A hét témája

A korabeli szóvicc valahogy úgy szól, hogy a németek azért menekülhettek hazánkon keresztül nyugatra, mert 1989-ben Magyarországon is „német volt a miniszterelnök”… Jóllehet a pártállam utolsó kormányfőjének történetesen valóban vannak sváb felmenői, a szombat délelőtti pódiumbeszélgetés után mégiscsak fel kellett tennünk Németh Miklósnak a kérdést: honnan-miből merítette a kurázsit azokhoz a lépésekhez, amelyek meglépéséhez – s ezt legádázabb kritikusai is elismerik – nem kevés személyes bátorság is kellett?

– Én elég magas beosztásba jutottam miniszterelnökségem előtt is, hiszen tagja voltam az MSZMP Központi Bizottságának, de azt, hogy a szovjetek a Balaton-felvidéken atomtöltetű rakétákat tárolnak, nem tudtam. Merthogy tagadták. A legfelsőbb szovjet vezetők előttünk is rendre cáfolták az amerikaiak állítását. Mármost ha egy tárgyaláson a partnerem hazugságot állít, akkor én erkölcsileg nagyon erős pozícióba kerülök. Akkor Góliát már nem egy gyenge Dáviddal tárgyal. És egy erkölcsileg megerősödött Dávid már bátran ellent is mondhat Góliátnak…

Másrészt az 1987-es reykjavíki orosz–amerikai csúcs után már tudtuk, hogy a Szovjetunió elveszítette a „csillagháborút”. Márpedig ha elveszítette, akkor – nem volt nehéz belátni – ennek súlyos következményei lesznek a belső viszonyokra. Elsősorban a Szovjetunión belül, de a Varsói Szerződés tagországain belül is. Érezni lehetett, hogy előbb-utóbb kénytelenek lesznek feladni a kelet-közép-európai területet, és ezáltal megnő a mozgásterünk. Persze ehhez az is kellett, hogy a birodalom élén ne egy doktriner aggastyán álljon, hanem egy olyan reformista, européer gondolkodású politikus, mint Mihail Gorbacsov.

Végül el kell mondanom, hogy amikor megtudtam, hogy én leszek a miniszterelnök, hazaugrottam Monokra, nehogy már az újságokból tudják meg szüleim a hírt. Édesapám forgatta magában a dolgot, aztán postára adott egy levelet, amit egy nappal eskütételem előtt kaptam kézhez. „Sose feledd – írta –, hogy a jegenyefák nem nőnek az égig! Én ebben a faluban születtem, és itt én felemelt fejjel járok. Úgy végezd a munkádat, hogy amikor majd le kell lépned, én akkor is felemelt fejjel járhassak!”

– Diplomáciai téren minden bizonnyal a Gorbacsovval történt találkozóján tanúsított magatartásához kellett a legnagyobb kurázsi, mikor is engedélykérés helyett a főtitkárt kvázi tájékoztatta – egyebek mellett – a „vasfüggöny” lebontásának szándékáról. Erről azonban mi, újságírók annak idején nem tudhattunk. Arról viszont még az ausztráliai média is beszámolt, hogy egy ízben a televízió híradójának élő adásában mondott ellent hazai „főnökének”, Grósz Károly akkori pártfőtitkárnak…

– Ez nem merészség, hanem felelősség kérdése volt. Ha én nem cáfoltam volna azonnal a gazdasági szükségállapot elrendelésének szükségességét, az ország másnap pénzügyileg valóban összeomlik. Ezt meg kellett akadályozni, és sikerült is.

– Gondolom, nem lepem meg azzal az információval, hogy a szocialista párton belül sokan ismét egyedül az Ön személyében látnak esélyt a kormányon maradásra. Elvállalna egy újabb miniszterelnöki jelölést?

– Nem, nem, nem… Mindennek megvan az ideje. 2000-ben lehetett erről szó, de a párt egyik vezetője nem udvariaskodásnak szánta, amikor azt mondta: „Tudod, Miklós, mi a baj? Te tíz évvel hamarabb jöttél haza Londonból, és olyan dolgokról beszélsz, amikre mi még nem vagyunk készek…”

– De azóta már eltelt további tíz év…

– De ez már nem ugyanaz a folyó…

– A rendszerváltás után – 1991-től – Ön a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egyik alelnökeként töltött csaknem egy évtizedet a Temze partján. Belpolitikai kérdésekben sem abban az időben, sem azóta nem nagyon nyilvánult meg a médiában, és úgy hírlik, általában is ritkán vállalkozik közszereplésre. Számunkra természetesen igen megtisztelő, hogy elfogadta a meghívást erre a soproni emlékkonferenciára. Elárulná, mire gondolt, amikor a Magyarországi Evangélikus Egyház részéről megkeresték?

– El is mondtam, hogy ha itt aktuálpolitikai kérdésekkel hozakodnak elő, akkor nem veszek benne részt. Egy méltó megemlékezésen – és ez ilyen volt – annál szívesebben. Ahol elismerik mindazon civil és egyházi közösségeknek a szerepét, amelyek azokban a kritikus napokban, hetekben, hónapokban helytálltak, ott az engem húsz év után is arra kötelez, hogy köszönetet mondjak. Ezt meg is tettem. Ráadásul örömmel hallottam beszélgetőtársaim megnyilvánulásait – úgy a magyar, mint az osztrák vagy épp a bajor egyházak jelen lévő képviselői részéről. Ez az a józan hang, józan hozzáállás, amire valójában az egész magyar társadalom vágyik. De ez az, ami ma még csak csordogáló kis erecske, patakocska. Én azt gondolom, remélem, hogy néhány év múlva ez a patak már folyó lesz.

T. Pintér Károly