Napról napra

Va­sár­nap

Ne fá­rad­ja­tok be­le a jó cse­lek­vé­sé­be. 2Thessz 3,13 (Péld 8,13a; Jn 6,1–15; Ap­Csel 2,41–47; Zsolt 21) Iga­zán ne­künk szó­ló igét kap­tunk! Ami meg­döb­bent­het, hogy ez a mon­dat in­kább ké­rés, bá­to­rí­tás, mint uta­sí­tás. A kör­nye­ző ver­sek­ben több­ször elő­for­dul a pa­ran­csol­juk ige, de itt Pál apos­tol kér. Mi­re? A jó cse­lek­vé­sé­re. Úgy érez­zük, ezt könnyű meg­ten­nünk, hi­szen nem bánt­juk egy­mást, fegy­ver­rel nem tö­rünk má­sok­ra, nagy bűnt nem kö­ve­tünk el. De va­jon nincs iga­za Pál­nak, hogy könnyen el­fá­ra­dunk a jó cse­lek­vé­sé­ben? Mert bi­zony ha­mar le­lom­boz min­ket, ha má­sok nem fi­gyel­nek ránk, ha nem tö­re­ked­nek a ked­vünk­ben jár­ni, ha nem kér­nek bo­csá­na­tot tő­lünk, pe­dig mi eze­ket gya­ko­rol­juk irá­nyuk­ban na­pon­ta. Jót ten­ni és ezért vi­szon­zást nem vár­ni csak a Lé­lek meg­szen­te­lé­se ál­tal le­het. Kér­jük a Lel­ket, és ne fá­rad­junk el!

Hét­fő

Az egy­ház­nak egész Jú­de­á­ban, Ga­li­le­á­ban és Sa­má­ri­á­ban bé­kes­sé­ge volt: eköz­ben épült, az Úr fé­lel­mé­ben járt, és a Szent­lé­lek se­gít­sé­gé­vel szám­ban is gya­ra­po­dott. Ap­Csel 9,31 (Dán 9,17; 2Krón 30,13–22; Ap­Csel 18,1–22) Ami­kor az el­ső ke­resz­té­nyek éle­té­ről ol­va­sunk, ta­lán so­ka­kat egy­faj­ta el­ke­se­re­dés tölt el: mi­ért tu­dott ilyen jól mű­köd­ni az egy­ház, és ma mi­ért nem ta­pasz­tal­juk meg ezt? Sok a bé­két­len­ség a hí­vek kö­zött, a gyü­le­ke­zet­ben és az egy­ház­ban. És ha ez kö­zöt­tünk is így van, nem tud­juk Krisz­tus sza­vát ki­fe­lé meg­él­ni: „Bol­do­gok, akik bé­két te­rem­te­nek, mert ők Is­ten fi­a­i­nak ne­vez­tet­nek.” (Mt 5,9) A bé­két­len­ség vissza­ve­ti gyü­le­ke­ze­te­ink éle­tét, szám­be­li gya­ra­po­dá­sát, hi­szen bé­két­len­ke­dő kö­zös­ség­be ki akar tar­toz­ni?! Kö­szön­jük meg a fi­gyel­mez­te­tő igét, és kér­jük Is­ten Szent­lel­két, hogy ve­gye el meg­bo­csá­ta­ni nem tu­dó gő­gün­ket, és te­gyen bé­kés egyén­né és gyü­le­ke­zet­té min­ket.

Kedd

A meg­gyó­gyí­tott fel­ug­rott, jár­kált, ug­rán­do­zott, és di­csér­te az Is­tent. Ap­Csel 3,8 (Zsolt 75,2; Mt 22,1–14; Ap­Csel 18,23–19,7) Iga­zi cso­dá­nak le­he­tünk ta­núi az igén ke­resz­tül. A gyó­gyu­lást kö­ve­tő­en Is­ten-di­csé­ret hang­zik fel, ame­lyet több, moz­gást ki­fe­je­ző ige tesz még szem­lé­le­te­seb­bé. El­gon­dol­kod­tam azon, hogy a mai gyó­gyu­lá­sok után van-e ilyen fer­ge­te­ges öröm és Is­ten-di­csé­ret. Mer­jük-e ma is ki­fe­jez­ni így a há­lán­kat? Vagy szin­te a be­le­tö­rő­dés ha­tá­rát sú­ro­ló mó­don fo­gad­juk a gyó­gyu­lást? Le­gyen ben­nünk ilyen moz­dí­tó öröm, há­la és Is­ten-di­csé­ret!

Szer­da

Pi­lá­tus meg­kér­dez­te tő­le: „Te vagy a zsi­dók ki­rá­lya?” Jé­zus ezt fe­lel­te: „Te mon­dod.” Lk 23,3 (Jer 10,10a; Zak 8,9–17; Ap­Csel 19,8–22) Pi­lá­tus kér­dez Jé­zus­tól: „Te vagy a zsi­dók ki­rá­lya?” A hely­tar­tó ka­to­nái tér­det hajt­va gú­nyol­ják: „Üd­vöz légy, zsi­dók ki­rá­lya!” A kér­dés ma fe­lénk irá­nyul. Mi ki­nek vall­juk Jé­zust? Ki­rály­nak, úr­nak, éle­tün­ket ala­kí­tó­nak vagy csu­pán egy föl­dön élt, jó­sá­gos em­ber­nek, eset­leg gú­nyo­ló­dás tár­gyá­nak? Na­gyon fon­tos, hogy ne ke­rül­jük ki a dön­tés és a vá­lasz­adás le­he­tő­sé­gét. Mert egy­ko­ron Jé­zus lesz íté­lő­bí­ránk, aki fe­let­tünk fog dön­te­ni. Ez nem fe­nye­ge­tés, ha­nem ma még drá­ga fi­gyel­mez­te­tés és le­he­tő­ség. Él­jünk ve­le!

Csü­tör­tök

Krisz­tus mond­ja: „Pél­dát ad­tam nek­tek, hogy amint én tet­tem ve­le­tek, ti is úgy te­gye­tek.” Jn 13,15 (5Móz 8,5; 1Kor 10,16–17; Ap­Csel 19,23–40) Előt­tünk egy ért­he­tő, min­den te­kin­tet­ben vi­lá­gos pél­da: ma­ga Jé­zus Krisz­tus. Sen­ki nem mond­hat­ja, hogy nem tu­dom, mit kell ten­nem mint Krisz­tust kö­ve­tő em­ber­nek! Ő min­dent úgy cse­le­ke­dett, hogy kö­vet­he­tő le­gyen – per­sze nem ön­erő­ből. Ezt a gyü­möl­csöt csak az tud­ja meg­te­rem­ni, aki­nek Krisz­tus­sal mint sző­lő­tő­vel ál­lan­dó kap­cso­la­ta van. Sze­ret­ni az el­len­sé­get és ér­te imád­koz­ni csak Krisz­tus­sal le­het. A ha­mis mam­mon fog­sá­gá­ból sza­ba­dul­ni csak Krisz­tus­sal le­het. Ve­le va­ló­ban le­het „pél­dá­san” él­ni!

Pén­tek

Sem­mi­ért se ag­gód­ja­tok, ha­nem imád­ság­ban és kö­nyör­gés­ben min­den­kor há­la­adás­sal tár­já­tok fel ké­ré­se­i­te­ket Is­ten előtt. Fil 4,6 (Zsolt 91,9; Lk 22,14–20; Ap­Csel 20,1–16) Mi­lyen jó len­ne sem­mi­ért sem ag­gód­ni! Meg le­het ezt va­ló­sí­ta­ni? Eb­ben se­gít igénk má­so­dik fe­le, amely­ben Pál apos­tol ar­ra biz­tat, hogy tár­juk fel bát­ran ké­ré­se­in­ket Is­ten előtt. Van-e őszin­te szív­fel­tá­ró imád­ság az aj­kun­kon? Mer­jük-e ki­mon­da­ni, amit ér­zünk, gon­do­lunk? Hi­szen Is­ten úgy­is lát­ja, de vár­ja az őszin­te szót. Ta­lán pon­to­san azt a mon­da­tot, amelyet az epi­lep­szi­ás fiú ap­ja mon­dott Jé­zus­nak: „Hi­szek, se­gíts a hi­tet­len­sé­ge­men!” (Mk 9,24) Mond­junk szün­te­len ilyen őszin­te ké­rő és há­la­adó imát!

Szom­bat

Ne szó­val sze­res­sünk, ne is nyelv­vel, ha­nem cse­le­ke­det­tel és va­ló­sá­go­san. 1Jn 3,18 (1Sám 2,3; Lk 22,14–20; Ap­Csel 20,17–38) Sok be­széd­nek sok az al­ja – jut eszünk­be az is­mert köz­mon­dás er­ről az igé­ről. Va­ló­ban, a sok fe­les­le­ges be­széd sen­ki­nek nem hoz vál­to­zást az éle­té­ben. De tud­juk, hogy van épí­tő be­széd, aho­gyan épí­tő hall­ga­tás is. A Pré­di­ká­tor köny­vé­ben ol­vas­ha­tunk ar­ról, hogy minden­nek ren­delt ide­je van, így ezek­nek is: „Meg­van az ide­je a hall­ga­tás­nak, és meg­van az ide­je a be­széd­nek.” (Préd 3,7b) Ha esze­rint élünk, nem nyelv­vel sze­re­tünk, ha­nem, ha kell, a meg­hall­ga­tás cse­le­ke­de­té­vel, a sze­re­tet tett­re­kész­sé­gé­vel.

Ta­másy Ta­más­né