Keresztény szemmel

Pár év­vel ez­előtt a Ko­má­rom-Esz­ter­gom Me­gyei Köz­gyű­lés Ko­má­rom­ban kon­fe­ren­ci­át ren­de­zett a ho­lo­kauszt ál­do­za­ta­i­nak és Ko­má­rom egy­ko­ri már­tír – az ül­dö­zöt­tek­kel sors­kö­zös­sé­get vál­la­ló – pol­gár­mes­te­ré­nek em­lé­ké­re. Az ott el­hang­zott hoz­zá­szó­lá­som fő gon­do­la­ta­it idé­zem fel aláb­bi so­ra­im­ban. Ab­ban a re­mény­ség­ben te­szem ezt, hogy ak­tu­ál­po­li­ti­kai át­hal­lá­sok nél­kül ma is, a ro­mák el­le­ni so­ro­zat­gyil­kos­ság ál­tal sok­kolt köz­éle­tünk­ben is lesz­nek, akik meg­ér­tik, amit meg kell ér­te­ni­ük…

A cím – Kő­vel a kéz­ben – nem ön­cé­lú szó­kép, va­ló­ban kö­ve­ket tar­tok a ke­zem­ben. So­kan őriz­zük em­lé­ke­ze­tünk­ben a vi­lág­hí­rű film, a Schind­ler lis­tá­ja utol­só je­le­ne­tét, ami­kor a meg­rá­zó kép­so­rok után – mint­egy fel­ol­dás gya­nánt – a „Schind­ler-zsi­dók” el­za­rán­do­kol­nak a te­me­tő­be, és le­te­szik a sír­ra a ke­gye­let és em­lé­ke­zés kö­ve­it.

Így te­szem most le én is az el­ső kö­vet. A gyász, a ke­gye­le­tes em­lé­ke­zés, a bűn­bá­nat jel­ké­pes kö­vét, a fáj­da­lom kö­vét. Em­lé­kez­nünk kell azok­ra a hon­fi­tár­sa­ink­ra, akik egy­kor – csak azért, mert zsi­dó­nak vagy ci­gány­nak szü­let­tek – az esz­te­len dik­ta­tú­ra, em­ber­te­len ideo­ló­gia ál­do­za­ta­ként több mint fél­mil­li­ó­an el­pusz­tul­tak. Füst­té let­tek, em­lék­ké szub­li­má­lód­tak, akik­nek em­lé­ké­vel az­óta sem tu­dunk meg­bé­kél­ni. Rá­juk em­lé­ke­zünk. Kö­zü­lük én ma­gam egyet sem is­mer­het­tem sze­mé­lye­sen, mert ami­kor be­tel­je­se­dett a sor­suk, én a já­ró­ka rá­csá­ba ka­pasz­ko­dó kis­gyer­mek vol­tam.

Sze­mély sze­rint ak­kor érin­tett meg leg­in­kább en­nek a ször­nyű­ség­nek az em­lé­ke, ami­kor ar­ról hal­lot­tam – bár né­me­lyek nem tar­tot­ták hi­te­les­nek, vi­tat­ták az in­for­má­ci­ót –, hogy az egyik nyu­gat-ma­gyar­or­szá­gi kis­vá­ros, Kő­szeg, az ék­szer­do­boz a mai Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén lé­vő egyet­len egy­ko­ri gáz­kam­rá­nak és kre­ma­tó­ri­um­nak is he­lyet adott né­hány hét­re. S mi­vel kö­zel húsz évig kő­sze­gi lel­kész vol­tam, esz­ten­dő­ről esz­ten­dő­re szem­be­sül­tem azok­nak a fáj­dal­má­val, akik egy­ko­ri kő­sze­gi­ként vagy vissza­já­ró ro­ko­nok­ként meg-meg­áll­tak az em­lék­hely­nél, és fel­idéz­ték a fel­idéz­he­tet­lent. Ta­lán or­ruk­ban érez­ték az egy­ko­ri füst bű­zét, és fü­lük­ben hal­lot­ták az elő­re­ment már­tí­rok jaj­ki­ál­tá­sa­it. Az el­ső kö­vet ezért tet­tem le – az em­lé­ke­zés, a gyász, a fáj­da­lom, a ke­gye­let je­le­ként.

Hoz­tam ma­gam­mal egy má­sik kö­vet is. Ez a kő egé­szen mást: a nyug­ta­lan lel­ki­is­me­ret ter­hét jel­ké­pe­zi. Mert bár igaz, hogy az én ge­ne­rá­ci­ó­mon úgy nem le­het szá­mon kér­ni az egy­ko­ri ször­nyű­sé­get, mint az ak­ko­ri­a­kon, de a nyug­ta­la­ní­tó kér­dé­sek­kel ne­künk is szem­be kell néz­nünk. Ma­gam is be­szél­tem olyan né­met is­me­rős­sel, aki meg­val­lot­ta, hogy nem akar­ták el­hin­ni, nem akar­ták tu­do­má­sul ven­ni a ke­rin­gő hí­re­ket. Ami­kor az­tán szem­be­sül­tek a té­nyek­kel, az ren­dí­tet­te meg őket, hogy mi min­den tör­tént e mi­att a vak­ság, e mi­att az akart tu­dat­lan­ság mi­att.

Mi könnyen mond­juk: nem a mi fe­le­lős­sé­günk. Még­is ne­héz a szí­vem és ne­héz a lel­ki­is­me­re­tem, mert óha­tat­la­nul be­lo­pó­dzik szí­vem mé­lyé­be a gyöt­rő kér­dés: Ha én ak­kor mai fej­jel élem meg azt az időt, tet­tem vol­na-e va­la­mit? Mit tet­tem vol­na? Meg­lát­tam vol­na-e a lát­ni­va­lót, meg­hal­lot­tam vol­na-e a hal­la­ni­va­lót, sza­gol­tam vol­na-e a sza­gol­ni­va­lót, zsi­ge­re­im­ben meg­érez­tem vol­na-e a ször­nyű­sé­ge­ket?

A Mes­ter egy­szer – ami­kor elé­je von­szol­tak egy bű­nös nőt, ke­zük­ben kö­ve­ket fog­va, hogy vég­re­hajt­sák raj­ta a tör­vény íté­le­tét – azt mond­ta: „Aki bűn­te­len kö­zü­le­tek, az ves­sen rá elő­ször kö­vet.” (Jn 8,7) Tud­juk, hogy a Mes­ter sza­vá­nak mi­lyen ha­tá­sa volt. Nem rö­pül­tek el a kö­vek, ha­nem a por­ba hull­tak, és a vád­lók el­kul­log­tak – most én is így te­szem le ezt a kö­vet, hogy ne a vád, ha­nem az ön­vizs­gá­lat kér­dé­se le­gyen a szí­vem­ben.

Mon­dom, nem tu­dom, mit tet­tem vol­na. Ezért meg­ter­helt lel­ki­is­me­re­tem nem könnyed ment­sé­gül ke­re­si azok­nak az em­lé­két és fel­sej­lő ar­cát, akik em­be­rek ma­rad­tak az em­ber­te­len­ség­ben. Evan­gé­li­kus egy­há­zunk­ban is vol­tak ilye­nek. Egy kis büsz­ke­ség is át­su­hant a szí­ve­men, ami­kor pár éve tu­do­má­som­ra ju­tott, hogy a ha­zánk­ban járt ak­ko­ri iz­ra­e­li ál­lam­el­nök, Mos­e Kacav a Pá­va ut­cai zsi­na­gó­ga ho­lo­kauszt-em­lék­he­lyé­nek meg­nyi­tó­be­szé­dé­ben kü­lön há­lá­val em­lí­tet­te Szteh­lo Gá­bor evan­gé­li­kus lel­kész ne­vét. Azét a Szteh­lo Gá­bo­rét, aki­nek öröm­vá­ro­sát, a Ga­u­dio­po­list és bá­tor ak­ci­ó­it so­kan em­le­ge­tik ma is élő pol­gár­tár­sa­ink is. Az ő éle­tük­ben Szteh­lo Gá­bor volt az Is­ten an­gya­la, aki ál­tal meg­men­tet­te őket. Há­lá­juk és ke­gye­le­tük ál­lít érc­nél ma­ra­dan­dóbb em­lé­ket Szteh­lo Gá­bor­nak és az iga­zak­nak.

