A hét témája

Min­den­nap­ja­ink meg­ke­rül­he­tet­len ve­le­já­ró­ja a pénz – nem­csak ma, ha­nem év­szá­za­dok óta. A ma­gyar pénz­ve­rés tör­té­ne­té­nek kez­de­tei el­ső ki­rá­lyunk ural­ko­dá­sá­ig nyúl­nak vissza. Aláb­bi össze­ál­lí­tá­sunk­ban e több mint ezer­éves his­tó­ria né­hány epi­zód­ját idéz­zük fel.

Az el­ső ma­gyar pénzt Szent Ist­ván ve­ret­te 1000 ka­rá­cso­nyán tör­tént ko­ro­ná­zá­sa után Esz­ter­gom­ban, csat­la­koz­va így a Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban fenn­ál­ló de­nár­rend­szer­hez. Ma­gyar­or­szá­gon egé­szen a 14. szá­zad ele­jé­ig ki­zá­ró­lag a kis mé­re­tű ezüst­pénzt, a de­nárt, va­la­mint fe­le­ak­ko­ra sú­lyú vál­to­za­tát, az obu­lust ver­ték. Epi­zód­sze­rű­nek te­kint­he­tő, és rö­vid ide­ig tar­tott a III. Bé­la ko­ri réz­pénz­ve­rés.

Ká­roly Ró­bert (1288–1342) pénz­re­form­jai ke­re­té­ben ke­rült sor két új pénz­tí­pus, az arany­fo­rint és az ezüst­ga­ras ve­re­té­sé­re. Ez utób­bi ad­ta ma­gá­nak a pénz­kor­szak­nak az el­ne­ve­zé­sét. A ga­ras­rend­szer a tal­lér be­ve­ze­té­sé­vel zá­rult le, ha­bár ga­ra­sok időn­ként ké­szül­tek egé­szen a 17. szá­zad ele­jé­ig. A tal­lér­kor­szak fő cím­le­te a sú­lyos ezüst­pénz, a tal­lér volt, amely mel­lett ter­mé­sze­te­sen to­vább ver­ték az arany­pén­ze­ket, ak­ko­ri ne­vü­kön du­ká­to­kat, va­la­mint egyéb ap­ró­pén­ze­ket, így a de­nárt, obu­lust, ga­rast.

1661-ben ve­zet­ték be a kraj­cárt. Ez a már cím­let­tel el­lá­tott ezüst­pénz a du­ká­tok és tal­lé­rok mel­lett a vál­tó­pénz sze­re­pét töl­töt­te be egé­szen a 19. szá­zad vé­gé­ig. Mind­eköz­ben len­gyel min­tá­ra pol­tu­rá­kat is ver­tek. A II. Rá­kó­czi Fe­renc ve­zet­te sza­bad­ság­harc ide­jén (1703–1711) je­len­tek meg az el­ső for­gal­mi réz­pén­zek. Ne­mes­fém pén­zek mel­lett réz vál­tó­pén­zek ve­ré­se csak Má­ria Te­ré­zia ural­ko­dá­sa alatt (1740–1780) in­dult meg. Réz­ből ké­szül­tek a ko­ráb­bi ezüst­pén­zek, a de­n­árok, kraj­cá­rok és pol­tu­rák is.

Eu­ró­pá­ban az egy­sé­ges tal­lér­rend­szer vé­gét a 19. szá­zad fo­lya­mán a nem­ze­ti va­lu­ták ki­ala­ku­lá­sa je­len­tet­te. Ma­gyar­or­szá­gon a tal­lért a ko­ro­na kö­vet­te 1892-ben, amely­nek vál­tó­pén­ze a fil­lér lett. A ko­ro­nát 1926-ban a pen­gő vál­tot­ta fel, majd 1946-ban be­ve­zet­ték a fo­rin­tot, amely ma is Ma­gyar­or­szág tör­vé­nyes fi­ze­tő­esz­kö­ze.

Alap­anya­gok

Le­szá­mít­va III. Bé­la (1148 kö­rül–1196) rö­vid éle­tű réz­pénz­ve­ré­sét, egé­szen az új­ko­rig ki­zá­ró­lag ne­mes­fém­ből (arany, ezüst) ké­szül­tek pén­zek Ma­gyar­or­szá­gon. Az el­ső vál­to­zá­so­kat a bá­nya­pén­zek meg­je­le­né­se hoz­ta, ame­lyek­kel a bá­nya­tár­sa­sá­gok az ott dol­go­zó mun­ká­so­kat fi­zet­ték. Ezek leg­ko­ráb­bi meg­je­le­né­se a 16. szá­zad­ra te­he­tő. Tör­tén­tek kí­sér­le­tek Sel­mec­bá­nyán és Kas­sán réz vál­tó­pén­zek be­ve­ze­té­sé­re, ame­lye­ket vö­rös poltu­rá­nak hív­tak, de ezek ha­mar inf­lá­lód­tak, ezért meg­szün­tet­ték ve­ré­sü­ket. Ko­moly mennyi­sé­gű réz­pénz ve­ré­sé­re a II. Rá­kó­czi Fe­renc ve­zet­te sza­bad­ság­harc ide­jén ke­rült sor egy, tíz és húsz pol­t­u­ra cím­le­tek­kel („Pro Li­ber­ta­te”, vagy­is „A sza­bad­sá­gért” fel­ira­tuk mi­att a tíz pol­tu­rát li­ber­tás­nak hív­ta a nép), de túl­zott mér­té­kű ki­bo­csá­tá­suk mi­att el­ér­ték­te­le­ned­tek, je­len­tős mér­ték­ben hoz­zá­já­rul­va így a sza­bad­ság­harc bu­ká­sá­hoz. A sza­bad­ság­harc ide­jén a ku­ru­cok ál­tal kö­rül­zárt, la­banc ké­zen lé­vő hely­őr­sé­gek (Eper­jes, Li­pót­vár, Vá­rad) a kró­ni­kus pénz­hi­ány mi­att szük­ség­pénz ki­bo­csá­tá­sá­ra kény­sze­rül­tek. Hasz­nál­tak itt két­fe­jű sas­sal el­len­jegy­zett vö­rös pol­tu­rá­kat és egyéb, Li­pót ne­vé­nek kez­dő­be­tű­jé­vel és a vá­ros ne­vé­vel is el­lá­tott réz­pén­ze­ket is.

Réz vál­tó­pén­zek ál­lan­dó ve­ré­sé­re csak Má­ria Te­ré­zia ural­ko­dá­sa alatt ke­rült sor; et­től kezd­ve il­lesz­ked­tek be a ma­gyar pénz­rend­szer­be a nem ne­mes­fém vál­tó­pén­zek. Ma­nap­ság az szá­mít ki­vé­tel­nek, ha egy pénz ne­mes­fém­ből ké­szül.

Érem­ki­bo­csá­tó a cím­le­ten

A pénz­ve­rés – gaz­da­sá­gi sze­re­pe mel­lett – egy ál­lam szu­ve­re­ni­tá­sá­nak egyik leg­fon­to­sabb jel­ké­pe.

Ma­gyar­or­szá­gon – el­té­rő­en Nyu­gat-Eu­ró­pá­tól, ahol szám­ta­lan egy­há­zi és vi­lá­gi föl­des­úr, vá­ro­sok, sőt ko­los­to­rok is kap­tak pénz­ve­ré­si en­ge­délyt – ki­zá­ró­lag a min­den­ko­ri ural­ko­dó (ki­rály, ki­rály­nő, kor­mány­zó) ve­ret­he­tett pénzt.

Min­den pénz alap­ve­tő kri­té­ri­u­ma, hogy a ki­bo­csá­tó sze­mé­lye, amely ga­ran­tál­ja a pénz ér­té­két, va­la­mi­lyen for­má­ban fel le­gyen tün­tet­ve. Ez le­het az ál­lam­ala­ku­lat ne­ve és/vagy cí­me­re, mo­nar­chi­á­ban ezek mel­lett az ural­ko­dó áb­rá­zo­lá­sa is. Az ural­ko­dó­port­ré elő­ször Sa­la­mon (1053–1087) pén­ze­in tűnt fel, igaz, elég se­ma­ti­kus for­má­ban, mi­vel a kis fe­lü­let nem tett le­he­tő­vé ár­nyal­tabb áb­rá­zo­lást. Et­től kezd­ve az ural­ko­dót ál­ta­lá­ban ko­ro­ná­val – de nem a Szent Ko­ro­ná­val –, ke­zé­ben ki­rá­lyi jel­vé­nye­i­vel, az or­szág­al­má­val és a jo­gar­ral áb­rá­zol­ták. Az Ár­pád-kor­ban a 11. szá­zad má­so­dik fe­lé­től gya­kor­la­ti­lag min­den ural­ko­dó­nak is­mert arc­ké­pes pén­ze. Ezek a 14. szá­zad vé­gé­re el­tűn­nek, he­lyü­ket a cí­mer­áb­rá­zo­lá­sok ve­szik át. Több ké­ső kö­zép­ko­ri ural­ko­dó­nak, így Má­ri­á­nak, Zsig­mond­nak, Má­tyás­nak stb. sincs port­rés pén­ze.

Je­len­tős vál­to­zást ho­zott a tal­lé­rok meg­je­le­né­se a 16. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben, mi­vel a ko­ráb­bi pén­zek­kel össze­ha­son­lít­va szo­kat­la­nul nagy érem­fe­lü­let már spe­ci­á­li­sabb áb­rá­zo­lást is le­he­tő­vé tett. Egy jel­leg­ze­tes tal­lér elő­lap­ján min­dig az ural­ko­dó port­ré­ja, hát­lap­ján a cí­me­re sze­re­pelt, a kör­irat­ban cí­mei hosszú fel­so­ro­lá­sá­val. Habs­burg-há­zi ural­ko­dó­in­kat ko­ro­ná­val vagy csá­szá­ri ba­bér­ko­szo­rú­val áb­rá­zol­ták, ki­vé­ve II. Má­tyás (1557–1619) ko­rai tal­lér­ja­it, ame­lye­ken az ural­ko­dó, el­ső íz­ben Ma­gyar­or­szá­gon, a Szent Ko­ro­nát vi­se­li. Az er­dé­lyi fe­je­del­me­ket ál­ta­lá­ban sü­veg­ben és dísz­pán­cél­ban áb­rá­zol­ták, ke­zük­ben az el­ma­rad­ha­tat­lan fe­je­del­mi bu­zo­gánnyal.

A 16–17. szá­zad for­du­ló­ján már a du­ká­to­kat is az ural­ko­dó ál­ló alak­ja dí­szí­tet­te, amely a Szent Lász­ló-áb­rá­zo­lás­ból ala­kult ki. A 17. szá­zad vé­gé­től pe­dig szin­te min­den cím­le­ten he­lyet ka­pott az ural­ko­dó port­ré­ja. A mo­nar­chia bu­ká­sa en­nek is vé­get ve­tett, utol­já­ra Hor­thy Mik­lós kor­mány­zó mint ki­bo­csá­tó port­ré­ja sze­re­pelt a pén­ze­ken. Ter­mé­sze­te­sen ne­ves sze­mé­lyek kép­má­sa a mai fo­rin­to­kon is meg­ta­lál­ha­tó, de ez már nem több dí­szí­tő elem­nél. A ki­bo­csá­tót a Magyar Köztársaság fel­irat és az ál­lam­cí­mer jel­ké­pe­zi.

Érem­dí­szí­té­sek

Az 1000-ben meg­in­du­ló ma­gyar pénz­ve­rés az ígé­re­tes­nek mu­tat­ko­zó kez­de­tek után ha­ma­ro­san inf­lá­ci­ós jel­le­get öl­tött. Drasz­ti­ku­san csök­kent az ezüst­fi­nom­ság, a súly és a mé­ret, en­nek kö­vet­kez­té­ben a vég­le­te­kig egy­sze­rű­sö­dött az érem­kép.

