Élő víz

Krisz­tus mond­ja: Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és én meg­nyug­vást adok nek­tek. (Mt 11,28)

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után a 2. hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi Urunk hí­vá­sát hir­de­tik. Ne ves­sé­tek meg azt, aki szól! „Mi, akik élünk, áld­juk az Urat mind­örök­ké!” (GyLK 749) Az Is­te­né a di­cső­ség, ne bál­vá­nyok­ban bíz­za­tok, mert „Is­ten be­szé­de élő és ha­tó: éle­sebb min­den két­élű kard­nál, és meg­íté­li a szív gon­do­la­ta­it és szán­dé­ka­it” (Zsid 4,12; LK). „…min­den ké­szen van: jöj­je­tek a me­nyeg­ző­re!” A ki­rá­lyi me­nyeg­ző nagy va­cso­rá­já­ra „so­kan van­nak az el­hí­vot­tak, de ke­ve­sen a vá­lasz­tot­tak” (Mt 22,4.14). „Ha úgy érez­néd, hogy nincs szük­sé­ged úr­va­cso­rá­ra – elég­gé mu­tat­ja, mennyi­re szük­sé­ged van rá. Tűz az! A ke­gye­lem ol­tá­rá­nál kell meg­gon­dol­nod nyo­mo­rú­sá­go­dat, hal­la­nod Üd­vö­zí­tőd jó vol­tát s nyer­ned új­já­szü­lő hi­tet” – ta­ná­csol­ja Lu­ther. A szu­ve­rén Úr hí­vá­sa még hang­zik: „Bol­dog az, aki Is­ten or­szá­gá­nak ven­dé­ge.” (Lk 14,17.15) Ne le­gyünk mél­tat­lan­ná vált meg­hí­vot­tak! Hall­juk a jó hírt: ti po­gá­nyok­ból lett ke­resz­té­nyek, „nem vagy­tok töb­bé ide­ge­nek és jö­ve­vé­nyek, ha­nem pol­gár­tár­sai a szen­tek­nek és há­za né­pe Is­ten­nek. (…) a sa­rok­kő pe­dig ma­ga Krisz­tus Jé­zus” (Ef 2,19–20). Sen­ki meg ne té­vesszen, mert a böl­cses­ség és a bal­ga­ság hí­vo­ga­tá­sa ház­szen­te­lő­re egy­for­mán kez­dő­dik: „Aki ta­pasz­ta­lat­lan, tér­jen be ide!” De fi­gyel­jünk a jó foly­ta­tás­ra is! „A böl­cses­ség kez­de­te az Úr­nak fé­lel­me, és a Szent­nek a meg­is­me­ré­se ad ér­tel­met.” (Péld 9,4.16.10) A fá­raó elől me­ne­kü­lő Mó­zest Mid­ján pap­ja vár­ta va­cso­rá­ra: „Hív­já­tok ide, és egyék ve­lünk!” (2Móz 2,20) Ke­resz­te­lő Já­nos szü­le­té­sé­nek ün­ne­pén (hat hó­nap­pal Jé­zus tes­tet öl­té­se előtt) „ap­ja, Za­ka­ri­ás, meg­telt Szent­lé­lek­kel, és így pró­fé­tált: »Ál­dott az Úr, Iz­rá­el Is­te­ne…«” (lásd Be­ne­dic­tus; Lk 1,67–79). Eb­ben (76. v.) fi­á­ról így szólt: „Te pe­dig, kis­gyer­mek, a Ma­gas­sá­gos pró­fé­tá­ja le­szel, mert az Úr előtt jársz, hogy elő­ké­szítsd az ő út­ja­it…” Lu­ther sze­rint „őt Is­ten küld­te Fia előtt. Ne­ve is so­kat ér: Já­nos, az­az ke­gye­lem­ben gaz­dag. Az elő­fu­tár bi­zony­ság­te­vő tisz­té­ért vi­se­li a ne­vét.” Pál hí­vá­sa így zeng nem­csak a hit­ben igaz fi­á­hoz, Is­ten em­be­ré­hez, de Jé­zus va­la­mennyi kö­ve­tő­jé­hez: „Har­cold meg a hit ne­mes har­cát, ra­gadd meg az örök éle­tet, amely­re el­hí­vat­tál, amely­ről val­lást tet­tél szép hit­val­lás­sal sok ta­nú előtt” – pél­dá­ul a kon­fir­má­ci­ói val­lás­té­te­led­ben! Ma­gasz­tald Is­te­ned; az „övé a tisz­te­let és az örök­ké­va­ló ha­ta­lom” (1Tim 6,12.16). Az ószö­vet­sé­gi Szent­írás ez­zel a jö­ven­dö­lés­sel zá­rul: „Én pe­dig el­kül­döm hoz­zá­tok Il­lés pró­fé­tát… Az atyák szí­vét a gyer­me­kek­hez té­rí­ti, a gyer­me­kek szí­vét az atyák­hoz, hogy pusz­tu­lás­sal ne sújt­sam a föl­det, ami­kor el­jö­vök.” (Mal 3,23–24) „Éli, éli, la­má sa­bak­tá­ni!” (Mt 27,46) Jé­zus­nak a ke­resz­ten el­mon­dott utol­só sza­va­it rossz­in­du­lat­tal fél­re­ma­gya­ráz­ták; ő nem Il­lést hív­ta. Ke­resz­te­lő Já­nos sem az új­ra tes­tet öl­tött Il­lés volt, ezt ta­gad­ta is (lásd Jn 1,21), ám Is­ten előtt járt „az Il­lés lel­ké­vel és ere­jé­vel (…), hogy fel­ké­szült né­pet ál­lít­son az Úr elé” (Lk 1,17). „Jöj­je­tek, Is­ten Fia hív: / »Térj én­hoz­zám, meg­ter­helt szív! / Jöjj, hív­lak, fá­radt lé­lek!«” (EÉ 435,1) Men­jünk!

Ga­rai And­rás