Evangélikusok

Ked­ves Test­vé­rek!

Nagy­bá­tyám em­lí­tet­te a mi­nap: a test­vé­re meg­ér­de­mel­né, hogy meg­em­lé­kez­zünk ró­la. Meg­ér­tet­tem a ké­ré­sét, de vo­na­kod­tam egy ki­csit. Hu­szon­öt év, ne­gyed szá­zad telt el az­óta, mi­ó­ta Har­ká­nyi Lász­ló nincs kö­zöt­tünk. Akik is­mer­ték, már nagy­részt kö­vet­ték őt. Akik még él­nek, ta­lán már nem is tud­ják, ki volt ő – vá­la­szol­tam a fel­ve­tés­re.

Még­is tol­lat ra­gad­tam. Hogy mi­ért? Ta­lán ki­de­rül.

A le­gen­dás fa­so­ri gim­ná­zi­um­ban kezd­te meg ta­nul­má­nya­it. Majd kö­vet­ke­zett a teo­ló­gia. Se­géd­lel­kész volt Du­na­ha­rasz­tin, ké­sőbb Kecs­ke­mé­ten. Pár év­re rá már a fő­vá­ros­ban volt az ak­kor or­szá­gos egy­ház­ként emlege­tett Ül­lői úti köz­pont fő­tit­ká­ra. Ezt kö­ve­tő­en az Evan­gé­li­kus Élet tör­de­lő­szer­kesz­tő­je lett. Az új­ság­írói sza­kot el­vé­gez­vén ha­lá­lá­ig új­sá­gunk fe­le­lős ki­adó­ja volt.

Fur­csa em­ber volt. Meg­pró­bált min­den­ki­nek se­gí­te­ni. A ma­ga mód­ján, fel­hasz­nál­va kap­cso­la­ta­it. Ha kel­lett, kül­föld­ről szer­zett – egye­bek közt – or­vos­sá­got, sőt még mű­vég­ta­got is a rá­szo­ru­lók­nak. Val­lá­si ho­va­tar­to­zás­ra va­ló te­kin­tet nél­kül pró­bál­ta eny­hí­te­ni a lel­ki és fi­zi­kai fáj­dal­ma­kat. Tet­te ezt az ő egye­di stí­lu­sá­ban. Ezt nem min­den­ki ér­tet­te, de el­fo­gad­ták a se­gít­sé­gét. Lel­kész volt, még­is „át­la­gos” em­ber ma­radt. Jó hu­mo­rá­val majd­nem min­dent el­ért, amit sze­re­tett vol­na. Csak egyet nem! So­sem en­ge­dett sen­kit a köz­vet­len kö­ze­lé­be. Sze­ret­ték, tisz­tel­ték, de iga­zá­ból se­gí­te­ni nem le­he­tett ne­ki. Ez az ő dön­té­se volt. Le­het, hogy vé­gül ez okoz­ta a vesz­tét. Ő így lát­ta jó­nak. Fo­gad­juk el! Most már úgy­is mind­egy. A té­nye­ken nem vál­toz­tat­ha­tunk.

Még gye­rek­ko­rom­ban egy­szer az ő pré­di­ká­ci­ó­ját hall­gat­tam. Mi­kor vé­ge lett az is­ten­tisz­te­let­nek, csak annyit mond­tam ne­ki:

– Nem is tud­tam, hogy test­vé­rek va­gyunk!

Ér­tet­le­nül né­zett rám.

– Nem az­zal kezd­ted, hogy „Drá­ga test­vé­re­im”? – kér­dez­tem.

– Iga­zad van! Mind­annyi­an azok va­gyunk – vá­la­szol­ta.

Most hoz­zá­tok for­du­lok, test­vé­rek! Hoz­zá­tok, akik­kel együtt fo­ciz­tunk Ba­la­ton­szár­szón vagy Mát­ra­szent­ist­ván­ban. Le­het, hogy már mi sem em­lék­szünk egy­más­ra, de em­lé­kez­zünk a szü­le­ink­re, akik már nin­cse­nek ve­lünk! Biz­tos van­nak, akik, há­la Is­ten­nek, még kö­zöt­tünk él­nek. Most pár pil­la­nat­ra gon­dol­junk rá­juk! Mi­lyen fon­tos, hogy még ve­lünk le­het­nek! Ne vár­já­tok meg, ami­kor már nem lesz­nek ezen a föl­dön! Sze­res­sé­tek őket, amíg fi­zi­kai va­ló­juk­ban ve­le­tek van­nak!

Egy idé­zet­tel zá­rom so­ra­i­mat: „Pró­bálj meg úgy él­ni, hogy ne ve­gye­nek ész­re ott, ahol vagy, de na­gyon hi­á­nyozz on­nan, ahon­nan el­men­tél!”

La­ci ilyen volt! Én csak tu­dom. A fia va­gyok.

Har­ká­nyi Pé­ter