A 12. szá­zad­ra el­tűn­tek az épp­hogy meg­je­lent fi­gu­rá­lis áb­rá­zo­lá­sok, sőt az ese­tek több­sé­gé­ben az ural­ko­dó ne­ve sem „fért el” az érem fe­lü­le­tén; az érem­ké­pet kü­lön­bö­ző vo­na­lak­ból és pon­tok­ból ál­ló non­fi­gu­ra­tív áb­rák töl­töt­ték ki. Az or­szág la­kos­sá­ga ha­ma­ro­san el­ve­szí­tet­te bi­zal­mát az ér­ték­te­len ki­rá­lyi fi­ze­tő­esz­köz­ben, és ide­gen pén­ze­ket kez­dett hasz­nál­ni, kü­lö­nö­sen a mi­nő­sé­gé­ről hí­res, a salz­bur­gi ér­sek ál­tal a ka­rin­ti­ai Fri­e­sach vá­ro­sá­ban ve­re­tett és ezért köz­is­mer­ten fri­e­sa­chi de­n­ár­nak ne­ve­zett pén­ze­ket, va­la­mint a bé­csi de­n­áro­kat.

A 13. szá­zad ele­jé­vel kö­szön­tött be az érem­mű­vé­szet­ben Ma­gyar­or­szá­gon a ro­mán stí­lus. Új­ra meg­je­len­tek a ki­rály­port­rék, most már sok­kal ki­fi­no­mul­tabb meg­je­le­nés­ben, épü­le­tek, cí­me­rek kü­lön­bö­ző va­lós és me­se­be­li ál­lat­ala­kok, val­lá­si jel­ké­pek tob­zód­tak a ké­ső Ár­pád-ko­ri ma­gyar de­n­árok fe­lü­le­tén. Az Ár­pád-kor­ral azon­ban ez a szí­nes for­ga­tag is las­san­ként ki­ve­szett a ma­gyar érem­mű­vé­szet­ből, az épü­le­tek, ki­rály­port­rék és ál­lat­ala­kok át­ad­ták he­lyü­ket a 14. szá­zad­ban a kü­lön­bö­ző cí­mer­ele­mek­nek.

A ma­gyar pén­zek két leg­je­len­tő­sebb, év­szá­za­do­kon át hasz­nált érem­ké­pe Ma­gyar­or­szág véd­asszo­nya, a Ma­don­na és a hí­res lo­vag­ki­rály, Szent Lász­ló áb­rá­zo­lá­sa volt. Szent Lász­ló alak­ja a ké­sei utód, a szin­tén lo­vag­ki­rály­nak ne­ve­zett I. (Nagy) La­jos (1326–1382) pén­ze­in je­lent meg, fel­vált­va a fi­ren­zei arany­fo­rin­tok­ról át­vett Ke­resz­te­lő Szent Já­nos-ké­pet. Ké­sőbb az ezüst­pén­zek­re is rá­ke­rült, de az ara­nyak hát­lap­já­nak ál­lan­dó érem­ké­pe volt egé­szen a 16. szá­zad vé­gé­ig.

Ek­kor a Habs­burg-ural­ko­dók lé­pé­sen­ként át­ala­kí­tot­ták a pán­cé­los ál­ló alak je­len­té­sét. Ru­dolf­tól (1552–1612) kezd­ve ez az alak már nem a szen­tet, ha­nem a min­den­ko­ri ural­ko­dót jel­ké­pez­te. Ugyan­ez a fo­lya­mat ját­szó­dott le az Er­dé­lyi Fe­je­de­lem­ség­ben, ahol Szent Lász­ló alak­ja szin­tén át­ala­kult a fe­je­de­lem áb­rá­zo­lá­sá­vá.

Szűz Má­ria elő­ször III. Bé­la réz­pén­ze­i­nek hát­lap­ját dí­szí­tet­te, majd leg­kö­ze­lebb, ek­kor már a kis Jé­zus­sal a kar­ján, Má­tyás (1443–1490) pén­ze­in tűnt föl. Az ara­nyak elő­lap­ján, az ezüst­pén­zek hát­lap­ján sze­re­pelt PAT­RO­NA HUN­GA­RIAE kör­irat­ban, a du­ká­to­kon csak a Szent Lász­ló-kép je­len­té­sé­nek mó­do­su­lá­sá­val ke­rült a hát­lap­ra.

