Keresztény szemmel

VOLT is volt Sopronban

Immár sokadik éve, hogy a soproni VOLT fesztivál civil szekciójában, az ökumenikus Közös Pont sátor égisze alatt lelkes és fiatal keresztények fáradoznak azon, hogy visszavéssék a világ tudatába, „mi is itt vagyunk”. Ezek a katolikus, református és evangélikus fiatalok önkéntes alapon, lelkesen, bátran és fáradhatatlanul (még ha talán nem is mindig a legszakszerűbben) végzik munkájukat – próbálják megjeleníteni a keresztény értékeket egy olyan közegben, amelyről első blikkre nagyon is úgy tűnhet, hogy alapvetően közönyös vagy pedig egyenesen ellenséges velük szemben. Lelkes „amatőrök”, akik diszkrét papi-lelkészi támogatással, de alapvetően egyedül állják meg a helyüket, és a saját bőrükön tapasztalják, hogy mit jelent bárányokként a farkasok közé küldetni (Lk 10,3). Igazából az ő tevékenységük érdemelne több publicitást, nem az enyém, aki – ahogy mondani szokás – úgy csöppentem bele ebbe a történetbe, mint „Pilátus a krédóba”. Hogy mégis fordítva történt, annak oka abban keresendő, hogy valakinek meg kellett tartania július 4-én a Szereti-e Isten Marilyn Mansont? című előadást. Valakinek el kellett vinnie a balhét.

Megmondom őszintén, hogy amikor június elején a „közöspontos főszervező”, Ments Orsolya evangélikus lelkésznő felkért az ominózus előadásra, kibuggyant belőlem a nevetés. Arra gondoltam, hogy innentől kezdve soha többé nem fogom tudni letagadni, hogy valódi „őrületmágnesként” működöm: ilyen „gyógy” címmel előadást tartani kétségkívül örökös tagságot jelent majd számomra az evangélikus „celeb lelkészek” egyelőre igen szűkös panteonjában.

A háttértörténetet megismerve persze beindultak a védekező mechanizmusaim is, de a feladat az feladat, én pedig láttam fantáziát a dologban, így elvállaltam. Bár az ügy kényes mivoltát és a benne rejlő rizikófaktort fölismertem, akkor még nem sejtettem, hogy milyen „médiahype” övezi majd az eseményt. Amikor azonban pápai református kollégám múlt kedden azzal a hírrel keresett meg telefonon, hogy a nevem ott szerepel az ország egyik első számú botrányblogján, ahol a szerzők által ultracikinek tartott hírek hivatottak megjelenni, akkor már a kellő izgalmi állapotban néztem szembe a feltartóztathatatlan jövővel.

Köztudott, hogy az idei VOLT fesztivál egyik húzóneve pont a polgárpukkasztásairól elhíresült Marilyn Manson nevével fémjelzett sokkzenekar fellépése volt. A deklaráltan ultraprovokatív és megosztó banda megjelenésével szinte a világ minden pontján felkorbácsolja az érzelmeket, így most sem volt különösebben meglepő, hogy a győri római katolikus megyés püspök köriratban hívta föl a hívek figyelmét a koncerttel járó veszélyekre. Ezt a június 9-én kelt iratot – amelyet később egy nyilatkozat is követett – három héten keresztül minden szentmisén felolvasták.

Ennyiben az esemény maradhatott volna egyházi belügy is, ha a megfogalmazás bizonyos könnyen félreérthető pontjai (például: „az ilyen keresztényellenes rendezvények”) miatt a fesztivál szervezői nem érezték volna magukat megszólítva és igazságtalan módon feltüntetve. Ők pedig teljesen logikusan úgy gondolták, hogy ha a fesztiválon hivatalosan is jelen van egy keresztény társaság, akkor vegyük fel velük a kapcsolatot, és közösen próbáljunk reagálni a felmerült problémára.

Megkeresték a megyés püspököt (ennek a találkozásnak a további folyományáról nincsenek információim), saját nyilatkozatban válaszoltak, sőt Marilyn Manson ügynökségétől is beszereztek egy nyilatkozatot (amelyben többek között tagadják, hogy „Manson zenéje kódolt sátáni üzeneteket tartalmazna”); a Közös Pont sátor pedig a lehetőségeket figyelembe véve a Szereti-e Isten Marilyn Mansont? című előadással próbált mediálni az ügyben. Ezt az előadást tartottam meg július 4-én, 16 órakor, közvetlenül a Manson-koncert előtt öt órával.

Tudtam, hogy valószínűleg a katolikus egyházi vezetés Szküllája és a liberális média Kharübdisze között (hogy a vérszagra gyülekező Manson-rajongókat ne is említsem) kell majd modern Odüsszeuszként célba juttatnom az üzenetet, de azt is tudtam, hogy a megalkuvás szóba sem jöhet: egy pillanatra sem fogom korrumpálni az evangéliumot, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen többpólusú közegben a szolgáltatóipari szervilizmusból eredeztethető opportunista reflexek amúgy is megvalósíthatatlanok lettek volna. Maradt a rock ’n roll, annak keresztény értelmezésében, stilisztikailag amúgy is ez állt a legközelebb a fesztivál lázadó miliőjéhez. Sajnos az egyszeri és élőszóban előadásra szánt, laza vázlatra és a spontaneitásra épített, kollokviális szófordulatoktól hemzsegő jelleg nem teszi lehetővé, hogy írásban az eredeti hangulat megcsonkítása nélkül rekonstruáljam az előadást – éppen ezért a következőkben kizárólag a lényeget és a legfontosabb érveket szeretném ismertetni.

Miután tisztáztam az előadás ötletének az ontogenezisét, első teendőként fontosnak láttam megvilágítani, hogy miért nem tartom túl szerencsés ötletnek a koncert nyilatkozat formában történő elítélését. Kifejtettem, hogy az egyháznak természetesen jogában áll megvédenie magát minden olyan esetben, amikor úgy érzi, hogy a keresztény tanítást valamilyen formában támadás éri, a kérdés pusztán az, hogy módszertanilag helyesen jár-e el, amikor azt ebben a konkrét esetben nyilatkozat formájában teszi meg. Három érvvel illusztráltam, hogy szerintem miért nem bölcs lépés (Mt 10,16) ezt a formát választani.

1. Bár a szándék érthető, a tett tökéletesen kontraproduktív. Mansont pontosan a protestálók tették naggyá, ő végtelenül tudatában van annak, hogy milyen gombokat kell nyomogatni ahhoz, hogy a gép kiadja neki a tökéletes ingyenreklámot.
2. A nyilatkozat következetlen. A VOLT-on és hasonló fesztiválokon évek óta zavartalanul fölléphetnek olyan kisebb és kevésbé ismert, de Mansonhoz képest összehasonlíthatatlanul nagyobb „missziós hevülettel” rendelkező zenekarok, amelyeknek deklaráltan kőkemény sátánista „munkaprogramjuk” van. Ilyenkor miért nem nyilatkozik az egyház? Vagy a kis teve vígan áttrappolhat a tű fokán?
3. Amikor Jézust rosszindulatúan provokatív vagy blőd kérdésekkel keresték meg, akkor ő általában hallgatott, célozva arra, hogy a problémát egy másik szinten kell és lehet kezelni.

Az előadásnak ebben a részében abból indultam ki, hogy kortárs jelenségek kritikájának a megfogalmazásakor sokszor kiderül az egyházról, hogy valójában halvány lila gőze sincs arról, mi az, amit kritizál. Ilyen támadási felületet nem engedhetünk meg magunknak. Éppen ezért mély levegőt vettem, és alámerültem a mansoni gondolatfoszlányok, nyilatkozatok és videoklipek hol émelyítő, hol szórakoztató, hol komolyan elgondolkodtató és meglepő éleslátással bíró, hol pedig egészen egyszerűen csak röhejes és demagóg világába.

Konkrét Manson-idézeteket elemeztem, demitologizáltam, és szellemtörténeti gyökereket ástam ki, valamint igyekeztem evangéliumi párhuzamokkal illusztrálni azt, hogy ki is valójában az ember, milyen ideológiai háttér áll a jelenség mögött, és mennyiben tár más képet elénk a krisztusi hozzáállás.

A kutatásokból számomra a tradicionális teista istenkép tagadásából építkező, a végső igazságban hinni nem tudó, a környezetét szövevényes hazugságokból szőtt élettérnek fölfogó és a világban egyedül a saját hatalmi ösztönire hagyatkozó sajátosan posztmodern ember képe rajzolódott ki. Ebből a nihilista talajból nő ki az a kétségkívül zseniális előadóművész, marketingszakember és über-manipulátor, aki hírnevének és becsvágyának a kielégítésére tökéletes lelki nyugalommal használ föl bármiféle eszmerendszert vagy ideológiát: legyen az kereszténység vagy akár sátánizmus.

Fura módon ugyanezt a kérdést már feltették egyszer a zenésznek. Ő a következőket mondta: „Ha Isten olyan módon létezik, ahogyan azt a keresztények akarják, akkor azt hiszem, nem. Ugyanis én pontosan azt jelenítem meg, amire ő azt mondaná, hogy ilyen ne legyél.” Én pedig úgy érveltem, hogy egészen pontos ez az okfejtés, leszámítva a végkövetkeztetést.

A probléma az istenkép problémája: Manson egy olyan istent lát, egy olyan isten ellen lázad, aki szadista és perverz módon „fentről” nézi az ember vergődéseit. A Biblia Jézus Krisztusban megjelenő Istene azonban egészen más. Az isteni együttérzés, szolidaritás és szimpátia (szüm-patheia: együtt szenvedés) éppen hogy alászáll, engedi kicsúszni a saját kezéből a mindenhatóságot és hatalmat, és a végsőkig vállalja a töredékes emberléttel együtt járó szenvedést (Róm 5,3). Egészen a keresztig, amelyhez képest Manson látványos és szenzációhajhász önvagdosásai és öncsonkításai az óvodások filmműsora kategóriájába tartoznak. Az ember innentől kezdve vagy vállalja az énfeladással járó rizikót, ami egy ilyen Istennel való találkozásból származik: keres, mélyre evez, és szembenéz a lét mélységével; vagy lázad és hárít és elutasít.

Innentől kezdve az igazi kérdés nem az, hogy szereti-e Isten Marilyn Mansont, hanem hogy szereti-e Isten az ellene (akár tudatosan) lázadó, bűnös embert. Az evangéliumi történetek igazi botránya és paradoxona pedig szerintem (Tillich után szabadon) éppen az, hogy Jézus – egy iótát sem tagadva a törvény érvényességéből – szinte minden alkalommal a bűnösök (törvényszegők) pártját fogja. A bűnöst bűnösnek nevezi, az igaz igazságát sem relativizálja, de mindig a bűnös mellett áll. Ez pedig pontosan azért van, mert az evangélium lényege a megbocsátás, amely Isten részéről mindig feltétlen, kegyelmi alapon működik, amit nem lehet kiérdemelni.

A probléma tehát abban van, hogy mi, emberek, pláne ha igaznak – értsd: erkölcsösnek, hívőknek, a törvény őreinek (és ne feledjük: az evangéliumok szinonimája erre a szóra az, hogy farizeus) – tartjuk magunkat, a megbocsátást mindig feltételekhez kötnénk.

Vegyél vissza az arcodból, ölts magadra egy kicsit alázatosabb pofát, térj meg, vezekelj, látsszon rajtad a megbánás. Tegyük a szívünkre a kezünket: ki állhatna meg így előttünk? A titok pedig az, hogy a gyógyulás, a krisztusi szeretet és az Istennel való egység kizárólag ebből a megtapasztalt isteni megbocsátásból születik. Az ember ott nem képes megbocsátani, ahol elutasítva érzi magát – ergo szeretni sem tud. Hogy is áll akkor Manson elutasításának az ügye?

Létezésünk nagy misztériuma, hogy a válasz eleve adott (megbocsátás) – az emberi egzisztenciánkba ágyazott kérdést azonban nekünk kell megtalálnunk hozzá. A válasz csak akkor ér és jelent valamit, ha tudatában vagyunk a kérdésnek. Erről szól az életünk. A Jóisten pedig szerencsénkre végtelenül nagyobb türelemmel áll hozzá a mi kérdéskeresésünkhöz – ezért is elemeztem Mt 13,24–30 alapján a búza és a konkoly példázatát –, mint mi magunk egymáséhoz.

Visszatekintve: az előadás műfaját valahogy úgy definiálnám, hogy „stand-up comedybe oltott evangélizáció”. A humor, a lazaság, a nyitott hozzáállás és az egyéb helyen jogosan megkérdőjelezhető, cseppet sem irodalmi párhuzamok – köztük például a „korunk utolsó jelentős költőjétől”, Ganxsta Zoltántól származó, a posztmodern helyzetet megvilágító idézet („én vagyok az erősebb, tehát én ba…ok”) – ebben a közegben obligátumoknak számítottak. Az eredmény pedig magáért beszél: körülbelül száz – az egyházzal túlnyomó többségükben semmilyen viszonyt sem ápoló – fiatal hallgatta végig, rengetegen állva, a napszúrással is dacolva (a sátorba mintegy harmincan férhettek be), csillogó szemekkel figyelve a közel ötvenperces előadást. És vették az adást, akár a poénokról, akár a mélyebb részekről volt szó. Előadóként soha ilyen egységélményben még nem volt részem. És kétségkívül jólesett az egyik kolléga megjegyzése, hogy „nagyon jó volt aznap evangélikusnak lenni”. Soli Deo gloria.

Üröm az örömben, hogy megítélésem szerint – amit szinte minden jelenlévő osztott – ezek után maga a Manson-koncert vérlázítóan unalmas és botránymentes volt. Egy szánalmas, már csak a pénzért zenélő, az alkoholtól és a drogoktól tönkrement, löttyedt testű és lelkű öregember benyomását keltő árnyalakot láthattunk, aki már szinte meg sem próbálja fölvenni a közönségével a kontaktust, és csak nyomott ásításokat képes generálni. Ott is hagytam a felénél. Mint később megtudtam, nem is tapsolták vissza.

Nánai László Endre