A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP – MT 23,37–39
Oltalom és veszély
Minden vasárnapi istentiszteleten átéljük, de a nyári táborokban, konferenciákon is tapasztalhatjuk majd: jó Jézus közelében lenni! Amikor majd összegyülekezünk az ország különböző tájairól, hitünk szerint nem emberi indításra jövünk össze, hanem Jézus lesz az, aki összegyűjti gyermekeit. Mert Jézus Krisztus természetének lényege, hogy ő összegyűjt, amíg az Ellenség, a Diabolosz szétszór.
Mindig jó az oltalmazó anyai szárnyak védelmében lenni. Milyen szép, amikor Jézus önmagát olyan tyúkhoz hasonlítja, amely szárnyai alá gyűjti csibéit! Nem igazságtalan-e korunk feministáinak a vádja, amikor a Bibliát és Jézust egyoldalúan „patriarchális istenképpel” vádolják? Pedig itt Isten szeretete anyai szereteteként jelenik meg.
Egy vasárnapi istentiszteleten, egy gyülekezeti rendezvényen, egy országos presbiteri találkozón, egy nyári konferencián mindannyian átérezhetjük majd ezt a védettséget.
De utána ki kell lépnünk a „felnőttség” veszélyekkel teli világába, ahol kísértések leselkednek ránk. Olyan jó, hogy ezekre előre felkészülhetünk! Leselkedik ránk a pénz, a kényelem, a „megállapodottság”, a karrier, a hírnév kísértése, amikor vágyaink már nem Istenre vagy helyünk megtalálására, hanem önmagunkra irányulnak.
Vigyáznia kell magára minden nemzedéknek: a gyermekeknek, a fiataloknak, a felnőtteknek! A megállapodottság lelki megkeményedéssel is járhat! Vigyázzunk lelkünk épségére! Legyünk éberek, ne engedjünk a megállapodottság, a jólét vagy esetleg a hatalom kísértésének! „Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”
A hiúságunkat csiklandozó karrier lélekromboló! A világ csábító káprázatában oly könnyen elfeledkezünk eredeti helyünkről, életet adó Gazdánkról! Az elfeledkezés megkeményedéssel, lelki vaksággal jár.
Shakespeare írja egyik drámájában: „De jaj, ha bűnben megkeményedünk, / Szemünk befogják a nagy istenek. / Önnön mocskunkba fojtják ép eszünket, / hogy bálványozzuk bűneink, s kacagnak, / míg vesztünkbe futunk.”
A pogány istenekkel ellentétben Ábrahám, Jákób és Jézus Istene megkeményedésünk közben sem hagy cserben bennünket. Prófétákat küld az ő „felnőtté vált”, önálló utat járni akaró gyermekeihez. A próféták nyugtalanító személyek. Isten küldöttei, Isten kiáltó emberei, akik szemben az árral Isten nyugtalanító, népszerűtlen üzenetét hirdetik a megkeményedett népnek. Amiképpen az útról letérő, hűtlenné vált választott népnek egykor, úgy az elvilágiasodott, kényelemkedvelő, torzan tanító egyházába ma is küld prófétákat az Isten!
Ahogyan Jeruzsálem megölte, megkövezte a prófétákat, ugyanúgy ma is zavarkeltőnek, egyházrombolónak neveztetnek azok, akik lelkiismeretük által Istentől indíttatva felemelik hangjukat a lelki, szellemi, teológiai eltorzulások ellen. A hivatalosak általában elutasítják a prófétai hangot.
Ha a választott nép vagy az egyház népe nem hallgat az Isten által küldött prófétákra, akkor be kell teljesednie annak, amit Jézus mondott: „Íme elhagyottá lesz a ti házatok.” A Károli-fordítás szerint: „Imé pusztán hagyatik néktek a ti házatok.”
Puszta ország – ez a címe az angol költő, T. S. Eliot egyik nagy költeményének. Gyermekeink mind ismerik az Oroszlánkirály történetét. Szimba, az oroszlánkölyök édesapját megöli annak testvére, a gonosz Zordon. Szimbának menekülnie kell, és gonosz nagybátyja, a trónbitorló Zordon lesz az uralkodó. S milyen lesz az ország Zordon uralma alatt? A fák elszáradnak, az élőlények kihalnak – puszta az ország! A bűn, a gonoszság eredménye: szárazság, ítélet, halál. Lót idejében Sodomát és Gomorát megítélte az Isten: városukat elsüllyesztette, helyét pusztává tette.
A Bibliának mégsem a puszta ország, nem a fagyhalál az utolsó szava. A prófétákat megkövezik, Jézust keresztre feszítik. Bűneinkkel tönkretesszük a teremtettséget, a környezetet, a családot és – önmagunkat. Valóban „puszta ország” leszünk. Jézus szavával: „pusztává hagyatik a ti házatok”. Bűneink miatt kimegy Jézus a házunkból. Nem azt mondja, amit egykor: „Az én házam az imádság háza”, hanem most már csak a „ti házatok”-ról beszél.
De ez mégsem a legvégső vég! Istené, az ő ítéletéé az utolsó szó. Jézus visszajön bűneink miatt elpusztított földünkre, pusztán hagyott házunkba, kiüresedett templomunkba. És ekkor – mint az Oroszlánkirály országában – a szárazságból újra oázis, a halálból ismét élet lesz. Visszakapjuk az Élet vizét és az Élet fáját.
A szenvedés és a szárazság után a zsoltárossal újra elmondhatjuk: „Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.” (Zsolt 23,2)
Ezért fontos, hogy ma is várjuk őt. A legnagyobb nehézségben se keseredjünk el. Ne engedjünk a világ csábító szirénhangjának, káprázatának, kísértésének. Semmilyen hatalom vagy erőszak nyomására se váljunk kiábrándulttá, cinikussá vagy hitehagyottá!
Adja Isten, hogy a Jézus által jelzett és reánk leselkedő megpróbáltatásokban meg tudjunk állni, a hitünket meg tudjuk őrizni! Tudjunk az egyéni életünk és egyházunk girbegörbe útjai után nyílegyenesen befutni a célba. Tudjunk arra az örömhírre érkezni, amelyet az ítélet hangja után is meghallunk az evangéliumban: „Áldott, aki jön az Úr nevében!”
Imádkozzunk! Urunk, hálát adunk neked azért a csodálatos békéért, a gondtalanságért, amelyet a te közeledben tapasztalhatunk! De köszönjük, hogy mégsem bódítasz el bennünket, hanem figyelmeztetsz a külvilágban reánk leselkedő valós kísértésekre és veszélyekre! Köszönjük, hogy figyelmeztetsz a lelki megállapodás és megkeményedés eshetőségére, mert meg akarsz óvni attól, hogy egykori nagyszerű felismeréseink ellenére prófétáidat mi is vakon elutasítsuk és megkövezzük! Életünk drámájában, harcaiban küldd szent angyalaidat védelmünkre, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtunk! Ámen.
Fabiny Tibor