Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 25 - Jegy­zet­la­pok

Keresztény szemmel

Jegy­zet­la­pok

Egy fé­nyes nap. 1989. jú­ni­us 16. Nagy Im­re és már­tír­tár­sa­i­nak te­me­té­se. Mi­cso­da örök ra­gyo­gá­sú pil­la­nat: a Hő­sök te­rén több száz­ezer em­ber. A Mű­csar­nok ma­gas osz­lo­pa­it fe­ke­te dra­pé­ri­á­val von­ták be, a lép­csőn ko­por­sók fe­küd­tek. Az el­ső­ben a mi­nisz­ter­el­nök ham­vai pi­hen­tek, a má­sik­ban a ve­le együtt ki­vég­zett Ma­lé­ter Pá­lé, majd Gi­mes Mik­ló­sé, Szi­lá­gyi Jó­zse­fé. A kö­vet­ke­ző­ben Lo­son­czy Gé­za te­te­me nyu­go­dott, aki a per előtt ti­tok­za­tos kö­rül­mé­nyek kö­zött halt meg. Az üres ko­por­só 1956 név­te­len ál­do­za­ta­it jel­ké­pez­te. A for­ró nap még job­ban fel­tü­ze­sí­tet­te a bú­csú­sza­va­kat. Ki­rály Bé­la, aki szám­űze­té­sé­ből jött ha­za, Rácz Sán­dor, a Nagy-bu­da­pes­ti Köz­pon­ti Mun­kás­ta­nács volt el­nö­ke em­lé­ke­zett. A fi­a­ta­lok ne­vé­ben Or­bán Vik­tor mon­dott be­szé­det, ke­mény és os­to­ro­zó sza­vai után érez­ni le­he­tett, hogy vé­ge a zsar­no­ki múlt­nak! Va­la­mi új és sza­bad vi­lág jön. Min­den­ki ezt re­mél­te. Gyász­ün­nep, a nagy te­me­tés nap­ja volt az a ha­rang­sza­vas dél. A zsú­folt té­ren is­me­rő­sök és is­me­ret­le­nek ölel­kez­tek össze, és hul­lat­tak bol­dog könnyet. Kint a 301-es par­cel­lá­ban a friss sí­rok előtt a meg­haj­tott zász­lók ki­vá­gott cí­mer­he­lye­in át fá­jó-szép ar­cok ra­gyog­tak. Azt gon­dol­tuk, hogy sza­ba­dok let­tünk. Jó ol­dal­ra ál­lunk, s most kár­pó­tol­nak ben­nün­ket az el­lo­pott éve­kért. Nem így lett. Alig tör­tént va­la­mi tisz­tu­lás. Még­is, ta­lán nem volt hi­á­ba­va­ló ez a húsz év. Vér nél­kül meg­tör­tént a rend­szer­vál­tás. Fel­nőtt egy új ge­ne­rá­ció: ta­ná­rok, tu­dó­sok és két­ke­zi em­be­rek, akik kö­zül so­kan ag­gód­nak Ma­gyar­or­szág jö­vő­jé­ért.

Tör­té­ne­lem. Né­zem a vi­lá­got, ezt a kis or­szá­got, s lá­tom, szin­te ugyan­azok a tör­té­nel­mi hely­ze­tek. Ugyan­az a gyű­lö­let és ki­lá­tás­ta­lan­ság. Össze­za­vart föld­ré­szek. Me­ne­kü­lők, de hi­á­ba. Nincs me­ne­dék, nincs ki­vé­tel. Ta­lán be­fe­lé még vol­na ös­vény: a lel­künk­be. De ez a mos­ta­ni ve­ge­tá­ló ha­ta­lom ezt a lát­ha­tat­lan bú­vó­he­lyet – az egyet­lent és utol­sót – vég­leg el akar­ja pusz­tí­ta­ni!

Köl­té­szet. A köl­tő a lég­ér­zé­ke­nyebb vi­lág­an­ten­na. Őr­lő rész­vét­tel és sok em­lék­kel. Mert min­den­re em­lé­ke­zik. „Egy vers év­mil­li­ók és él­mény­mil­li­ók pár­la­ta” – ír­ta egyik le­ve­lé­ben Kosz­to­lá­nyi. En­nél pon­to­sabb meg­fo­gal­ma­zást nem is­me­rek. Né­ha négy sor csak, ti­zen­négy, a szo­nett. A ré­gi­ek sok rím­mel meg­ka­la­pál­va. De nem ez a fon­tos. Az anyag: mennyit csor­gat be­le vé­ré­ből a köl­tő. Oly­kor szó sze­rint, aho­gyan Rad­nó­ti Mik­lós a szen­ve­dés vé­get nem érő út­ján. Ap­ró gyöngy­sze­mek az iga­zán nagy ver­sek, ben­nük a hét­köz­na­pok egy­sze­rű­sé­ge és Is­ten mil­li­árd éves töp­ren­gő gon­do­la­ta.

Köny­vek. Né­zem zsú­folt köny­ves­pol­com: ros­ka­dá­sig meg­rak­va mind­egyik. Hat-hét­ezer, de le­het – a pin­cé­ben lé­vők­kel együtt –, nyolc­ezer kö­tet. Ta­lán szép ház­ra is fut­ná ab­ból a pénz­ből, ame­lyet ér­tük ad­tam. (Pél­dá­ul Ady el­ső ki­adá­sú kö­te­te­i­ért.) Még­is jó itt ve­lük a szo­bá­ban, mint jó ba­rá­tok hall­gat­ják mor­go­ló­dá­sa­i­mat. Ver­ses­kö­te­tek, re­gé­nyek, ked­ves me­sék, his­tó­ri­ák, ron­gyos­ra jegy­ze­telt fi­lo­zó­fi­ák, nagy­szó­tá­rak, ré­gi és új tér­ké­pek. Az em­be­ri vi­lág. A köny­vek köny­vé­ből a leg­ked­ve­sebb, az apám­tól ka­pott öreg Ká­ro­li-Bib­lia. Tö­re­dé­kes le­xi­ko­nok. If­jan azt hit­tem, a ve­szen­dő élet, a to­va­tű­nő gyors idő tit­ka­it tu­dom meg. So­kat ta­nul­tam tő­lük, de a leg­egy­sze­rűbb kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lat­la­nok ma­rad­tak. Az ágyam mel­let­ti polc­ról las­san mind­egyik fon­tos el­ke­rült. Csak egy ma­radt ott, im­már hosszú év­ti­ze­de: Is­ten köny­ve, Is­ten üze­ne­tei. Tü­rel­me­sen vár­nak, hogy ki­nyis­sam őket ké­ső éj­sza­ka vagy haj­na­li fél há­rom­kor, mi­kor szí­vem be-be­üt seb­ző fáj­dal­ma­kat.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos