Élő víz

A fény és szín szót említve felidézhetnénk a fizika- vagy a rajzórák egyre megkopó emlékét. Mégis sokkal valószínűbb, hogy a nyáresték – Balaton-parti vagy Szent Iván-éji… – fényei jutnak most inkább eszünkbe. De látjuk a nappal ragyogását is. A víz fodros csillámlását, a ruhák, a fagylaltgombócok derűs színeit. A vihar előtti utolsó napsugarak szinte földöntúli, de hamar múló ragyogását, a villámok kiszámíthatatlan villanását s a szivárvány vigasztaló pompáját.

A nyár fényei és a fényben élénken feltáruló színek körülvesznek minket – töltsük bár jól megérdemelt pihenésünket, vagy végezzük munkánkat, múlassuk egyedül vagy társaságban az időt. A tücsökzenés éjszaka, a hold színeken túli fehérsége, a csillagok élete és halála, a harmat szelíden gördülő cseppjei vagy a hét ágra sütő nap perzselő sugara sokakkal közös élményünk. Az orgonista-lelkész-orvos Albert Schweitzer, aki az afrikai őserdő mélyén dolgozott, mondta: az élet „egyszersmind életközösség, ahol egy létezőben az egész világ hullámverését benne érezzük (…) A világban élünk, és a világ bennünk él.”

Érdemes fellapozni Bibliánk zsoltárait, melyekben a félelem, a fájdalom, az öröm s a bizalom imádságai a természet évezredek múltán is beszédes képeiben szólalnak meg. „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! ” (Zsolt 91,1–2) „Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is…” (Zsolt 103,15–17) „Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.” (Zsolt 139, 9–12)

Csak néhányat, a legközismertebbeket idéztem a zsoltárok képei közül. Ám lehet, hogy e sorok olvasása közben kételyek is megfogalmazódnak néhányakban. Hisz pusztító sárfolyamok és árvizek, aszály és jégeső keserítenek sokunkat mostanában. Tapasztaljuk, hogy az „egész világ hullámverése” nemcsak egy harmonikus meditációs zene dallamát, de a zúgó és pusztító vihar félelmét is jelenti: kívül és belül egyaránt. A világ misztikus csodálatából pedig hamar kiábrándult távolságtartásra lehet váltani.

Tudták ezt zsoltáros eleink is. Mégsem fordultak a környező népek viharisteneihez, hiszen Istennel közös történetük az Úr hűséges szeretetét hirdette számukra az életveszély és a háborúk rettenetében is. Ahogy Jézus keresztje sem csupán az emberi agresszió és a halál mementója, de feltámadott Urunknak a latorra, a világra és ránk mondott önfeláldozó igenjét hirdeti.

Nem hiábavaló és nem elrettentő tehát a nyár fényeit és színeit szemlélni s közben hallgatni és meghallani a „világ hullámverését”. Mert így szemlélve benne nem a céltalan világba vetettség, sem egy végtelen örvény, hanem Istennek – az értelmetlenségből és az örvény mélyéről is – felemelő szeretete tárul elénk egészen gyakorlati, átélhető módon.

Jézusra, a világ világosságára tekintve eddig tán észre sem vett embertársainkban is felismerjük az Isten alkotta színek gazdagságát és mennyei Atyánk arcvonásait. Ha őket tevékeny, segítő szeretettel szívünkbe zárjuk, velük együtt éljük át azt a bizonyos hullámverést.

E cikkecskében a nyári virágokról is írhattam volna. Ezek szélnek, esőnek, napsütésnek kitetten hoznak színükkel, törékeny életükkel derűt mindennapjainkba, s tanúskodnak arról, hogy szépségüket nem maguknak, hanem az éltető fénynek köszönhetik, amely felé fordulnak, amelyben növekednek, gyarapodnak. Virág helyett értékes imádságként hadd nyújtsam át annak a majd háromszáz éves éneknek egy versét, melyet énekeskönyvünkben a 280. szám alatt találunk: „Át meg átjársz mindent. / Rám ragyogni engedd / Életadó áldott Lelked! / Mint a kis virág is / Magától kibomlik, / Rá ha csendes fényed omlik. / Add, Uram, / Vidáman / Fényességed látnom / S országod munkálnom!”

Balogné Vincze Katalin