Keresztény szemmel

Új­ra itt egy tan­év vé­ge, be­csu­kód­nak az is­ko­la­ka­puk, al­szik a kré­ta, a táb­la és di­ák nél­kül a pad. Itt a nyár, a vár­va várt sza­bad­ság, a nya­ra­lás, pi­he­nés ide­je di­á­kok, pe­da­gó­gu­sok szá­má­ra egy­aránt. Ilyen­kor ak­tu­á­lis és il­len­dő a szám­adás.

Vizs­gá­zott, vizs­gá­zik kis- és nagy­di­ák, de ve­lük és ál­ta­luk a pe­da­gó­gus is. Szá­mot ad a di­ák a meg­ta­nul­tak­ról, a pe­da­gó­gus pe­dig arról, mi­ként si­ke­rült nö­ven­dé­ke­it fel­ké­szí­te­nie, egy lé­pés­sel kö­ze­lebb se­gí­te­nie ah­hoz, hogy majdan be­tölt­sék sa­ját élet­hi­va­tá­sukat. Fon­tos mér­le­ge­lés ez min­den egy­há­zi is­ko­lá­ban, ha ke­resz­tény lel­kü­let­ben ne­vel­. S ne­vel­het­-e más­ként?

Így ke­rül egy­más mel­lé az is­ko­la és a temp­lom jel­ké­pes és re­á­lis va­ló­sá­ga, most szán­dé­ko­san meg­for­dít­va ah­hoz ké­pest, aho­gyan Re­mé­nyik Sán­dor mí­ve­sen, ma is ér­vé­nye­sen meg­fo­gal­maz­ta Temp­lom és is­ko­la cí­mű ver­sé­ben: „Ne hagy­já­tok a temp­lo­mot, / A temp­lo­mot s az is­ko­lát!” A köl­tő fel­is­mer­te és tud­ta, s sze­ret­te vol­na tu­da­to­sí­ta­ni, hogy ez a ket­tő – a csa­lád mel­lett – a nem­ze­ti lét alap­ja.

Ezen írás cí­mé­ben még­is for­dít­va áll: is­ko­la és temp­lom. Mert va­la­mi­kor temp­lom­ból nőtt ki az is­ko­la, de meg­té­ve­lye­dett ko­runk­ban mint­ha for­dít­va tör­tén­né­nek a dol­gok, az is­ko­lá­ból nő­het ki a jö­ven­dő egy­há­zá­nak tag­sá­ga.

Tisz­te­let­tel és há­lá­val gon­do­lunk azok­ra a csa­lá­dok­ra, ahol a min­den­na­pi élet­hez még hoz­zá­tar­to­zik a ke­resz­tény ne­ve­lés, ér­ték­rend, de alig­ha­nem ala­po­san meg­fo­gyat­ko­zott az ilye­nek szá­ma. Rész­ben a csa­lá­dok cson­ka­sá­ga mi­att, rész­ben a meg­él­he­té­si küz­de­lem­ből fa­ka­dó fá­radt­ság és idő­hi­ány mi­att.

Haj­dan az egy­ház­ból nőtt ki az is­ko­la, ko­runk­ban egy­há­zi is­ko­lá­ink óri­á­si szol­gá­la­ta, hogy gyer­me­ki és if­jon­ti lel­kek­be plán­tál­ják Is­ten igé­jét, sze­re­te­tét, ke­gyel­mét, evan­gé­li­u­mát.

A tör­té­ne­lem ré­gen más képet mu­ta­tott. Ál­la­mi­sá­gunk olyan ki­rály ural­ko­dá­sá­val kez­dő­dött, aki úgy lát­ta, hogy az egy­ház­ból (jel­ké­pe­sen a temp­lom­ból) nő­het ki a nem­ze­ti meg­tar­tó erő. Nem ré­gen, pár éve meg is je­lent ez a szent­nek mond­ha­tó ki­in­du­lá­si pont ilyen cím­mel: Szent Ist­ván In­tel­mei és Tör­vé­nyei. Más­ként „Er­kölcs­re ok­ta­tó köny­vecs­ke” cím­mel is is­mert.

A „köny­vecs­ke” elő­sza­vá­ban azt ol­vas­suk, hogy Ist­ván ki­rály na­gyon fon­tos­nak tar­tot­ta az egy­ház lé­tét, ezért „biz­to­sí­tot­ta az is­ten­tisz­te­let he­lye­it, az ün­ne­pek meg­tar­tá­sát, az Egy­ház va­gyo­ni alap­ja­it, ren­di kü­lön­ál­lá­sát”. Va­la­mint: „Ami azon­ban leg­töb­bet je­len­tett, ön­ma­ga (Ist­ván) át volt hat­va a ke­resz­tény hit, er­kölcs ta­na­i­val.” Na­gyon fon­tos­nak tar­tot­ta a szent ki­rály a ke­resz­tény ta­ní­tást, és erő­tel­je­sen hang­sú­lyoz­ta a min­den­na­pi élet eti­kai tisz­ta­sá­gát. Mi­lyen le­gyen az em­ber?

En­nek a je­les, de ke­vés­sé is­mert mű­nek kü­lö­nö­sen egy ré­szét tart­juk most ak­tu­á­lis­nak és el­gon­dol­kod­ta­tó­nak a tan­év ­vé­gén. Ezúttal a gyer­me­kek en­ge­del­mes­sé­ge az idé­zen­dő gon­do­lat­kör, mely­nek a lé­nye­ge – ter­mé­sze­te­sen – az is­ten­hit meg­őr­zé­se és az is­te­ni tör­vé­nyek el­is­me­ré­se. Vagy­is a szent szer­ző mint atya szól fi­á­hoz, és ilyen mó­don akar­ja a ke­resz­tény hit­re ta­ní­ta­ni. „Aki aty­já­val szem­be­sze­gül, Is­ten el­len­sé­ge, tud­ni­il­lik mind­az, aki en­ge­det­len, Is­ten­nel sze­gül szem­be, és az en­ge­det­len­ség szel­le­me… pusz­tu­lást hoz.”

Leg­el­ső ki­rá­lyunk úgy gon­dol­ta – és ha­tal­ma se­gít­sé­gé­vel min­dent meg is ­tett en­nek ér­de­ké­ben –, hogy a temp­lom, az­az az egy­ház va­ló­sá­gá­ból nő­ ki az is­ko­la.

Ko­runk­ban mint­ha for­dít­va tör­tén­né­nek a dol­gok. Vagy­is ahogy az előbb je­lez­tük, ér­zé­kel­tet­tük, az egy­há­zi is­ko­la va­ló­sá­gá­ból nö­ve­ked­het ki a jö­ven­dő gyü­le­ke­ze­ti tag­sá­ga (egy­há­za). Leg­alább­is rész­ben. Most a tör­té­ne­lem Urá­nak úgy tet­szett ná­lunk for­dí­ta­ni a tör­té­ne­lem ke­re­kén, hogy ha már nem a szü­lők hoz­zák el a gyer­me­ke­i­ket (kis­kor­ban a ke­reszt­ség szent­sé­ge mi­att, na­gyobb kor­ban kon­fir­má­ci­ó­ra) a temp­lom­ba, ak­kor az egy­há­zi is­ko­lán ke­resz­tül a gyer­me­kek se­gít­hes­sék hoz­zá szü­le­i­ket, hogy Is­ten és Krisz­tus kö­ze­lé­be ke­rül­hes­se­nek.

Ezért sze­re­pel gon­do­lat­me­ne­tünk­ben így a sor­rend: is­ko­la és temp­lom. Az egy­há­zi is­ko­la ke­resz­tény tan­tes­tü­le­te pá­rat­lan misszi­ói kül­de­tést tölt be szol­gá­la­tá­val. Ter­mé­sze­te­sen – sok­szor hang­sú­lyoz­zuk – az egy­há­zi is­ko­lá­ban is ta­ní­ta­ni kell a tu­do­má­nyok összes te­rü­le­tét. Sem­mit sem sik­kaszt­ha­tunk el, de a ra­ci­o­ná­lis és em­pi­ri­kus tu­dás mel­lett el­en­ged­he­tet­len szük­ség van a tisz­ta lel­ki­ség­re, er­kölcs­re. Ko­runk­ban – és ha­zánk­ban – eb­ben na­gyon je­len­tős szol­gá­la­tot vé­gez­nek egy­há­zi is­ko­lá­ink, mert az ot­ta­ni lé­lek­épí­tés még­is­csak Is­ten fe­lé te­rel­get min­den­kit. Nem erő­szak­kal, csak Lé­lek­kel, ahogy a pró­fé­tai szó is mond­ja (Zak 4,6). Ezt ne­vez­zük spi­ri­tu­á­lis ne­ve­lés­nek.

Is­ten­nek adunk há­lát egy­há­zi is­ko­lá­in­kért, mert egye­dül övé a di­cső­ség (so­li Deo glo­ria), de most is kö­szö­ne­tet mon­dunk Is­te­nünk föl­di esz­kö­ze­i­nek, igaz­ga­tók­nak, pe­da­gó­gu­sok­nak, mun­ka­tár­sak­nak, és az ő ál­dá­sát kér­jük éle­tük­re és mind­azo­ké­ra, akik se­gí­tik is­ko­lá­ink éle­tét.

Ri­bár Já­nos