A vasárnap igéje

– Hogy én? En­gem oda? Egy ilyen ki­rá­lyi va­cso­rá­ra? Vé­gül is meg­ér­dem­lem. Ép­pen ide­je, hogy vég­re gon­dol­tak már rám is. Annyi­szor hagy­tak ki, sőt mint­ha az egész éle­tem egy nagy ki­ha­gyás lett vol­na. Tud­tam, hogy egy­szer el­jön ez a nap is. So­ha nem nyer­tem ed­dig, pe­dig min­den hé­ten ke­nó­zok, és min­den sors­je­gyet ki­töl­tök.

Az iga­zat meg­vall­va már nem is na­gyon szá­mí­tot­tam rá, de ennyi pech után meg­ér­dem­lem, hogy rám ke­rül­jön a sor. Sőt ha meg­gon­do­lom, ak­kor ez ne­kem már járt. Le­het, hogy már ré­geb­ben is járt vol­na, csak min­dig el­hány­ják az én ira­ta­i­mat. Le­het, hogy majd bo­csá­na­tot is kér­nek tő­lem, ta­lán va­la­mi kis aján­dé­kot is ka­pok. Nem le­szek ha­rag­tar­tó, szí­ve­sen meg­bo­csá­tok. Mond­juk úgy könnyű is, hogy már bent le­szek. Csak az bosszant, hogy akik ve­lem együtt bent lesz­nek ezen a va­cso­rán, azok nemigen vár­tak rá, csak úgy, egy­sze­rű­en sor­ra ke­rül­tek. Majd nem ve­szem ész­re a le­saj­ná­ló pil­lan­tá­so­kat. Min­den­ki elém fu­ra­ko­dott a sor­ban, de nem ha­gyom, hogy ez fel­bosszant­son. Ne­kem ez jár, he­lyem van, me­he­tünk.

So­kan fel­lé­le­gez­nek, ami­kor ezt a bib­li­ai sza­kaszt ol­vas­sák. Na vég­re, Pál is ész­hez tért egy ki­csit, mert bi­zony el­ve­tet­te a suly­kot, ami­kor a tel­jes sza­bad­ság­ról írt itt a Gala­ta-le­vél­ben. Most vég­re vissza­ta­lált, a sza­bad­ság azért nem azt je­len­ti, hogy azt csi­nál az em­ber, amit akar. Leg­alább egy fon­tos tör­vényt akasszunk min­den­ki­nek a nya­ká­ba: sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat, mint ma­ga­dat! Ugye, hogy a tes­ti­ség még­is les­ben áll, hogy zsák­má­nyul ejt­se az em­bert, mint­egy a sza­bad­ság ürü­gye alatt?

Aki fel­lé­leg­zik, té­ved! A sza­bad­ság tény­leg azt je­len­ti, hogy az em­ber azt tesz, amit akar. De ezt so­ha nem fog­ja meg­ér­te­ni az, aki úgy megy Is­ten örök­ké­va­ló örö­mé­nek la­ko­má­já­ra, mint­ha az jár­na ne­ki. Aki tud­ja a ren­det. Ez a sza­bad­ság, amely Is­ten örö­mé­ből fa­kad, nem az em­ber ál­tal meg­élt ka­te­gó­ri­ák ré­sze. Nem olyan, ami min­ket meg­il­let, iga­zi cso­da. Olyan, mint az a pél­dá­zat­bé­li nagy va­cso­ra.

– Mi­ért kel­le­ne men­nem, én nem csi­nál­tam sem­mit! Van va­la­mi pa­pír­ja? Mi­vel tud­ja iga­zol­ni, hogy va­ló­ban oda hí­vat­nak en­gem? Hogy nem bün­te­tés, ha­nem ven­dég­ség? Ezt ne­héz el­hin­ni. Úgy lát­szik, még­is ko­moly. Bár lát­tam én már ilye­ne­ket, oda kell men­ni, egy kis ven­dé­ges­ke­dés, per­sze, az­tán a vé­gén le­fog­ják az em­bert, és a fe­jé­re ol­vas­sák a vád­ja­i­kat.

Le­het, hogy most kel­le­ne még gyor­san ke­re­ket ol­da­ni. Nem lát­szik na­gyon eré­lyes­nek ez a kül­dönc, akár el is fut­hat­nék még. Igaz, ezek­nek min­den­ki­ről van va­la­mi nyil­ván­tar­tá­suk. Most is hogy ta­lál­tak meg va­jon? Ezek min­den­kit meg­ta­lál­nak, ha akar­nak.

Mi len­ne, ha ki­hasz­nál­nám ezt a le­he­tő­sé­get, ha ugyan le­he­tő­ség? Biz­tos csak va­la­mi pro­to­koll­ren­dez­vény, de mi len­ne, ha el­le­nük for­dí­ta­nám? Ol­vas­tam én va­la­mi­kor azt a Mó­ricz-no­vel­lát. Oda­ment a sze­gény, mint én most, va­la­mi la­ko­da­lom­fé­lé­re, az­tán ki­et­te a va­gyo­ná­ból a gaz­da­got. Nem tu­dom, mi lett a vé­ge, de az nem is ér­de­kes.

Alig­ha adó­dik új­ra ilyen le­he­tő­ség. Most kell cse­le­ked­nem. Ez jó­nak lát­szik: ki­eszem őket min­de­nük­ből. Tönk­re­te­szem a fo­ga­dást vagy va­cso­rát vagy mit. Majd min­den­ből ki­ve­szem a leg­jobb, leg­drá­gább fa­la­to­kat. Csak van ezek­nek is va­la­mi­lyen se­bez­he­tő pont­juk. Vég­re meg­fi­ze­tek min­de­nért, annyi év nyo­mo­rú­sá­gért, hogy ők gaz­da­god­tak, ne­kem meg nem ju­tott sem­mi.

A Gala­ta-le­vél ta­lán az egész Új­szö­vet­ség leg­drasz­ti­ku­sabb köny­ve a sza­bad­ság te­kin­te­té­ben. Pál tév­ta­ní­tók­kal csa­tá­zik, akik a zsi­dós gon­dol­ko­dást kö­te­le­ző­nek tar­tot­ták a ke­resz­té­nyek kö­zött is. Pál el­kö­te­le­zett: Krisz­tus nem kül­ső tör­vény, a ve­le va­ló ta­lál­ko­zás olyan él­ményt je­lent az ezt át­élők­ben, amely meg­ha­tá­roz­za cse­le­ke­de­te­i­ket. Azt mond­ja, ez az iga­zi sza­bad­ság. Itt tény­leg azt te­szi az em­ber, amit ten­ni akar, mert az aka­rá­sa fer­tő­zöt­té lesz Is­ten sze­re­te­té­től. Nem tud mér­le­gel­ni, hogy mi­ben le­gyen sza­bad, mi­ben nem, cse­lek­szik ön­tu­dat­la­nul.

Hogy ez a go­nosz­ság fe­dő­ne­ve le­hes­sen? Hogy en­nek ár­nyé­ká­ban, mint a rab­lók a bar­lang­juk­ban, el­len­sé­ge­i­vé tud­nánk vál­ni az aján­dé­ko­zó­nak? Hogyan vál­hat­na örö­münk­re en­nek az öröm­nek a le­ron­tá­sa?

– Az le­he­tet­len! Hogy én oda? Nem, ez csak va­la­mi té­ve­dés le­het. Hogy ko­moly? Na, gye­re, meg­mu­ta­tom ne­ked az ün­nep­lő­ru­há­mat! Ez az. Ez a leg­szebb, még so­ha nem is volt raj­tam, va­la­mi nagy ese­mény­re szán­tam. Lá­tod, még a te hét­köz­na­pi vi­se­le­ted is jobb en­nél. Eb­ben men­jek oda? Nem tu­dok mél­tó len­ni, akár­mit csi­ná­lok is ma­gam­mal.

Hogy ra­gasz­kodsz hoz­zá? Hogy tény­leg ne­kem szól? Meg a vi­sel­ke­dé­sem is! Ott il­len­dő­en kell vi­sel­ked­ni, én pe­dig nem iga­zán tu­dom, mi a mó­di. El fo­gok ron­ta­ni va­la­mit, az­tán ki­dob­nak szé­gyen­szem­re. Jó, jó, me­gyek, ha kény­sze­rí­tesz, de kér­lek, se­gíts, vi­gyázz rám, ne­hogy hi­báz­zak, mert ez ak­ko­ra ün­nep, ak­ko­ra le­he­tő­ség, ami meg­is­mé­tel­he­tet­len, örök, bol­dog és ra­gyo­gó. Olyan ün­nep, ami­re én ma­ga­mat sem en­ged­ném be, de olyan jó, hogy még­is ott le­he­tek, hogy én is át­él­he­tem. Csak ne­hogy el­tör­jek va­la­mit!

Bár le­nyű­göz­ne min­ket, mint egy vé­let­le­nül meg­ta­lált kincs, a sza­bad­ság örö­me! Bár tud­nánk él­ni ve­le! Vagy os­to­bán vissza­élünk ve­le, vagy el­fo­gó­dott­sá­gunk­ban tör­vénnyé tesszük. Nem me­rünk hin­ni a le­he­tő­sé­gé­ben, foly­ton at­tól fé­lünk, csap­dát rej­te­get. Ham­vas Bé­la sze­rint éle­tünk fő fel­ada­ta az, hogy Is­ten ne­vét egy­szer he­lye­sen mond­juk ki. Most Pál is er­re biz­tat: ne te­he­tet­le­nül, de ne is va­la­mi­fé­le benn­fen­tes hoz­zá­ér­tés­sel él­jünk ve­le! Ne ko­vá­csol­junk tör­vényt a sza­bad­ság­ból, de ne is hasz­nál­juk ál­arc­ként go­nosz­sá­ga­ink­hoz. Va­jon ki ké­pes meg­ér­te­ni a cso­dát, a nagy va­cso­ra tit­kát, amely ne­künk ké­szült?

A ki­rály pe­dig be­lé­pett a la­ko­ma ter­mé­be. Lát­ta az ün­nep­re kép­te­le­ne­ket mind. Lát­ta a ru­há­kat és a gon­do­la­to­kat mind. A hir­te­len tá­madt csend­ben hall­ha­tó volt sza­va, pe­dig csak ma­gá­nak mond­ta:

Imád­koz­zunk! Ta­níts min­ket a te sza­bad­sá­god­ra, hogy ne le­gyünk ítél­ke­zők, má­so­kat meg­bán­tók, ma­gun­kat iga­zo­lók, ma­gun­kat sze­re­tők! Bá­to­ríts, hogy meg­lás­suk az élet örö­mét, he­lyün­ket eb­ben az öröm­ben, he­lyün­ket te­ná­lad! Ámen

Ko­czor Ta­más