Élő víz

Is­ten a gő­gö­sök­nek el­len­áll, az alá­za­to­sok­nak pe­dig ke­gyel­met ad. (1Pt 5,5)

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után a 11. hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li s he­ti igéi azt bi­zo­nyít­ják: min­dig ke­gye­lem­re szo­ru­lunk! Kér­jük: ments meg, Uram, a te ir­gal­mas­sá­go­dért, s „kö­nyö­rülj raj­tam, Uram, mert erőt­len va­gyok” (GyLK 673). Ő el­né­mít­ja a di­csek­vőt, az alá­za­tost fel­ma­gasz­tal­ja. „Krisz­tus ál­tal, hit­ben van me­ne­te­lünk ah­hoz a ke­gye­lem­hez, amely­ben ál­lunk és di­cse­ke­dünk is az­zal a re­mény­ség­gel, hogy ré­sze­se­dünk Is­ten di­cső­sé­gé­ben.” (Róm 5,2; LK) Aki­ket Is­ten el­hí­vott, azo­kat meg is iga­zí­tot­ta! A fa­ri­ze­us és a vám­sze­dő pél­da­tör­té­ne­te a meg nem iga­zult és a meg­iga­zult bű­nös­ről szól: „Mert min­den­ki, aki fel­ma­gasz­tal­ja ma­gát, meg­aláz­ta­tik, aki pe­dig meg­aláz­za ma­gát, fel­ma­gasz­tal­ta­tik.” (Lk 18,14) Lu­ther a lé­nyeg­ről ír: „De meg­szó­lal Is­ten, s ki­mond­ja, hogy a fa­ri­ze­us min­den cse­le­ke­de­te is­ten­ká­rom­lás. Lám, a vám­sze­dő meg­aláz­ko­dik. Azt mond­ja az Úr, hogy bű­ne ki­sebb a fa­ri­ze­u­sé­nál. Mit re­mél­he­tünk az ilyen »ke­gyes­től«, aki oly el­ve­te­mült, hogy irigy­li fe­le­ba­rát­já­tól az üd­vös­sé­get?!” Pál is fenn­han­gon hir­de­ti: „Hi­szen ke­gye­lem­ből van üd­vös­sé­ge­tek a hit ál­tal, (…) Is­ten aján­dé­ka ez; nem cse­le­ke­de­te­kért…” (Ef 2,8–9) A sző­lő­tő­ké­ről s a sas­ke­se­lyű­ről mon­dott pél­dá­zat ál­tal is üze­ni Is­ten, „hogy én, az Úr, te­szem ala­csonnyá a ma­gas fát, és ma­gas­sá az ala­csony fát” (Ez 17,24). A céd­rus­fa haj­tá­sát el­ül­te­ti, de nem a kal­má­rok föld­jén, Ba­bi­lon­ban, ha­nem Iz­rá­el he­gyén – je­lez­vén, hogy ő ál­lít­ja hely­re a né­pét. Ab­rám ki­men­tet­te uno­ka­öccsét a fog­ság­ból; Is­ten pe­dig Áb­ra­há­mért ve­zet­te ki an­gya­lai ál­tal az alá­za­tos Ló­tot a rom­lott So­do­má­ból, ahol nem volt tíz igaz em­ber! „Az Úr pe­dig kén­kö­ves tü­zes esőt bo­csá­tott So­do­má­ra és Go­mo­rá­ra, az Úr­tól, az ég­ből.” (1Móz 19,24) – A po­gány asszony alá­za­to­san és ki­tar­tó­an kér­te Jé­zust, hogy gyó­gyít­sa meg a le­á­nyát, s hi­té­vel el­uta­sí­tó sza­vá­ba ka­pasz­ko­dott, iga­zat ad­va ne­ki: „Úgy van, Uram, de a ku­tyák is esz­nek az asz­tal alatt a gyer­me­kek mor­zsá­i­ból.” Az Úr ezért a szó­ért azt mon­dot­ta: „Menj el, le­á­nyod­ból ki­ment az ör­dög.” (Mk 7,28.29) Pé­ter, a pres­bi­ter­társ s Krisz­tus ta­nú­ja ve­zér­igénk el­ső fél­mon­da­tá­val egy­aránt in­ti a vé­ne­ket s az if­ja­kat: „…egy­más iránt pe­dig va­la­mennyi­en le­gye­tek alá­za­to­sak.” (1Pt 5,5a) In­té­se azért hi­te­les, mert ma­ga is ke­gyel­met nyert, mi­u­tán az Úr meg­for­dult, s sze­líd sze­mé­vel rá­te­kin­tett, ami­kor a fő­pap há­zá­nak ud­va­rán a vi­lág tü­zé­nél me­le­ged­ve há­rom­szor le­ta­gad­ta, hogy is­me­ri! „Pé­ter pe­dig vissza­em­lé­ke­zett az Úr sza­vá­ra (…) Az­tán ki­ment, és ke­ser­ves sí­rás­ra fa­kadt.” (Lk 22,61.62) Is­ten né­pé­nek di­cső­í­tő éne­ke zeng­het már most, mert meg­ta­pasz­tal­ták, az Úr meg­aláz min­den ke­vély­sé­get: „Ő (…) le­rom­bol­ja a meg­erő­sí­tett vá­rost, (…) por­rá zúz­za.” (Ézs 26,5) Ám akik alá­za­to­sak s hű­ek hoz­zá, ben­ne hisz­nek, azok az erős vár(os) la­kó­i­ként ének­lik: „Bíz­za­tok az Úr­ban min­den­kor, mert az Úr a mi kő­szik­lánk mind­örök­re!” (Ézs 26,4) Val­lom: „Amim csak van, min­de­nem / Te­tő­led van, Is­te­nem (…) / Nagy, vég­te­len ke­gyel­med­ből.” Ké­rem: „Mentsd meg a ke­vély­ség­től, / El­bí­zott ön­hitt­ség­től (…) / Ó, adj alá­za­tos szí­vet!” (EÉ 445,1.5)

Ga­rai And­rás