Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 27
- Nyitott ajtók
A vasárnap igéje
Hozzászólás a cikkhez
Nyitott ajtók
– Hogy én? Engem oda? Egy ilyen királyi vacsorára? Végül is megérdemlem. Éppen ideje, hogy végre gondoltak már rám is. Annyiszor hagytak ki, sőt mintha az egész életem egy nagy kihagyás lett volna. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap is. Soha nem nyertem eddig, pedig minden héten kenózok, és minden sorsjegyet kitöltök.
Az igazat megvallva már nem is nagyon számítottam rá, de ennyi pech után megérdemlem, hogy rám kerüljön a sor. Sőt ha meggondolom, akkor ez nekem már járt. Lehet, hogy már régebben is járt volna, csak mindig elhányják az én irataimat. Lehet, hogy majd bocsánatot is kérnek tőlem, talán valami kis ajándékot is kapok. Nem leszek haragtartó, szívesen megbocsátok. Mondjuk úgy könnyű is, hogy már bent leszek. Csak az bosszant, hogy akik velem együtt bent lesznek ezen a vacsorán, azok nemigen vártak rá, csak úgy, egyszerűen sorra kerültek. Majd nem veszem észre a lesajnáló pillantásokat. Mindenki elém furakodott a sorban, de nem hagyom, hogy ez felbosszantson. Nekem ez jár, helyem van, mehetünk.
Sokan fellélegeznek, amikor ezt a bibliai szakaszt olvassák. Na végre, Pál is észhez tért egy kicsit, mert bizony elvetette a sulykot, amikor a teljes szabadságról írt itt a Galata-levélben. Most végre visszatalált, a szabadság azért nem azt jelenti, hogy azt csinál az ember, amit akar. Legalább egy fontos törvényt akasszunk mindenkinek a nyakába: szeresd felebarátodat, mint magadat! Ugye, hogy a testiség mégis lesben áll, hogy zsákmányul ejtse az embert, mintegy a szabadság ürügye alatt?
Aki fellélegzik, téved! A szabadság tényleg azt jelenti, hogy az ember azt tesz, amit akar. De ezt soha nem fogja megérteni az, aki úgy megy Isten örökkévaló örömének lakomájára, mintha az járna neki. Aki tudja a rendet. Ez a szabadság, amely Isten öröméből fakad, nem az ember által megélt kategóriák része. Nem olyan, ami minket megillet, igazi csoda. Olyan, mint az a példázatbéli nagy vacsora.
– Miért kellene mennem, én nem csináltam semmit! Van valami papírja? Mivel tudja igazolni, hogy valóban oda hívatnak engem? Hogy nem büntetés, hanem vendégség? Ezt nehéz elhinni. Úgy látszik, mégis komoly. Bár láttam én már ilyeneket, oda kell menni, egy kis vendégeskedés, persze, aztán a végén lefogják az embert, és a fejére olvassák a vádjaikat.
Lehet, hogy most kellene még gyorsan kereket oldani. Nem látszik nagyon erélyesnek ez a küldönc, akár el is futhatnék még. Igaz, ezeknek mindenkiről van valami nyilvántartásuk. Most is hogy találtak meg vajon? Ezek mindenkit megtalálnak, ha akarnak.
Mi lenne, ha kihasználnám ezt a lehetőséget, ha ugyan lehetőség? Biztos csak valami protokollrendezvény, de mi lenne, ha ellenük fordítanám? Olvastam én valamikor azt a Móricz-novellát. Odament a szegény, mint én most, valami lakodalomfélére, aztán kiette a vagyonából a gazdagot. Nem tudom, mi lett a vége, de az nem is érdekes.
Aligha adódik újra ilyen lehetőség. Most kell cselekednem. Ez jónak látszik: kieszem őket mindenükből. Tönkreteszem a fogadást vagy vacsorát vagy mit. Majd mindenből kiveszem a legjobb, legdrágább falatokat. Csak van ezeknek is valamilyen sebezhető pontjuk. Végre megfizetek mindenért, annyi év nyomorúságért, hogy ők gazdagodtak, nekem meg nem jutott semmi.
A Galata-levél talán az egész Újszövetség legdrasztikusabb könyve a szabadság tekintetében. Pál tévtanítókkal csatázik, akik a zsidós gondolkodást kötelezőnek tartották a keresztények között is. Pál elkötelezett: Krisztus nem külső törvény, a vele való találkozás olyan élményt jelent az ezt átélőkben, amely meghatározza cselekedeteiket. Azt mondja, ez az igazi szabadság. Itt tényleg azt teszi az ember, amit tenni akar, mert az akarása fertőzötté lesz Isten szeretetétől. Nem tud mérlegelni, hogy miben legyen szabad, miben nem, cselekszik öntudatlanul.
Hogy ez a gonoszság fedőneve lehessen? Hogy ennek árnyékában, mint a rablók a barlangjukban, ellenségeivé tudnánk válni az ajándékozónak? Hogyan válhatna örömünkre ennek az örömnek a lerontása?
– Az lehetetlen! Hogy én oda? Nem, ez csak valami tévedés lehet. Hogy komoly? Na, gyere, megmutatom neked az ünneplőruhámat! Ez az. Ez a legszebb, még soha nem is volt rajtam, valami nagy eseményre szántam. Látod, még a te hétköznapi viseleted is jobb ennél. Ebben menjek oda? Nem tudok méltó lenni, akármit csinálok is magammal.
Hogy ragaszkodsz hozzá? Hogy tényleg nekem szól? Meg a viselkedésem is! Ott illendően kell viselkedni, én pedig nem igazán tudom, mi a módi. El fogok rontani valamit, aztán kidobnak szégyenszemre. Jó, jó, megyek, ha kényszerítesz, de kérlek, segíts, vigyázz rám, nehogy hibázzak, mert ez akkora ünnep, akkora lehetőség, ami megismételhetetlen, örök, boldog és ragyogó. Olyan ünnep, amire én magamat sem engedném be, de olyan jó, hogy mégis ott lehetek, hogy én is átélhetem. Csak nehogy eltörjek valamit!
Bár lenyűgözne minket, mint egy véletlenül megtalált kincs, a szabadság öröme! Bár tudnánk élni vele! Vagy ostobán visszaélünk vele, vagy elfogódottságunkban törvénnyé tesszük. Nem merünk hinni a lehetőségében, folyton attól félünk, csapdát rejteget. Hamvas Béla szerint életünk fő feladata az, hogy Isten nevét egyszer helyesen mondjuk ki. Most Pál is erre biztat: ne tehetetlenül, de ne is valamiféle bennfentes hozzáértéssel éljünk vele! Ne kovácsoljunk törvényt a szabadságból, de ne is használjuk álarcként gonoszságainkhoz. Vajon ki képes megérteni a csodát, a nagy vacsora titkát, amely nekünk készült?
A király pedig belépett a lakoma termébe. Látta az ünnepre képteleneket mind. Látta a ruhákat és a gondolatokat mind. A hirtelen támadt csendben hallható volt szava, pedig csak magának mondta:
Imádkozzunk! Taníts minket a te szabadságodra, hogy ne legyünk ítélkezők, másokat megbántók, magunkat igazolók, magunkat szeretők! Bátoríts, hogy meglássuk az élet örömét, helyünket ebben az örömben, helyünket tenálad! Ámen
Koczor Tamás
::Nyomtatható változat::
|