A hét témája

Szívesen emlékszem vissza a Budapesten töltött napokra. Tudom, még mindig csodálkozol azon, hogy visszajöttem az NDK-ba, hiszen olyan kézenfekvő lett volna nyugatnak venni az irányt. Barátaim közül sokan már nincsenek itt, a többiek pedig csak azért maradtak, mert ők már nem kaptak vízumot. Sajnálom, hogy levélben nem írhatom meg, mennyi minden történik itt nálunk ezekben a napokban. Lassan a döntő pillanatoknak kell eljönniük. Ha az ember végigsétál Berlinen, vacoghat a félelemtől. A belvárost teljesen elkerítették és körülvették a rendőrök, mert „bizonyos” emberek nem mehetnek be. Én is ezek közé tartozom, de mivel most éppen levélhordóként dolgozom, mégis bejutok oda. (Emlékszel, mondtam, hogy tizenhét munkahelyről is elutasítottak, mivel az iskolában rossz kádernek minősítettek, hiszen nem léptem be az FDJ-be, a kommunista ifjúsági szervezetbe, no meg a szüleim lelkészek.) A most zajló tüntetések némileg félelemben tartanak, de reménykedem, hogy a rendőrség nem lesz túlságosan brutális.

A napokban országunk megalakulásának negyvenedik évfordulója alkalmából nagy katonai parádét tartottak. Ennek jegyében valósággal átrendezték a várost: katonai egységek vonultak az utcákon, ágyúk dübörögtek végig a városon, minden öt méteren egy fegyveres katona állt. Fővárosunk valóságos puskaporos hordó – ki tudja, nem robban-e egyszer. Levelemhez mellékelem azt az érettségi dolgozatomat, amit „Berlin mint a béke városa” címmel kellett írnom, a Neues Deutschlandból vett következő mottó alapján: „Minden fáradozásunk az antimilitarizmus és a kölcsönös megértés jegyében zajlik.” Ebben ezt írtam: „A 11. osztály végén nem kezdődik el rögtön a nyári szünet. Nem, hanem egyenruhákat és surranókat osztanak ki, polgári védelem címén két hét katonai kiképzést kapunk. Nekünk ez a következőket jelenti: be kell fogni a szánkat, teljesítenünk kell a parancsokat anélkül, hogy gondolkodnánk. Bábukra lövünk, gránátokat dobunk, az iskolaudvaron menetelni tanulunk, diáktársaink utasításait kell követnünk. Így tanuljuk az ellenség megsemmisítésének módját. Az újságban azonban azt olvasom: antimilitarizmus és megértés. Számomra érthetetlen, ilyesmi hogy történhet éppen a mi országunkban, hiszen hasonló jelenségek itt már ötven éve is voltak.” Tanárom akkor megtagadta dolgozatom értékelését, szavaimat náci propagandának minősítette, s kilátásba helyezte, hogy mindennek még lesznek következményei. Nem is csoda, hogy nem vettek fel az egyetemre, a végül is kitűnőre sikerült érettségim ellenére sem, de még normális állást sem kaptam az iskolai jellemzés miatt.

Az utóbbi egy héten négyszer vittek be a rendőrségre, október 7. és 8. szörnyű éjszakáit soha nem fogom elfelejteni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mértékű brutalitás létezik, hogy a mi történelemmel terhelt utcáinkon ilyesmi előfordulhat. Szombaton húsz órán keresztül tartottak fogva. Amikor végre kiszabadultam, és haza akartam menni, gyanútlanul egy másik razzia áldozata lettem, amely még kíméletlenebb volt. Ezek a templomi összejövetelt is meg akarták zavarni – a tüntetések általában innen indultak –, de szerencsére ez nem valósult meg. Eddig sikerült szüleim elől eltitkolnom a rendőrségen töltött időt. Miközben húsz társammal együtt arccal a fal felé álltam, és minden egyes mozdulatomra egy gumibot ütést kaptam, értesültem arról, hogy az utolsó szabad határt, a csehszlovákiait is lezárták. Ezek szerint már oda sem szabad utaznunk… Nem tudom, mit mondjak, mit gondoljak erről, mindenesetre nagyon megdöbbentő. Városunkban minden ember nagyon rezignált, úgy érzem magam, mint egy temetésen. A legnagyobb berlini templomban minden este áhítatot tartunk a Lipcsében letartóztatottakra gondolva, akiket még mindig nem engedtek szabadon. Ismerőseim tegnap születésnapot ünnepeltek, amit a rendőrök olyan erőszakosan megzavartak, hogy lakásuk most alig lakható.

Néha már felteszem magamnak a kérdést: tényleg jól tettem-e, hogy tőletek, Magyarországról visszajöttem az NDK-ba. Ne csodálkozz azon, hogy a borítékra idegen nevet és címet írtam feladóként, de így biztosabb. Leveledet erre a címre küldd, mert mi már nem kapjuk meg a postát, még cenzúrázva sem. Minden jót kívánok nektek. Nagyon kérlek, gondoljatok ránk.

Szeretettel üdvözöllek: M.

Fordította a címzett: Béndek Katalin (Evangélikus Élet, 1989. november 5., „Írok nektek, ifjak…” – ifjúsági rovat)