Igen, a má­so­dik kő azt kér­de­zi, ha én va­gyok ott, mit tet­tem vol­na. Ha ma – Is­ten ne ad­ja – igaz­ság­ta­la­nul ül­dö­zött em­ber áll előt­tünk, szó­lunk-e? Ki­mond­juk-e a szót, me­lyet ki kell mon­da­nunk? Meg­tesszük-e a lé­pést, me­lyet meg kell ten­nünk? Nem vá­do­lok sen­kit, csak kér­de­zek…

És itt a har­ma­dik kő is. Ez a kő már a mai gon­do­kat jel­ké­pe­zi. Ami­kor ak­tu­ál­po­li­ti­kai ügyek­ké si­lá­nyul­nak a nagy tra­gé­di­ák és a nagy hős­tet­tek; ami­kor mil­li­ók­ból lesz ép­pen ak­tu­á­lis név­sor, hogy ma­gun­kat iga­zol­juk, és mil­li­ók­ból lesz ép­pen ak­tu­á­lis név­sor, hogy in­du­la­ta­in­kat meg­ma­gya­ráz­zuk. Mi lesz így ve­lünk? Előbb­re ment a vi­lág ál­ta­lunk? Ál­ta­lunk, azt gon­do­lom, nem. De Jé­zus Krisz­tus ál­tal igen; őál­ta­la, aki a tő­le meg­ra­ga­dott szí­vű em­be­rek ve­zér­csil­la­ga­ként ma is int, fi­gyel­mez­tet és sze­re­te­tet ad. Ke­gye­le­tet éb­reszt szí­vünk­ben, lel­ki­is­me­re­tün­ket nyug­ta­la­nít­ja, és ránk bíz­za a mai fe­szült­sé­gek ol­dá­sá­nak fel­ada­ta­it.

Meg va­gyok ró­la győ­ződ­ve, hogy leg­alább­is itt, Eu­ró­pá­ban kre­ma­tó­riu­mok füst­je nem fog­ja töb­bé szennyez­ni a le­ve­gőt, meg va­gyok győ­ződ­ve ar­ról, hogy ál­la­mi – és köz­pon­ti­lag irá­nyí­tott – pog­ro­mok nem fog­ják fel­za­var­ni az éj­sza­kák csend­jét, de ar­ról nem le­he­tek meg­győ­ződ­ve, hogy ki-ki a ma­ga szí­vé­ben va­ló­ban le­tet­te-e már a fegy­vert. Te­gye le min­den­ki a ma­ga kö­ve­it az ár­kok­ba, a sza­ka­dé­kok­ba, szí­ve in­du­lat­göd­re­i­be, hogy vég­re be­tel­je­sed­jék a pró­fé­cia: a he­gyek el­ta­ka­rít­tas­sa­nak, a sza­ka­dé­kok fel­töl­tes­se­nek; hogy ez a ma­gá­ra sok­szor olyan büsz­ke és tör­té­nel­mé­ben olyan sok­szor ku­dar­cot val­lott Eu­ró­pa még­is lak­ha­tó föld, bé­kes­ség­ben élő kö­zös­ség le­gyen, ahol le­het, hogy kü­lön­fé­le­kép­pen gon­dol­ko­dunk, de ahol még­is van meg­ér­tés és – ki kell mon­da­nom a szót – sze­re­tet, és van fe­le­lős­ség. Ezt a fe­le­lős­sé­get nem mi éb­reszt­jük a szí­vünk­ben. Ezt Is­ten éb­resz­ti min­den em­ber szí­vé­ben.

Jel­kép ez a há­rom kő. Dél­után ki­vi­szem a Csil­lag erőd­be őket, hogy a ko­szo­rúk mel­lé oda­te­gyem. De re­mé­lem, hogy egy­re ke­ve­sebb kö­vet kell majd ma­gunk­kal ci­pel­nünk – vagy meg­ma­rad min­dig csak ez az egy, a ke­gye­le­té, de az a má­sik ket­tő szé­pen el­ma­rad­hat, mert ez a ret­te­net so­ha töb­bé nem tör­tén­het meg ve­lünk…

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület