Evangélikusok

Szin­te min­dig csak jó dol­gok­ról írunk: fel­újí­tott épü­le­tek­ről, át­adott ki­tün­te­té­sek­ről, zsú­fo­lá­sig telt temp­lo­mok­ról… Az­tán – be­lép­ve az egy­há­zi hét­köz­na­pok va­ló­sá­gá­ba – azt ta­pasz­tal­juk, hogy bi­zony szá­mos épü­le­tünk om­la­do­zik, itt-ott személyes ellentétek, vi­szá­lyok mételyezik gyülekezeteinket, és leg­na­gyobb egyházközségeinkben is ro­ha­mo­san fogy az ige­hall­ga­tók szá­ma. Ezek­ről azon­ban rit­kán írunk…

Per­sze nem fel­tét­le­nül ne­künk kell min­dent fel­hány­tor­gat­nunk, hi­szen a vi­lá­gi mé­dia lel­ke­sen tudósít minden „vallási visszásságról”. De va­jon sze­ren­csés-e min­den eset­ben hall­gat­nunk? Nem kel­le­ne-e – sze­re­tet­tel és Krisz­tus­tól kért böl­cses­ség­gel – gyak­rab­ban rá­mu­tat­nunk a prob­lé­mák­ra, ez­zel is ösz­tö­nöz­ve a meg­ol­dás fe­lé ve­ze­tő út­ra? Nem ár­tunk-e időn­ként ép­pen az­zal, ha sző­nyeg alá se­per­jük az ak­tu­á­lis ba­jo­kat? Mert egy ide­ig ugyan ezt is meg­te­het­jük, idő­vel azon­ban a sző­nyeg sem ta­kar­ja el a ku­pa­cot.

Hisszük, hogy mind­annyi­an, akik ki­sebb-na­gyobb rend­sze­res­ség­gel ír­juk, szer­keszt­jük, tör­del­jük a la­pot: szol­gá­la­tot vég­zünk. Ar­ra kap­tunk el­hí­vást, hogy ter­jesszük az öröm­hírt, a vi­gasz­ta­ló, az erő­sí­tő vagy ép­pen a szem­be­sí­tő és bűn­bá­nat­ra in­dí­tó evan­gé­li­u­mot.

Így szü­le­tett meg ja­nu­ár vé­gén – sok-sok imád­ság kö­ze­pet­te – jegy­ze­tünk a bé­kés­csa­bai gyü­le­ke­zet hely­ze­té­ről – Pa­lack­pos­ta, avagy üze­net a mat­ró­zok­nak címmel (Evan­gé­li­kus Élet, 2009/4. szám, 13. ol­dal). És bár la­punk­ban nem gya­kor­lat ál­né­ven meg­je­len­tet­ni cik­ke­ket, ez­út­tal ki­vé­telt tet­tünk. Ép­pen azért, hogy ne a bot­rány, ha­nem a le­het­sé­ges meg­ol­dás ke­rül­jön a kö­zép­pont­ba.

A meg­je­le­nést kö­ve­tő na­pok­ban so­kan pró­bál­tak meg­győz­ni ben­nün­ket: nem lett vol­na sza­bad nyom­dá­ba kül­de­ni az írást. Egye­sek bul­vá­ro­so­dás­sal vá­dol­ták meg az Evan­gé­li­kus Éle­tet, má­sok pe­dig egye­ne­sen cen­zú­rá­ért ki­ál­tot­tak.

Ma már tud­juk: nem ár­tot­tunk az­zal, hogy pa­lack­pos­tán­kat víz­re bo­csá­tot­tuk. Mert Bé­kés­csa­bán ugyan sza­kí­tás lett a tör­té­net vé­ge, más­hol azon­ban más irányt vet­tek az ese­mé­nyek… Pa­lack­pos­tán­kat ugyan­is nem­csak a Kö­rö­sök vi­dé­kén fog­ták ki a „víz­ből”.

Elő­ször mo­so­lyog­tunk azon a va­ló­já­ban meg­hök­ken­tő, el­gon­dol­kod­ta­tó té­nyen, hogy má­sutt is, má­sok is ma­guk­ra is­mer­tek az írás­ból. Az or­szág kü­lön­bö­ző szeg­le­té­ből tet­ték fel a kér­dést la­punk fő­szer­kesz­tő­jé­nek: va­jon ki ír­ta meg a tör­té­ne­tü­ket?…

Per­sze mind­annyi­unk­nak ér­de­mes le­von­ni a ta­nul­sá­go­kat. Azok­nak is, akik az egy­há­zon be­lül szol­gál­nak, és azok­nak is, akik „me­zei” ige­hall­ga­tó­ként vall­ják ka­pi­tá­nyuk­nak a bé­kes­ség Krisz­tu­sát. Mert az, hogy az ár­boc­ra húz­zuk a Fel­tá­ma­dott zász­la­ját, nem­csak az örök­ élet re­mény­sé­gé­vel, ha­nem óri­á­si fe­le­lős­ség­gel is jár. Nem ve­zet­het­jük sa­ját éle­tünk ha­jó­ját sem a sö­tét­ség fe­lé. Nem en­ged­het­jük, hogy azt a bi­zo­nyos lo­bo­gót be­szennyez­zék bű­ne­ink, sze­re­tet­len in­du­la­ta­ink, ren­de­zet­len kap­cso­la­ta­ink.

Ne­künk min­den­nap­ja­ink so­rán vi­lá­gí­ta­nunk kell(ene), hogy má­sok – az egy­ház­hoz nem tar­to­zók is – utá­nunk evez­hes­se­nek. Csak így jut­ha­tunk el egy­kor mi­nél töb­ben az örök élet ki­kö­tő­jé­be.

Egy em­ber a fe­dél­zet­ről: Lász­ló Je­nő Csa­ba