Keresztény szemmel

Püs­ki Sán­dor ha­lá­lá­ra. Ki­lenc­ven­ki­len­ce­dik évé­ben el­hunyt a le­gen­dás könyv­ki­adó. El­ment, hogy ki­pi­hen­je gaz­dag éle­té­nek min­den fá­ra­dal­mát. És meg­aláz­ta­tá­sát – mert eb­ben is volt ré­sze bő­ven. Jo­gi dip­lo­má­val a zse­bé­ben 1938-ban nyi­tot­ta meg köny­ves­bolt­ját, s egy év­vel ké­sőbb meg­ala­pí­tot­ta a Ma­gyar Élet Ki­adót. Fő­ként né­pi írók, Er­dé­lyi Jó­zsef, Fé­ja Gé­za, Ko­do­lá­nyi Já­nos, Né­meth Lász­ló, Sin­ka Ist­ván, Sza­bó Pál, Ve­res Pé­ter, illetve Sza­bó De­zső mű­ve­it je­len­tet­te meg. Egy­sze­rű bo­rí­tó­val, min­dig cson­kí­tat­la­nul – és ez­zel az egyet­len volt, aki mind­vé­gig meg­őriz­te hi­te­les­sé­gét! 1942 és 43 kö­zött a szár­szói kon­fe­ren­ci­ák egyik szer­ve­ző­je volt. 1962-ben ha­mis vá­dak­kal bör­tön­bün­te­tés­re ítél­ték, 1970-ben Ame­ri­ká­ba emig­rált, ott hoz­ta lét­re a Püs­ki Ki­adót, mely az ak­ko­ri Ma­gyar­or­szá­gon po­li­ti­kai okok­ból meg­je­len­ni nem tu­dó szer­zők mun­ká­it ad­ta köz­re. Bi­zony hosszú ol­da­la­kat töl­te­ne meg ezek­nek a mű­vek­nek a listája: el­fe­le­dett és ha­tá­ron tú­li írók hi­ány­pót­ló mű­vei. 1988-tól fe­le­sé­gé­vel együtt Budapesten, a Krisz­ti­na kör­úti köny­ves­ház­ban és ki­adó­ban foly­tat­ta ál­do­za­tos mun­ká­ját: a nem­zet­épí­tést és ön­vé­del­met. Fá­rad­ha­tat­la­nul, az utol­só pil­la­na­tig ol­vas­va és szer­keszt­ve, biz­tat­va az író­kat a jó­ra és az igaz­ra. A fe­hér bo­rí­tós, ében­fe­ke­te be­tűs Püs­ki-kö­te­tek im­már a ma­gyar kul­tú­ra örök ér­té­kei.

Re­mény. Egész éle­tem­ben re­mény­ked­tem. Va­la­mi ke­vés­ben, va­la­mi ap­ró se­gít­ség­ben. Egy biz­ta­tó ba­rá­ti szó­ban, egy sze­let ke­nyér­ben. Nem akar­tam el­hin­ni, hogy aki föl­je­len­tet­te apá­mat, az so­ha nem kér bo­csá­na­tot, fia, aki ki­szol­gál­ta a zsar­no­ki időt, meg is rá­gal­maz! Elég volt. Ne to­vább. Nem re­mél­ni. Már azt sem, hogy is­te­ni su­gal­lat­ra be­kö­vet­ke­zik a nem várt sze­ren­cse.

Új év­szá­zad. A 21. szá­zad csu­pa meg­le­pe­tés, új ér­ték­rend és irány. Ma a Föld la­kos­sá­gá­nak het­ven­öt szá­za­lé­ka éhe­zik, és ez min­dent el­mond a jö­vő­ről. Az ener­gia­for­rá­sok ki­apa­dó­ban. A szén-di­o­xid-ki­bo­csá­tás na­gyon nagy; az ég­haj­lat­vál­to­zás is vég­ze­tes, ta­lán már meg­ál­lít­ha­tat­lan. Ma­gyar­or­szág hely­ze­te ki­lá­tás­ta­lan­nak tű­nik: min­den ener­gi­át ven­nünk kell, öreg a nem­zet, s az er­köl­csi zül­lés so­ha nem volt ilyen mély­pon­ton. Az el­kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek va­la­mi ször­nyű drá­mát sej­tet­nek. Ázsia túl­élé­si esé­lye ti­zen­öt szá­za­lék, Eu­ró­pa esé­lye negy­ven­öt-öt­ven szá­za­lék. Ha nem ke­res­sük to­vább a meg­ol­dá­so­kat, na­gyobb lesz az em­be­ri pusz­tu­lás, mint a há­bo­rúk ide­jén!

Iszo­nyat. Amer­re né­zek a vi­lág­ban, min­de­nütt gyű­lö­let, me­ne­kü­lő föld­ré­szek. Tö­ré­keny csó­na­kon, rossz au­tó­gu­min pró­bál­nak az em­be­rek át­jut­ni az óce­á­non – reményeik sze­rint – egy sza­bad or­szágba. Csont­so­vány af­ri­kai nő, kar­ján cse­cse­mő­vel és még há­rom kis­gye­rek­kel, há­tán vé­kony pok­róc­cal gya­lo­gol a vé­get nem érő úton.

Né­ha egy-egy jó­aka­ra­tú em­ber. A ko­pott Bib­lia, Arany Já­nos ver­sei, Bach ze­né­je. A vil­lá­nyi jó vö­rös­bor. A haj­na­li nap az éb­re­dő ten­ger fe­lett. Csak ez ma­radt. Min­den más hal­vá­nyu­ló fénnyel de­reng az idő­ben.

Ti­tok. Nagy ti­tok a gyö­nyö­rű ma­gyar nyelv. Egész éle­tem­ben cso­dál­tam és fél­tet­tem. Kas­sán, Sza­bad­kán, de kü­lö­nö­sen Er­dély­ben hang­zik kris­tály­tisz­tán a zen­gé­se. Arany bal­la­dás mély­sé­ge, Ba­bits fáj­dal­ma, Krú­dy he­ge­dű­sza­va. És az­után még sok min­den. Ízek, han­gu­la­tok, messzi év­szá­za­dok. Az iga­zán tisz­ta éle­tű­ek úgy be­szél­nek, mint a nép: szűk­sza­vú­an és dal­la­mo­san.

Fel­li­ni. Me­sél a nagy ren­de­ző a te­le­ví­zi­ó­ban. Fe­ke­te-fe­hér, nagy­sze­rű do­ku­men­tum­gyűj­te­mény, so­ha nem lá­tott és is­mert ké­pek. És egy iga­zi meg­le­pe­tés: zse­ni­á­li­san raj­zolt a mes­ter, ter­ve­i­hez váz­la­to­kat ké­szí­tett, mi­előtt hoz­zá­fo­gott a vég­le­ges for­má­hoz. „A film cso­dá­la­tos já­ték, amit so­kan néz­nek és sze­ret­nek” – mond­ja bú­csú­zás­kor. Majd meg­jegy­zi, az élet­ben a leg­fon­to­sabb a vál­to­zás. Bio­ló­gi­ai és mi­nő­sé­gi meg­úju­lást vár az új év­szá­zad­ban. Hát itt van – ki­ál­ta­nék fe­lé, ha hal­lat­sza­na sza­vam az iszo­nyú zaj­ban. Itt van az is­ten­te­len, gyű­löl­kö­dő vi­lág. So­ha nem lá­tott, tar fe­jű szörny­em­be­re­i­vel.

Az idő vo­nu­lá­sa. Mint­ha gyor­sab­bak len­né­nek az évek, ahogy öreg­szik az em­ber. Mintha is­me­ret­len kéz ráz­ná a nagy égi ho­mok­órát. Ki­sebb fi­a­mat, Ro­bit mint­ha teg­nap vit­tem vol­na a vál­la­mon, mert nem mert be­ül­ni az au­tó­ba. Most meg már ti­zen­hat éves lesz, ked­ves és szem­te­len, mint a leg­több ka­masz. Ijesz­tő­en rö­vid egy nap, alig te­szek va­la­mit, már­is itt az es­te. El­ké­pesz­tő, hogy el­re­pül egy hét. Vá­rom a pén­te­ket, mi­kor vég­re új­ra együtt a csa­lád, le­het pi­hen­ni, ki­rán­dul­ni, és alig si­ke­rül va­la­mi, ma­rad a va­sár­nap dél­után ro­ha­ná­sa, sé­ta a bu­dai he­gye­kig. Meg­döb­ben­tő, mi­lyen rö­vid az élet. Em­lék­szem, gye­rek­ko­rom­ban apám sok­szor föl­kelt, hogy be­ta­kar­jon az ágy­ban, most meg én töp­ren­gek a csil­lag­ta­lan éj­sza­ká­ban, fi­gye­lem rit­kán lá­tott uno­ká­im ál­mát.

He­gyi kecs­kék. Ámul­va né­zem őket, ahogy sza­lad­nak föl a me­re­dek szik­la­fa­lon. Meg-meg­áll­nak, fi­gyel­nek, sö­ré­nyü­ket fúj­ja az észa­ki szél. Hát­só lá­bu­kon a kör­mök kü­lön­le­ge­sen ki­kép­zet­tek, he­gye­sek és éle­sek, ezért tud­nak így jár­ni min­den év­szak­ban. Ha el­jön a sze­re­lem ide­je, ak­kor ha­son csúsz­va já­rul­nak a meny­asszony elé. Aki a leg­több se­bet kap­ja, a leg­vé­re­sebb, az szá­mít­hat a ki­vá­lasz­tot­tak bar­langmély örö­me­i­re.

Misszi­o­ná­ri­us lel­ké­szek. Jacs­kó Sán­dor Taj­van kis há­za­i­ban gon­doz­za a sé­rült gye­re­ke­ket. 1956-ban hagy­ta el Kas­sát, hogy Is­ten hí­vá­sá­nak en­ge­del­mes­ked­jen. So­kan vár­ják reg­ge­len­te, kü­lö­nö­sen egy sö­tét sze­mű fiú, csak jobb ke­ze ép, s gyö­nyö­rű­en hí­mez. Zsol­dos Im­re ti­zen­két nyel­ven tud, ő ké­szí­tet­te a fran­cia–kí­nai szó­tárt. A ta­ní­tás után se­gít, ahol csak tud, ha kell, ja­vít­ja az éji vi­har té­páz­ta ebéd­lő te­te­jét. Az er­dé­lyi ár­víz­kor ezer dol­lárt kül­dött, mond­ja, s a vé­gén, mi­kor Ma­gyar­or­szág­ról be­szél, könnyes lesz a sze­me.

Fő­vá­ros. Annyi év után még min­dig ide­gen va­gyok Bu­da­pes­ten. El­in­du­lok dél­előtt Bu­dá­ról, busszal be az Ül­lői útig, on­nan vissza kis ki­té­rők­kel. Min­de­nütt az ide­gen­ség kí­sér, a ré­gi há­zak szür­ke ko­pott­sá­ga, a ha­tal­mas ará­nyok, az új üveg-fém iro­da­há­zak egy­for­ma­sá­ga. Alig van ma­gyar fel­irat, s az ut­cánk ka­pu­táb­lá­in a ne­ve­ket ol­vas­va szin­te min­de­nütt ta­lá­lok egy-két kí­na­it, de van olyan ház is, ahol csak né­me­tek lak­nak. Teg­nap még szor­gos öre­gek dol­goz­tak a kert­ben, most mind sze­re­tet­otthon­ban van vagy a te­me­tő­ben.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos