Napról napra

Jézus így szólt: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek. Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” Lk 4,18.21 (Zsolt 146,7; Lk 5,1–11; 1Kor 1,18–25; Zsolt 1) Jézus szolgálatba állásának igéje kerül ma elénk. Ő nem önmagát propagálja, hanem arról beszél, amire elhívatott, amiért erre a földre érkezett. Ebben az önmegvalósító világban fontos nekünk meglátni, hogy akkor lesz rajtunk, életünkön, munkánkon áldás, ha Isten szerint lépünk az emberek elé, ha Isten szerint intézzük hivatalos dolgainkat, ha Isten szerint végezzük napi feladatainkat. Jézus Isten szerint élt, Istennel egységben, így valóban szolgálhatott életével. És mi?

Pál ezt mondta a helytartónak: „Megvallom előtted, hogy én úgy szolgálok atyáim Istenének, hogy hiszek mindabban, ami megfelel a törvénynek, és ami meg van írva a próféták könyvében.” ApCsel 24,14 (Jer 6,16; Lk 6,12–19; Fil 1,18b–26) E jelenet nemcsak a vallástevő Pál bátorságát hozza elénk, hanem azt a csodát is, hogy a szavak mögött tartalom és valóság van. De Pál Istennek szolgáló életet élt Jézussal való találkozása előtt is mint hithű farizeus. Jézussal való találkozása után azonban megértette, hogy a törvény betöltését Isten a szeretet által várja az őt követőktől, nem pedig a törvény betűi szerint. Miért? Mert „a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít” (2Kor 3,6). Kedves Testvéreim! Vajon mi szeretettel vagy betű szerint akarunk eleget tenni a törvénynek?

Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal. Jób 14,1 (1Kor 15,42b; 1Móz 35,1–4.9-15; Fil 1,27–2,4) Ez az ige elevenünkbe vág. Valóban tele van életünk nyugtalansággal. És ezt nem a mostani válságos idők hozták magukkal. Jellemző volt és az is lesz ránk. Nyugtalanság a jövő miatt, a megélhetési gondok miatt, a családi élet zökkenői miatt, valamiféle betegség miatt… De még jó dolgok miatt, például egy újszülött fejlődését nyomon követve is nyugtalankodunk. Nem jó ez így! Nekünk, az Újszövetség népének túl kellene látnunk a jóbi megállapításon, és Jézus tanításának fényében tanulnunk kell, hogy ne nyugtalankodjék a szívünk, hanem higgyünk Istenben. Mert nyugtalanságunkkal, aggódásunkkal nem oldjuk meg gondjainkat – csak Jézussal!

Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Zsolt 139,17 (1Kor 1,30; Ez 2,3–8a; Fil 2,5–11) Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy a zsoltárok közül a 139. a kedvencem. Nem bosszant és idegesít, sőt örömmel tölt el, hogy tudom, Isten mindenütt jelen van, tud rólam, ismerte formálódásomat. Meg kell vallanom, az is bátorít, hogy tudhatom: minden, ami velem történik, először az Úr elé kerül. Én ebben látom nagynak és drágának az ő szándékait, mert érzem, hogy sohasem próbáltatom erőmön felül. Isten mindig ad annyi jót, hogy el ne csüggedjek, és annyi nehézséget, hogy el ne bízzam magam.

Seregek Ura, boldog az az ember, aki benned bízik! Zsolt 84,13 (Lk 18,29–30; ApCsel 15,4–12; Fil 2,12–18) Napközis hittantáborunk második napján arról beszélgettünk a gyerekekkel, hogy a keresztény élet boldog élet. A témához kapcsolódó igénk a vihar lecsendesítésének története volt. Hogyan jutottunk el mi a táborban, és hogyan juthat el az olvasó a boldog keresztény élet megélésére? Úgy, ha a mindennapi képen túl – halászok a csónakban – meglátja, hogy Jézus is velük van, ha meglátja, hogy Jézus erősebb a természet hatalmasnak tűnő erőinél, ha meglátja, hogy Jézusnak van hatalma ezek felett. Eljuthatunk a boldog keresztény életre, de csak Jézussal, csak benne bizakodva, csak hozzá menekülve. Ki kell próbálni – ezt javaslom szeretettel mindenkinek!

Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Róm 8,31b (Zsolt 18,31b; Lk 22,31–34; Fil 2,19–30) Tegnapi igénket olvasva abban erősödtünk meg, hogy ha Istenben van bizodalmunk, akkor boldog emberek lehetünk próbák, viharok ellenére is. Ma abban erősít meg igénk, hogy ha Isten velünk, akkor nincs, aki (ami) le tudna győzni minket: se sátán, se próbatétel, se kísértés. Isten velünk van, és velünk szeretne lenni, maradni. Az együttlét áldása nem Istentől függ, ő adja magát és közelségét. Tőlünk függ, hogy mi akarjuk-e ezt a közösséget. Akarjuk! Ő várja! Döntsünk a vele való áldott közösség mellett.

Nézd, én ma áldást és átkot adok elétek. Áldást, ha hallgattok az Úrnak, Isteneteknek a parancsolataira, de átkot, ha nem hallgattok az Úrnak, Isteneteknek a parancsolataira. 5Móz 11,26–28 (Mt 13,45–46; Fil 3,12–16; Fil 3,1–11) Elgondolkodtat-e bennünket az, hogyan férhet meg egy lapon, sőt egy igében Isten neve mellett ez a két szó: áldás és átok?! Származhat Istentől, az egyedüli jótól valami rossz? Bátran kijelenthetjük, hogy Isten nem fog senkit sem megátkozni, hanem az rekeszti ki önmagát az isteni áldás alól, aki elveti Isten szavát, parancsát, jelenlétét. De az is lehet, hogy bűnei következményei miatt átkos helyzeteket fog okozni önmagának és környezetének. Kedves Testvérem! Kérd Istenedet Krisztus Jézus által, hogy tudd az élet útját választani, és így az áldását is megkaphasd!

Tamásy Tamásné