Egyházunk egy-két hete

Ko­vács Mi­hály hat­van éve kán­to­ri­zál a mórichidai gyü­le­ke­zet­ben. Ez idő alatt hat lel­készt szol­gált…

– Ho­gyan ke­rült kap­cso­lat­ba az egy­há­zi ze­né­vel? – kér­dez­tük a ju­bi­lá­ló kán­tor­tól.

– A sop­ro­ni ta­ní­tó­kép­ző­be jár­tam, ahol tan­tárgy volt az egy­há­zi ének és ze­ne. Éne­ke­ink nagy ré­szét ak­kor már is­mer­tem, de hang­sze­ren nem tud­tam ját­sza­ni. Elő­ször zon­go­rán ta­nul­tunk, majd har­mó­ni­u­mon, il­let­ve or­go­nán. Saj­nos or­go­na csak egy volt az in­téz­mény­ben, úgy­hogy er­re a hang­szer­re vi­szony­lag ke­vés idő ju­tott. A há­bo­rú fél­be­sza­kí­tot­ta ta­nul­má­nya­i­mat, a ké­pe­sí­tő vizs­gá­kat csak ké­sőbb tud­tam le­ten­ni. Ta­nul­má­nya­im vé­gé­re a szük­sé­ges alap­is­me­re­te­ket el­sa­já­tí­tot­tam, a gya­kor­la­tot pe­dig itt Mó­richi­dán sze­rez­tem meg­.

– Úgy tu­dom, le­mon­dott a ta­ní­tás le­he­tő­sé­gé­ről, hogy ne kell­jen le­mon­da­nia a kán­to­ri­zá­lás­ról.

– A há­bo­rú után ku­lá­kok­nak nyil­vá­ní­tot­tak ben­nün­ket, ezért mint osz­tály­ide­gen egy­ál­ta­lán nem ta­nít­hat­tam. Bár­ho­vá nyúj­tot­tam be pá­lyá­za­tot, el­uta­sí­tot­tak. Ké­sőbb az­tán, ami­kor már pu­hult a dik­ta­tú­ra, a mó­ric­hi­dai is­ko­la igaz­ga­tó­ja, aki egyéb­ként egy év­vel járt fe­let­tem a ta­ní­tó­kép­ző­ben, egy is­ten­tisz­te­let után meg­ál­lí­tott, és azt mond­ta, hogy ta­nít­ha­tok az is­ko­lá­ban, de ak­kor ab­ba kell hagy­nom a kán­to­ri­zá­lást, és temp­lom­ba sem jár­ha­tok. Én vá­lasz­ra sem mél­tat­va, mo­so­lyog­va uta­sí­tot­tam el az aján­la­tát.

– Hat lel­készt szol­gált kán­tor­ként. Ki tet­te Ön­re a leg­mé­lyebb ha­tást?

– Ge­ren­csér Zsig­mon­dot és Sá­ghy Je­nőt em­lít­het­ném. Utób­bi mel­lett szol­gál­tam a leg­hosszabb ide­ig, ve­le szin­te ba­rá­ti kap­cso­lat­ban áll­tam.

– Ne­velt-e ki utó­do­kat, akik majd a he­lyé­re ül­nek az or­go­ná­nál?

– Igen, töb­bet is. Az el­ső ta­nít­vá­nyom Zsé­dely Dó­ra volt, aki a kis­ba­bo­ti gyü­le­ke­zet kán­to­ra. Őt édes­ap­ja hoz­ta át, hogy fa­rag­jak be­lő­le kán­tort. Na­gyon fo­gé­kony lány volt, és könnyen ta­nult. Har­sá­nyi Esz­tert em­lít­het­ném ez­után. Őrá a csik­ván­di gyü­le­ke­zet tar­tott igényt. És ter­mé­sze­te­sen Pir­ka Ve­ro­ni­ka ne­vét kell meg­em­lí­te­ni, aki a he­lyi gyü­le­ke­zet tag­ja és re­mény­be­li utó­dom.

– Nyolc­van­hat éve­sen még min­dig ke­rék­pár­ral jár át va­sár­na­pon­ként is­ten­tisz­te­let­re a szom­szé­dos Ár­pás köz­ség­ből. Nem fá­rasz­tó ez?

– Nem, sőt ki­mon­dot­tan jól­esik a lá­ba­im­nak ez a moz­gás. Ar­ról már nem is be­szél­ve, hogy ha szép csön­des az idő, ak­kor a táj­ban job­ban el tu­dok gyö­nyör­köd­ni így, mint­ha au­tó­val el­su­han­nék a szép dol­gok mel­lett.

Kiss Mik­lós