A Habs­burg-ural­ko­dók alatt a ma­gyar pén­zek­től ide­gen érem­ké­pű tal­lé­ro­kon a cí­mer és a ver­de­jegy mel­lett gya­kor­ta csak a Ma­don­na je­len­tet­te a ma­gyar jel­le­get. Meg­for­má­lá­sa vál­to­zott a mű­vé­sze­ti stí­lu­sok vál­ta­ko­zá­sá­val: volt gó­ti­kus és re­ne­szánsz Ma­don­na, majd I. Li­pót­tól kezd­ve meg­je­lent a ba­rokk Ma­don­na. Utol­já­ra for­gal­mi pén­zen a két pen­gőn sze­re­pelt, majd a II. Já­nos Pál pá­pa 1991. évi ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sá­ra ki­adott arany ezer­fo­rin­tos em­lék­pénz hát­lap­já­ra is rá­ke­rült.

A mai ma­gyar cí­mer

az érem­pén­ze­ken

A mai ma­gyar cí­mer el­ső ele­me, a pajzs­ba fog­lalt ket­tős ke­reszt elő­ször III. Bé­la pén­ze­in tűnt fel, ezt né­hány év­ti­zed­del ké­sőbb a hét­szer vá­gott cí­mer­pajzs kö­vet­te. En­nek a ket­tő­nek a vál­ta­ko­zá­sa, va­la­mint egyéb cí­mer­ele­mek­kel – An­jou-li­li­om, cseh orosz­lán, lit­ván lo­vag, bran­den­bur­gi sas, ame­lyek az ép­pen tró­non ülő ural­ko­dó egyéb cí­me­it jel­ké­pez­ték – va­ló kom­bi­ná­lá­sa volt jel­lem­ző a kö­zép­ko­ri ma­gyar pén­zek­re. I. Ulász­ló pén­ze­in fog­lal­ták elő­ször egy­be a vá­gá­sos cí­mert a ket­tős ke­reszt­tel, de en­nek a ko­ro­ná­zott, két­ré­szű ma­gyar cí­mer­pajzs­nak még hosszú ide­ig nem volt foly­ta­tá­sa. Hu­nya­di Má­tyás alatt ala­kult ki a ma­gyar ezüst­pénz jel­leg­ze­tes cí­mer­áb­rá­zo­lá­sa, amely to­vább élt a Habs­burg-ural­ko­dók ide­jén is: a négy­fe­lé osz­tott cí­mer­pajzs, kö­zé­pen szív­pajzs­ban a min­den­ko­ri ural­ko­dó csa­lá­di cí­me­ré­vel. Má­tyás ese­té­ben ez a cső­ré­ben gyű­rűt tar­tó hol­ló volt.

Az or­szág há­rom rész­re sza­ka­dá­sa után a cí­mer­fej­lő­dés a Ma­gyar Ki­rály­ság­ban és az Er­dé­lyi Fe­je­de­lem­ség­ben né­mi­leg el­tért egy­más­tól. Míg a ki­rá­lyi pén­ze­ken – ter­mé­szet­sze­rű­leg – fő­leg a Habs­burg-tar­to­má­nyok cí­me­rei sze­re­pel­tek, kö­zöt­tük csak egy volt a ma­gyar cí­mer, Er­dély­ben a há­rom nem­zet, a ma­gyar (ki­ter­jesz­tett szár­nyú sas), a szász (hét to­rony) és a szé­kely (nap és hold) cí­mer­ele­me­ket kom­bi­nál­ták a min­den­ko­ri fe­je­de­lem csa­lá­di cí­me­re­i­vel.

Má­ria Te­ré­zia ural­ko­dá­sa alatt új­ra meg­je­lent a Szent Ko­ro­ná­val ko­ro­ná­zott két­ré­szű ma­gyar cí­mer, majd az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia ide­jén a tag­or­szá­gok nagy­cí­me­rén szív­pajzs­ban sze­re­pelt a ma­gyar cí­mer. A pen­gő­kön már a ma­gyar cí­mer­pajzs lát­ha­tó, majd az el­ső fo­rin­to­kon ezt fel­vál­tot­ta a ko­ro­na nél­kü­li, úgy­ne­ve­zett Kos­suth-cí­mer.

A Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság ki­ki­ál­tá­sa után a Rá­ko­si-cí­mer ke­rült pén­ze­ink­re. Ezt a rossz em­lé­ke­ze­tű jel­ké­pet csak az 1956-os for­ra­da­lom után cse­rél­ték le a Ká­dár-cí­mer­re. Több mint har­minc évet kel­lett vár­ni ar­ra, hogy az 1989. ok­tó­ber 23-án ki­ki­ál­tott Ma­gyar Köz­tár­sa­ság pén­ze­in el­nyer­je mél­tó he­lyét a ko­ro­ná­zott, két­ré­szű ma­gyar cí­mer.

Föld­be rej­tett kin­csek

A ma­nap­ság mú­ze­u­mok­ban és ma­gán­gyűj­tők­nél őr­zött ré­gi pén­zek né­hány ki­vé­tel­től el­te­kint­ve fenn­ma­ra­dá­su­kat an­nak a – ma­ga ide­jé­ben – ka­taszt­ro­fá­lis ese­mény­nek kö­szön­he­tik, hogy haj­da­ni tu­laj­do­no­suk an­nak ide­jén az el­len­sé­ges ka­to­nák vagy sa­ját föl­des­ura zak­la­tá­sai elől a föld­be rej­tet­te őket, de már nem tu­dott visszamen­ni ér­tük. A föld szám­ta­lan ilyen kin­cset őriz. Vé­gig­te­kint­ve az érem­le­le­tek hosszú so­rán, le­von­ha­tó az a kö­vet­kez­te­tés, hogy szá­muk min­dig a za­va­ros, há­bo­rús idők­ben ug­rik meg. A leg­több érem­le­le­tet a ta­tár­já­rás­kor és a tö­rök há­bo­rúk ko­rá­ban rej­tet­ték el. Míg pél­dá­ul az An­jou-kor­szak­hoz ha­son­ló kon­szo­li­dált idő­szak­ból szár­ma­zó le­le­tek szá­ma leg­fel­jebb né­hány tu­cat, ad­dig a ti­zen­öt éves há­bo­rú­ból mint­egy más­fél száz érem­le­let is­mert.

Ma­gyar vi­lág­hír

A ma­gyar pénz­ve­rés vi­lág­szer­te hí­res mi­vol­tát és ma­gas szín­vo­na­lát jel­zi, hogy a ma­gyar pénz­ver­dék­ben több kül­föl­di or­szág szá­má­ra is ver­tek for­gal­mi pén­ze­ket. Kör­möc­bá­nyán a 19. szá­zad vé­gén ké­szül­tek Bul­gá­ria szá­má­ra pén­zek, ame­lye­ken ci­rill be­tűk­kel sze­re­pel a KB, Kör­möc­bá­nya je­le, majd a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött Be­rán La­jos, a bu­da­pes­ti ver­de fő­vés­nö­ke ké­szí­tet­te III. Bo­risz bol­gár cár pén­ze­it. Szin­tén a 19. szá­zad­ban ké­szül­tek Kör­möc­bá­nyán Olasz­or­szág szá­má­ra vál­tó­pén­zek. Az utób­bi idő­szak­ban sem ma­radt ab­ba ez a ten­den­cia. A bu­da­pes­ti pénz­ver­de több nem­zet­kö­zi ten­dert is meg­nyert, így Ma­gyar­or­szá­gon ver­ték töb­bek kö­zött Szlo­vé­nia, Cip­rus, Thai­föld, Ve­ne­zu­e­la és Ír­or­szág fém­pén­ze­i­nek egyes cím­le­te­it is.

Össze­ál­lí­tá­sunk for­rá­sá­ul a Ma­gyar Nem­ze­ti Mú­ze­um Vár­mú­ze­u­ma Dé­nár­tól a fo­rin­tig – Fe­je­ze­tek a ma­gyar pénz­ve­rés tör­té­ne­té­ből cí­mű esz­ter­go­mi ál­lan­dó ki­ál­lí­tá­sá­nak anya­ga szol­gált