Napról napra

Va­sár­nap

Krisz­tus mond­ja: „Én vi­lá­gos­sá­gul jöt­tem a vi­lág­ba, hogy aki hisz én­ben­nem, ne ma­rad­jon a sö­tét­ség­ben.” Jn 12,46 (Ézs 42,16a; Mt 25,14–30; Fil 3,7–11/12–14/; Zsolt 14) Hát ne ma­rad­junk a sö­tét­ség­ben! Vi­gyük hí­rül: „Va­kok lát­nak, sán­ták jár­nak, lep­rá­sok tisz­tul­nak meg, sü­ke­tek hal­la­nak, ha­lot­tak tá­mad­nak fel, a sze­gé­nyek­nek evan­gé­li­um hir­det­te­tik, és bol­dog, aki nem bot­rán­ko­zik meg én­ben­nem.” (Lk 7,22–23) Él­jünk en­nek fé­nyé­ben: „…nem azért jöt­tem, hogy el­ítél­jem a vi­lá­got, ha­nem azért, hogy meg­ment­sem.” (Jn 12,47)

Hét­fő

Hang hal­lat­szott a fel­hő­ből: „Ez az én Fi­am, akit ki­vá­lasz­tot­tam, reá hall­gas­sa­tok!” Lk 9,35 (Zsolt 50,2–3a; 1Kir 3,16–28; Ap­Csel 23,12–35) Ér­tet­te-e ak­kor va­jon Pé­ter, Já­nos és Ja­kab, hogy mi tör­té­nik? S hogy ki ez a Jé­zus, akit Is­ten a Fi­á­nak ne­vez? (Lásd a ke­resz­te­lé­sét, ami­kor a Szent­lé­lek is reá száll, s hang hal­lat­szik a menny­ből!) S ha ő em­ber – hi­szen sze­mük lát­tá­ra ott áll, s ed­dig olyan volt, mint ők, ám most fe­hé­ren tün­dö­köl –, ak­kor mi­ért jött, mi a fel­ada­ta, s fé­le­lem­mel vagy öröm­mel fo­gad­ják? Va­la­mi ti­tok­za­tos erő lé­pett mű­kö­dés­be… Mó­zes és Il­lés is meg­je­le­nik és szól… Va­la­mi el­kez­dő­dött, va­la­mi vál­to­zás in­dult el! Ak­kor per­sze nem tud­ták Pé­te­rék, hogy mi kö­vet­ke­zik. A Szent­há­rom­ság sze­mé­lyei tud­ták, és a pró­fé­ták, akik ott meg­je­len­tek. Az em­be­rek „csak” azt érez­ték, mi­lyen el­mond­ha­tat­la­nul jó Jé­zus kö­zel­sé­ge. S hogy a Hang­nak en­ge­del­mes­ked­ni kell.

Kedd

Mert egy az Is­ten, egy a köz­ben­já­ró is Is­ten és em­be­rek kö­zött, az em­ber Krisz­tus Jé­zus. 1Tim 2,5 (5Móz 7,9; Ez 3,16–21; Ap­Csel 24,1–21) Üd­vös­ség és igaz­ság nin­csen Is­ten nél­kül. Az út Is­ten­hez azon­ban nem volt min­dig oly egy­sze­rű. A Szen­tek Szent­jé­be vagy a menny­be, Is­ten di­cső­sé­ges szí­ne elé ho­gyan is já­rul­ha­tott vol­na élő, „hét­köz­na­pi” em­ber?! Szá­munk­ra ter­mé­sze­tes az a ben­ső­sé­ges kap­cso­lat, amely Jé­zus ál­tal le­het­sé­ges az Atyá­hoz. Min­dig és min­den­nel meg­ke­res­het­jük őt. S még en­nél több is tör­tént. Köz­ben­já­rónk nem „csak” kap­cso­lat, össze­köt­te­tés: ő szót emel ér­tünk, a mi vé­del­münk­ben, min­ket, jó­sá­gá­ra mél­tat­la­no­kat men­tő sze­re­te­té­vel kép­vi­sel Is­ten­nél, ki­áll he­lyet­tünk, bün­te­té­sün­ket el­hor­doz­za.

Szer­da

Sem­mit ne te­gye­tek ön­zés­ből, se hiú di­cső­ség­vágy­ból, ha­nem alá­zat­tal kü­lönb­nek tart­sá­tok egy­mást ma­ga­tok­nál. Fil 2,3 (Jón 2,9; Mt 19,/4–7/8–12/13–15/; Ap­Csel 24,22–27) „A jó el­nye­ri ju­tal­mát” – tart­ja a mon­dás. Nagy a kí­sér­tés a ke­resz­tény em­ber szá­má­ra is, hogy jó tet­tei mö­gé, kö­ré oda­kép­zel­je a ne­ki jo­go­san já­ró ju­tal­mat. Nyil­vá­nos di­csé­re­tet, aján­dé­kot, ki­nek mi a gyen­gé­je. Em­be­rek va­gyunk, hi­ú­ság­gal, ön­zés­sel, ezért ka­punk ilyen ta­ní­tást, hogy lás­suk, tud­juk: le­het más­képp is. A fe­je­zet foly­ta­tá­sa: a Krisz­tus-him­nusz! Ha nem sa­ját ma­gunk va­gyunk éle­tünk kö­zép­pont­já­ban, ha­nem Jé­zus Krisz­tus, ak­kor az em­lí­tett ju­tal­mak mel­lé­kes­sé vál­nak. S még a vé­gén ezek, az em­be­ri, gyar­ló lé­nyünk­nek jól­eső ap­ró­sá­gok is meg­ér­kez­het­nek, mint egy nem várt aján­dék… Csü­tör­tök

Meg­hal­lot­ták Er­zsé­bet szom­szé­dai és ro­ko­nai, hogy mi­lyen nagy ir­gal­mat ta­nú­sí­tott irán­ta az Úr, és együtt örül­tek ve­le. Lk 1,58 (Zsolt 119,77; Ef 5,15–20; Ap­Csel 25,1–12) Cso­da volt ké­szü­lő­ben, ami­kor Er­zsé­bet vá­ran­dós lett Ke­resz­te­lő Já­nos­sal. Ha let­tek vol­na bul­vár­la­pok, ta­lán cím­la­pon hoz­zák: a med­dő s már idős, gyer­mek­re re­mény­te­le­nül vá­ró asszony vég­re anya lesz! Öröm és is­ten­di­csé­ret fa­kadt a jám­bor em­be­rek szí­vé­ben, lát­va, mi­lyen di­cső­sé­ges is Is­ten. S ak­kor még nem is sej­tet­te sen­ki, hogy csak elő­fu­tá­ra ez a cso­da a már ké­szü­lő­ben lé­vő, sok­kal-sok­kal na­gyobb cso­dá­nak… Ami­kor kis idő múl­va majd egy Má­ria ne­vű ha­ja­don, Er­zsé­bet ro­ko­na tesz lá­to­ga­tást, szin­tén vá­ran­dó­san. Az üd­vö­zí­tő Is­ten csend­ben, rej­tet­ten, még nem lát­ha­tó­an és meg nem ér­tet­ten, de már mun­kál­ko­dott. Nyis­suk ki a sze­mün­ket, a szí­vün­ket, hogy be­töl­tes­sen az öröm e nagy ir­ga­lom meg­nyil­vá­nu­lá­sa fe­lett!

Pén­tek

Jé­zus mond­ta: „A po­kol ka­pui sem fog­nak di­a­dal­mas­kod­ni egy­há­za­mon.” Mt 16,18 (1Kir 8,29a; Jn 19,9–16a; Ap­Csel 25,13–27) Kik­re is épí­tet­te egy­há­zát? Egy fé­lel­mé­ben őt meg­ta­ga­dó Pé­ter­re. A nagy pil­la­nat­ban szét­fu­tó, el­bú­jó ta­nít­vá­nyi kör­re. Em­be­rek­re, akik em­be­ri­en re­a­gál­nak. Rosszul vizs­gáz­nak adott eset­ben. Nem ítél­kez­he­tünk fe­let­tük, mert nem va­gyunk kü­lön­bek, sőt ma­gunk tud­hat­juk iga­zán, mi­lyen bű­nök ter­hel­nek min­ket, mai kö­ve­tő­it. Ma sincs más­ként: em­be­rek hi­báz­va, da­dog­va, vét­kez­ve, de hir­de­tik az evan­gé­li­u­mot, kö­zös­sé­get al­kot­nak, Is­tent di­csé­rik, egy­há­zu­kat épí­tik a fent­ről ka­pott erő­vel.

Szom­bat

Uram, te meg­vizs­gálsz és is­mersz en­gem. Tu­dod, ha le­ülök, vagy ha fel­ál­lok, messzi­ről is ész­re­ve­szed szán­dé­ko­mat. Zsolt 139,1–2 (1Thessz 2,4; Lk 12,42–48; Ap­Csel 26,1–23) Meg­fi­gye­lé­si ügyek­től han­gos a mé­dia. Rej­tett ka­me­rák les­nek ut­cán, áru­ház­ban, ren­de­lő­ben, szál­lo­dá­ban, lift­ben. Szem előtt va­gyunk – tes­ti mi­vol­tunk­ban. Lel­kün­ket nem tud­ják ki­für­kész­ni, de le­ve­le­zé­sün­ket, be­szél­ge­té­se­in­ket an­nál in­kább. Mi­cso­da vi­lág ez?! S ak­kor itt egy ige, amely­ből ha ki­hagy­nánk az Urat, bi­zony, nem len­ne vi­gasz­ta­ló. Va­la­ki min­dent tud ró­lunk. No de ha ezt a Szentírásban olvassuk, s ha aki figyel ránk, az maga a teremtő Isten?

Kő­há­ti Dó­ra