A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 2. VA­SÁR­NAP – MT 23,37–39

Min­den va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­ten át­él­jük, de a nyá­ri tá­bo­rok­ban, kon­fe­ren­ci­á­kon is ta­pasz­tal­hat­juk majd: jó Jé­zus kö­ze­lé­ben len­ni! Ami­kor majd össze­gyü­le­ke­zünk az or­szág kü­lön­bö­ző tá­ja­i­ról, hi­tünk sze­rint nem em­be­ri in­dí­tás­ra jö­vünk össze, ha­nem Jé­zus lesz az, aki össze­gyűj­ti gyer­me­ke­it. Mert Jé­zus Krisz­tus ter­mé­sze­té­nek lé­nye­ge, hogy ő össze­gyűjt, amíg az El­len­ség, a Di­a­bo­losz szét­szór.

Min­dig jó az ol­tal­ma­zó anyai szár­nyak vé­del­mé­ben len­ni. Mi­lyen szép, ami­kor Jé­zus ön­ma­gát olyan tyúk­hoz ha­son­lít­ja, amely szár­nyai alá gyűj­ti csi­bé­it! Nem igaz­ság­ta­lan-e ko­runk fe­mi­nis­tá­i­nak a vád­ja, ami­kor a Bib­li­át és Jé­zust egy­ol­da­lú­an „pat­ri­ar­chá­lis is­ten­kép­pel” vá­dol­ják? Pe­dig itt Is­ten sze­re­te­te anyai sze­re­te­te­ként je­le­nik meg.

Egy va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­ten, egy gyü­le­ke­ze­ti ren­dez­vé­nyen, egy or­szá­gos pres­bi­te­ri ta­lál­ko­zón, egy nyá­ri kon­fe­ren­ci­án mind­annyi­an át­érez­het­jük majd ezt a vé­dett­sé­get.

De utá­na ki kell lép­nünk a „fel­nőtt­ség” ve­szé­lyek­kel te­li vi­lá­gá­ba, ahol kí­sér­té­sek le­sel­ked­nek ránk. Olyan jó, hogy ezek­re elő­re fel­ké­szül­he­tünk! Le­sel­ke­dik ránk a pénz, a ké­nye­lem, a „meg­ál­la­po­dott­ság”, a kar­ri­er, a hír­név kí­sér­té­se, ami­kor vá­gya­ink már nem Is­ten­re vagy he­lyünk meg­ta­lá­lá­sá­ra, ha­nem ön­ma­gunk­ra irá­nyul­nak.

Vi­gyáz­nia kell ma­gá­ra min­den nem­ze­dék­nek: a gyer­me­kek­nek, a fi­a­ta­lok­nak, a fel­nőt­tek­nek! A meg­ál­la­po­dott­ság lel­ki meg­ke­mé­nye­dés­sel is jár­hat! Vi­gyáz­zunk lel­künk ép­sé­gé­re! Le­gyünk ébe­rek, ne en­ged­jünk a meg­ál­la­po­dott­ság, a jó­lét vagy eset­leg a ha­ta­lom kí­sér­té­sé­nek! „Mit hasz­nál ugyan­is az em­ber­nek, ha az egész vi­lá­got meg­nye­ri, lel­ké­ben pe­dig kárt vall?”

A hi­ú­sá­gun­kat csik­lan­do­zó kar­ri­er lé­lek­rom­bo­ló! A vi­lág csá­bí­tó káp­rá­za­tá­ban oly könnyen el­fe­led­ke­zünk ere­de­ti he­lyünk­ről, éle­tet adó Gaz­dánk­ról! Az el­fe­led­ke­zés meg­kemé­nye­dés­sel, lel­ki vak­ság­gal jár.

