Élő víz

„Mi­ért né­zed a szál­kát atyád­fia sze­mé­ben, a ma­gad sze­mé­ben pe­dig mi­ért nem ve­szed ész­re még a ge­ren­dát sem? Vagy ho­gyan mond­ha­tod ak­kor atyád­fi­á­nak: Hadd ve­gyem ki sze­med­ből a szál­kát! – mi­kor a ma­gad sze­mé­ben ott a ge­ren­da. Kép­mu­ta­tó, vedd ki előbb sa­ját sze­med­ből a ge­ren­dát, és ak­kor majd jól fogsz lát­ni ah­hoz, hogy ki­ve­hesd atyád­fia sze­mé­ből a szál­kát.” (Mt 7,3–5)

Ó, hány­szor, de hány­szor ér­zem, hogy amit csi­ná­lok, az – ha nem is szem­től szem­be sér­tőn-bán­tón ki­mon­dott mó­don, ha­nem csak ma­gam­ban pu­fog­va-for­tyog­va, de – már megint „szál­ka­né­zés”. És köz­ben, fel­sőbb­ren­dű­ség-tu­dat­tal meg­spé­kel­ve, kár­ör­ven­dőn-gú­nyo­san „Bez­zeg én!”-t súg a bel­ső hang…

Eny­he „vi­gasz”, hogy azon nyom­ban meg­szó­lal a má­sik bel­ső hang is, és meg­fed­di az el­sőt, fi­gyel­mez­tet­ve-em­lé­kez­tet­ve ar­ra, hogy bi­zony ő sem tö­ké­le­tes, sőt.

Mi­köz­ben ar­ra vá­gyunk, hogy bár­csak tény­leg tö­ké­le­te­sek le­het­nénk, min­den al­kal­mat „meg­ra­ga­dunk” ah­hoz, hogy – ön­iga­zo­lás­kép­pen? – azt mond­has­suk: lám, a má­sik sem az. Tesszük ezt ta­lán pont azért, mert tisz­tá­ban va­gyunk sa­ját tö­ké­let­len­sé­günk­kel (is), és tud­juk, hogy egyéb­ként is el­ér­he­tet­lent „cé­loz­tunk meg”…

De ha el­ér­he­tet­len, ak­kor be­le sem ér­de­mes kez­de­ni, meg sem ér­de­mes pró­bál­ni?! Ak­kor „elég”, ha a szál­ka­né­zés­sel ha­gyunk fel – de köz­ben a ge­ren­dát nem „bánt­juk”? A lel­künk mé­lyén tud­juk – és a lel­kem mé­lyén én is tu­dom –, hogy nem elég…

Csak ép­pen a ge­ren­dát ki­ven­ni olyan ne­héz…! Mert a szál­ka ugyan fáj­dal­ma­san tud szúr­ni, de pa­rá­nyi lé­vén könnyen el­tá­vo­lít­ha­tó, és alig ejt se­bet. A tes­tes-meg­ter­mett ge­ren­da el­len­ben – tar­tó­pil­lér. Még­hoz­zá – leg­alább­is ezt gon­dol­juk ró­la – fon­tos, nél­kü­löz­he­tet­len, ki­cse­rél­he­tet­len tar­tó­pil­lér; az tesz ben­nün­ket olyan­ná, ami­lyen­né. Ha ki­vesszük – min­den össze­dől…

Elég erő­sek, bát­rak va­gyunk-e ah­hoz, hogy hagy­junk min­dent össze­dől­ni – és a ro­mok he­lyé­be va­la­mi újat, igazi ge­ren­dá­ból állót épí­te­ni…?

Vitális Judit