, lát­ni aka­ró em­ber szá­má­ra, hogy Lé­lek­kel te­lik meg azok­nak az éle­te és mun­ká­ja, akik egy aka­rat­tal van­nak.

Amb­rus At­ti­la ír­ta a Bras­sói La­pok ve­zér­cik­ké­ben: „A hét vé­gén Csík­som­lyón ün­ne­pel együtt a ma­gyar ka­to­li­kus­ság, és a bú­csún – mint min­den év­ben – ott lesz­nek az evan­gé­li­ku­sok, a re­for­má­tu­sok, az uni­tá­ri­u­sok, más neo­pro­tes­táns fe­le­ke­ze­tű­ek is, új­ra ki­nyil­vá­nít­va a deb­re­ce­ni ta­lál­ko­zó jel­mon­da­tát: Krisz­tus a jö­vő, együtt kö­vet­jük Őt! A ma­gyar egy­ség meg­erő­sí­té­se min­de­nek­előtt lel­ki fo­lya­mat. A 20. szá­zad sok-sok lé­lek­ölő ese­mé­nye, lé­lek­mér­ge­ző ma­ni­pu­lá­ci­ó­ja után a ma­gyar egy­há­zak együtt­mű­kö­dé­se le­het az össze­fo­gás ko­vá­sza.”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület