Egyházunk egy-két hete

Az ér­zel­mek ka­val­kád­ja dúlt au­gusz­tus 2–8. kö­zött Pi­lis­csa­bán a Ke­lé­nyi Zsolt tá­bor­ve­ze­tő ál­tal irá­nyí­tott 13. Nap­ve­tő or­szá­gos evan­gé­li­kus gye­rek­tá­bor­ban. Az idei prog­ram cí­me Szív­vel-lé­lek­kel volt: nap­ról nap­ra el­hí­va­tott teo­ló­gus­hall­ga­tók és együtt ér­ző ve­ze­tők (le­en­dő ta­ní­tó­nők, óvó­nő, hit­ok­ta­tó, pszi­cho­ló­gus, köz­gaz­dász és szá­mos más szak­ma kép­vi­se­lő­je) igye­kez­tek se­gí­te­ni a „ré­gi” és „új” gye­re­kek­nek a né­ha sú­lyos ér­zel­mek­kel va­ló meg­küz­dés­ben, és bi­zony mé­lyen át is él­ték eze­ket.

Fé­le­lem. Bi­zony, a fé­le­lem töl­ti be a ve­ze­tők szí­vét is, ami­kor a tá­bor el­ső nap­ján vé­gig­néz­nek a Bé­thel ebéd­lő­jé­ben fel­so­ra­ko­zó het­ven gye­rek vá­ra­ko­zó ar­cán. Va­jon si­ke­rül-e mind­azt át­ad­nunk szá­muk­ra, amit sze­ret­nénk, ami­vel ké­szül­tünk? Né­me­lyik gyer­mek ar­cán is a fé­le­lem tük­rö­ző­dött, és mind­annyi­an át­érez­tük, mennyi­re Is­ten nagy ke­zé­ben va­gyunk. Az áhí­tat­ban az­tán a ta­nít­vá­nyok­kal együtt él­het­tük át azt a fé­lel­met, ame­lyet ők érez­het­tek, mi­köz­ben há­bor­gott a ten­ger, és ve­lük éb­red­het­tünk rá, hogy nem va­gyunk egye­dül, Jé­zus min­dig ébe­ren áll mel­let­tünk, meg­tart­ja éle­tün­ket, aho­gyan a tá­bor­ban is tet­te: meg­óvott, bol­do­gan, egész­sé­ge­sen, szí­vünk­ben ve­le tér­tünk ha­za.

Ha­rag. Egyik cse­me­ténk dü­hö­sen, to­por­zé­kol­va áll a má­sik előtt, szin­te sír ha­rag­já­ban: a má­sik gye­rek aka­rat­la­nul is kárt tett a já­té­ká­ban. Mi, ve­ze­tők őszin­te együtt­ér­zés­sel pró­bál­juk bé­kí­te­ni a ha­mar fel­csat­ta­nó ki­csit, mi­köz­ben jól tud­juk, a mun­ká­ban meg­fá­rad­va mi is mi­lyen könnyen mor­du­lunk rá a má­sik­ra. Ké­sőbb, az áhí­tat­ban együtt ha­ra­gud­hat­tunk a gaz­dá­ra, aki ugyan­annyi bért adott a ko­rán ér­ke­zett dol­go­zók­nak, mint a ké­sőbb mun­ká­ba ál­lók­nak… Is­ten se­gít­sé­gé­vel egy óra múl­tán a kis­fiú együtt ját­szott a má­sik­kal, és mi, ve­ze­tők is bo­csá­na­tot kér­tünk tü­rel­met­len­sé­gün­kért a töb­bi­ek­től, mert meg­ér­tet­tük, Is­ten sze­re­te­té­ben ol­dó­dik fel pa­rá­nyi, ki­csi­nyes ha­ra­gunk.

Meg­le­pe­tés. Vá­rat­la­nul tett bol­dog­gá min­den ve­ze­tőt és min­den gye­re­ket az ének­lé­sen ne­ki kül­dött fel­csen­dü­lő dal, a kéz­mű­ves­pa­lo­tá­ban egy­más­nak ké­szí­tett meg­le­pe­tés, a tá­bor­ba vá­rat­la­nul meg­ér­ke­ző ré­gi és új ven­dé­gek, volt ve­ze­tő­tár­sak, tá­bor­la­kók, az elő­re el­ké­szí­tett, de gon­do­san tit­kolt prog­ra­mok. Kel­le­mes meg­le­pe­tést szer­zett min­den ránk vir­ra­dó reg­gel ra­gyo­gó nap­sü­té­se, Is­ten jó­té­te­mé­nyei. Az áhí­tat­ban pe­dig át­él­het­tük azt a meg­le­pe­tést, ame­lyet egy sa­ma­ri­tá­nus oko­zott egy ki­ra­bolt, meg­vert zsi­dó em­ber­nek, Is­ten ke­gyel­mé­ről té­ve ta­nú­bi­zony­sá­got. Meg­le­pe­tés: mi, ve­ze­tők bí­zunk ben­ne, hogy Jé­zus se­gít­sé­gé­vel meg­le­pe­té­se­ket sze­rez­he­tünk, gaz­dag, vá­rat­la­nul bol­do­gí­tó él­mény­ben ré­sze­sít­het­jük a gye­re­ke­ket.

Szo­mo­rú­ság. Bi­zony, a szo­mo­rú­ság is meg­lá­to­gat­ta tá­bo­run­kat, hi­szen a gye­re­kek egy egész hét­re el­sza­kad­tak azok­tól, aki­ket sze­ret­nek: szü­le­ik­től. Óri­á­si könnyek po­tyog­nak a kis­fiú sze­mé­ből, aho­gyan es­te­fe­lé, az anyu­ká­já­val va­ló te­le­fon­be­szél­ge­tés után fel­tá­mad ben­ne a hon­vágy. Egy kis szo­bá­ban elő­ször én pró­bá­lom vi­gasz­tal­ni, ké­sőbb újabb és újabb ve­ze­tők ér­kez­nek vé­let­le­nül va­la­mi­ért, vagy szán­dé­ko­san si­et­nek a se­gít­sé­gem­re. Mert a kis­fiú csak nem vi­dul fel, így rö­vid idő el­tel­té­vel már öt ve­ze­tő éne­kel, tán­col, mó­ká­zik, hogy el­hes­se­ges­se a szo­mo­rú­sá­gát. A gye­re­kek is se­gí­te­nek egy­más­nak a bá­nat órá­i­ban: a na­gyobb ölé­be ve­szi a ki­csit, vic­cet me­sél ne­ki, hogy el­űz­ze a sö­tét fel­hő­ket. Az áhí­tat­ban az­tán ar­ról hal­lunk, hogy a ta­nít­vá­nyok­kal együtt az em­mau­si úton a szo­mo­rú­sá­gunk­tól nem lát­hat­tuk meg a ve­lünk ván­dor­ló Urun­kat, aki pe­dig ek­kor is ott ment mel­let­tünk…

…de amint ki­nyílt a sze­münk, örül­het­tünk a té­koz­ló fiú ap­já­val együtt, hogy Is­ten gyer­me­kei va­gyunk, és ezt a sok ér­zést tő­le kap­tuk, s az ő ke­zé­ből tu­dunk min­dent el­fo­gad­ni. Ez a fel­hőt­len öröm. Öröm­ben szin­te el­kép­zel­he­tet­le­nül gaz­dag volt a Nap­ve­tők tá­bo­ra. Bol­dog gyer­mek­ar­cok so­rán csil­lan meg a nap­fény a ví­zi olim­pi­án, ami­kor egy­mást lo­csol­va ne­vet­nek a gye­re­kek a ver­seny­fel­ada­to­kon; bol­dog­ság töl­ti be a temp­lom fa­la­it, ahogy fel­csen­dül­nek az Új ének dal­la­mai, me­lyek­hez a Nap­ve­tő ze­ne­kar gyer­mek­ke­zei szol­gál­tat­ják sok­szor a ze­nét; vi­dám, ön­fe­ledt ne­ve­tés hal­lat­szik a Ki mit tud? elő­adá­sa­in, a nép­ze­nei tánc­ház­ban, az utol­só es­ti tán­cos ban­ket­ten. A gyer­mek­mo­so­lyok örö­me má­ig be­töl­ti a szí­vün­ket, hi­szen min­den fel­har­sa­nó ka­ca­gás meg­erő­sí­tés szá­munk­ra. Így tör­tén­he­tett, hogy a tá­bor­ban – mi leg­alább­is a szí­vünk mé­lyén így érez­tük – Jé­zus fé­nye idén új­ra be­ra­gyog­ta az éle­tün­ket.

Ér­ze­lem­ből per­sze ma­radt elég a tá­bor el­múl­tá­val is: az el­vá­lás könnyei csil­lan­nak meg a bú­csúz­ko­dó gye­re­kek, ve­ze­tők ar­cán, és most, na­pok­kal ké­sőbb is mé­lyen hi­ány­zik a gye­re­kek őszin­te sze­re­te­te, a ve­ze­tők ba­rát­sá­ga, a Jó­is­ten olyan egy­ér­tel­mű je­len­lé­te, aho­gyan kö­zöt­tünk meg­je­len­ni érez­tük.

Bonnyai Zsu­zsan­na és Pel­lio­nisz Pet­ra