Shakes­peare ír­ja egyik drá­má­já­ban: „De jaj, ha bűn­ben meg­ke­mé­nye­dünk, / Sze­münk be­fog­ják a nagy is­te­nek. / Ön­nön mocs­kunk­ba fojt­ják ép eszün­ket, / hogy bál­vá­nyoz­zuk bű­ne­ink, s ka­cag­nak, / míg vesz­tünk­be fu­tunk.”

A po­gány is­te­nek­kel el­len­tét­ben Áb­ra­hám, Já­kób és Jé­zus Is­te­ne meg­ke­mé­nye­dé­sünk köz­ben sem hagy cser­ben ben­nün­ket. Pró­fé­tá­kat küld az ő „fel­nőt­té vált”, ön­ál­ló utat jár­ni aka­ró gyer­me­ke­i­hez. A pró­fé­ták nyug­ta­la­ní­tó sze­mé­lyek. Is­ten kül­döt­tei, Is­ten ki­ál­tó em­be­rei, akik szem­ben az ár­ral Is­ten nyug­ta­la­ní­tó, nép­sze­rűt­len üze­ne­tét hir­de­tik a meg­ke­mé­nye­dett nép­nek. Ami­kép­pen az út­ról le­té­rő, hűt­len­né vált vá­lasz­tott nép­nek egy­kor, úgy az el­vi­lá­gi­a­so­dott, ké­nye­lem­ked­ve­lő, tor­zan ta­ní­tó egy­há­zá­ba ma is küld pró­fé­tá­kat az Is­ten!

Aho­gyan Je­ru­zsá­lem meg­öl­te, meg­kö­vez­te a pró­fé­tá­kat, ugyan­úgy ma is za­var­kel­tő­nek, egy­ház­rom­bo­ló­nak ne­vez­tet­nek azok, akik lel­ki­is­me­re­tük ál­tal Is­ten­től in­dít­tat­va fel­eme­lik hang­ju­kat a lel­ki, szel­le­mi, teo­ló­gi­ai el­tor­zu­lá­sok el­len. A hi­va­ta­lo­sak ál­ta­lá­ban el­uta­sít­ják a pró­fé­tai han­got.

Ha a vá­lasz­tott nép vagy az egy­ház né­pe nem hall­gat az Is­ten ál­tal kül­dött pró­fé­ták­ra, ak­kor be kell tel­je­sed­nie an­nak, amit Jé­zus mon­dott: „Íme el­ha­gyot­tá lesz a ti há­za­tok.” A Ká­ro­li-for­dí­tás sze­rint: „Imé pusz­tán ha­gya­tik nék­tek a ti há­za­tok.”

Pusz­ta or­szág – ez a cí­me az an­gol köl­tő, T. S. Eli­ot egyik nagy köl­te­mé­nyé­nek. Gyer­me­ke­ink mind is­me­rik az Orosz­lán­ki­rály tör­té­ne­tét. Szim­ba, az orosz­lán­kö­lyök édes­ap­ját meg­öli an­nak test­vé­re, a go­nosz Zor­don. Szim­bá­nak me­ne­kül­nie kell, és go­nosz nagy­báty­ja, a trón­bi­tor­ló Zor­don lesz az ural­ko­dó. S mi­lyen lesz az or­szág Zor­don ural­ma alatt? A fák el­szá­rad­nak, az élő­lé­nyek ki­hal­nak – pusz­ta az or­szág! A bűn, a go­nosz­ság ered­mé­nye: szá­raz­ság, íté­let, ha­lál. Lót ide­jé­ben So­do­mát és Go­mo­rát meg­ítél­te az Is­ten: vá­ro­su­kat el­süllyesz­tet­te, he­lyét pusz­tá­vá tet­te.

A Bib­li­á­nak még­sem a pusz­ta or­szág, nem a fagy­ha­lál az utol­só sza­va. A pró­fé­tá­kat meg­kö­ve­zik, Jé­zust ke­reszt­re fe­szí­tik. Bű­ne­ink­kel tönk­re­tesszük a te­rem­tett­sé­get, a kör­nye­ze­tet, a csa­lá­dot és – ön­ma­gun­kat. Va­ló­ban „pusz­ta or­szág” le­szünk. Jé­zus sza­vá­val: „pusz­tá­vá ha­gya­tik a ti há­za­tok”. Bű­ne­ink mi­att ki­megy Jé­zus a há­zunk­ból. Nem azt mond­ja, amit egy­kor: „Az én há­zam az imád­ság há­za”, ha­nem most már csak a „ti há­za­tok”-ról be­szél.

De ez még­sem a leg­vég­ső vég! Is­te­né, az ő íté­le­téé az utol­só szó. Jé­zus vissza­jön bű­ne­ink mi­att el­pusz­tí­tott föl­dünk­re, pusz­tán ha­gyott há­zunk­ba, ki­üre­se­dett temp­lo­munk­ba. És ek­kor – mint az Orosz­lán­ki­rály or­szá­gá­ban – a szá­raz­ság­ból új­ra oá­zis, a ha­lál­ból is­mét élet lesz. Vissza­kap­juk az Élet vi­zét és az Élet fá­ját.

A szen­ve­dés és a szá­raz­ság után a zsol­tá­ros­sal új­ra el­mond­hat­juk: „Fü­ves le­ge­lő­kön nyug­tat en­gem, és csen­des vi­zek­hez te­rel­get en­gem.” (Zsolt 23,2)

Ezért fon­tos, hogy ma is vár­juk őt. A leg­na­gyobb ne­héz­ség­ben se ke­se­red­jünk el. Ne en­ged­jünk a vi­lág csá­bí­tó szi­rén­hang­já­nak, káp­rá­za­tá­nak, kí­sér­té­sé­nek. Sem­mi­lyen ha­ta­lom vagy erő­szak nyo­má­sá­ra se vál­junk ki­áb­rán­dult­tá, ci­ni­kus­sá vagy hi­te­ha­gyot­tá!

Ad­ja Is­ten, hogy a Jé­zus ál­tal jel­zett és re­ánk le­sel­ke­dő meg­pró­bál­ta­tá­sok­ban meg tud­junk áll­ni, a hi­tün­ket meg tud­juk őriz­ni! Tud­junk az egyé­ni éle­tünk és egy­há­zunk gir­be­gör­be út­jai után nyíl­egye­ne­sen be­fut­ni a cél­ba. Tud­junk ar­ra az öröm­hír­re ér­kez­ni, ame­lyet az íté­let hang­ja után is meg­hal­lunk az evan­gé­li­um­ban: „Ál­dott, aki jön az Úr ne­vé­ben!”

Imád­koz­zunk! Urunk, há­lát adunk ne­ked azért a cso­dá­la­tos bé­ké­ért, a gond­ta­lan­sá­gért, ame­lyet a te kö­ze­led­ben ta­pasz­tal­ha­tunk! De kö­szön­jük, hogy még­sem bó­dí­tasz el ben­nün­ket, ha­nem fi­gyel­mez­tetsz a kül­vi­lág­ban re­ánk le­sel­ke­dő va­lós kí­sér­té­sek­re és ve­szé­lyek­re! Kö­szön­jük, hogy fi­gyel­mez­tetsz a lel­ki meg­ál­la­po­dás és meg­ke­mé­nye­dés es­he­tő­sé­gé­re, mert meg akarsz óv­ni at­tól, hogy egy­ko­ri nagy­sze­rű fel­is­me­ré­se­ink el­le­né­re pró­fé­tá­i­dat mi is va­kon el­uta­sít­suk és meg­kö­vez­zük! Éle­tünk drá­má­já­ban, har­ca­i­ban küldd szent an­gya­la­i­dat vé­del­münk­re, hogy a go­nosz el­len­ség erőt ne ve­hes­sen raj­tunk! Ámen.

Fa­bi­ny Ti­bor