Élő víz

Egy ti­zen­két év kö­rü­li lány ült a tó part­ján. Leg­na­gyobb bá­na­ta ép­pen az volt, hogy az any­ja nem volt haj­lan­dó meg­ven­ni ne­ki a strand­lá­to­ga­tók ked­venc nas­sol­ni­va­ló­ját, az ol­vasz­tott sajt­tal le­ön­tött sült krump­lit. Bez­zeg a ba­rát­női! Olyan él­ve­zet­tel et­ték mel­let­te – nem mint­ha nem kí­nál­ták vol­na meg őt, de ne­ki az az egy-egy szem nem kel­lett, ő sa­ját tá­lat sze­re­tett vol­na! Úgy érez­te, ő a leg­sze­ren­csét­le­nebb gye­rek ezen a stran­don. Ho­gyan jár­ha­tott ő ennyi­re pó­rul, hogy olyan anyát kap­jon, aki még ezt a fi­nom­sá­got sem tud­ja ne­ki meg­ven­ni?!

Rá­né­zett a ke­zé­ben lé­vő, szal­vé­tá­ba cso­ma­golt szend­vics­re, ame­lyet még meg sem kez­dett, pe­dig kor­gott a gyom­ra. Leg­szí­ve­seb­ben be­ha­jí­tot­ta vol­na a víz­be, az igaz­ság­ér­ze­tét fáj­dí­tó sé­re­lem­mel együtt.

– Gye­re már, néz­zük meg, ki tud a leg­gyor­sab­ban ki­úsz­ni a bó­já­kig! – za­var­ta meg bosszús gon­do­la­ta­it egy saj­tos sült krump­li­val jól­la­kott ba­rát­nő­je. „Hát jól van” – gon­dol­ta ma­gá­ban, mi­köz­ben las­san, né­hány ho­mok­vá­rat össze­ta­pos­va ban­du­kolt a víz­hez.

„A leg­jobb az len­ne, ha be­le­ful­lad­nék eb­be a hü­lye víz­be, az­tán meg­bán­ja anyám, hogy min­dig ke­ve­seb­bet adott ne­kem, mint amit a ba­rát­nő­im kap­tak az any­juk­tól” – mor­fon­dí­ro­zott. Iga­zá­ból ver­se­nyez­ni nem volt ked­ve, rá­adá­sul „ve­tély­tár­sa” még a mo­szat­nál is las­sab­ban moz­gott a víz­ben, ezért könnyel­mű­en be­le­dőlt a tér­dig érő víz­be. Ek­kor eszé­be ju­tott, mennyi­re utál­ja azt is, hogy ő az egyet­len a ba­rá­tai kö­zül, akit nem en­ged­nek „em­ber­ke­resőz­ni” – tud­ni­il­lik ez olyan bú­jócs­ka­fé­le­ség, ame­lyet sö­té­te­dés­kor szo­kás ját­sza­ni a szom­szé­dos er­dők­ben, szó­val nem hol­mi gye­rek­já­ték!

– Rajt! – ki­ál­tot­ta el ma­gát a ba­rát­nő­je.

Ez vissza­zök­ken­tet­te a lányt a va­ló­ság­ba. Szép las­san el­kez­dett tem­póz­ni. Abban reménykedett, hogy va­la­mi meg­fog­ja a lá­bát, és le­húz­za a sö­tét mély­be. In­kább a nyu­godt sö­tét­ség rab­já­vá vál­jon, mint­sem ilyen igaz­ság­ta­lan vi­lág­ban él­jen!

Ezek­nek a ví­zi men­tők­nek meg mi­ért a szün­te­len síp­fú­jás­ban kell ki­él­ni ma­gu­kat?! Az em­ber még gon­dol­kod­ni sem tud, mert itt trom­bi­tál­nak esze­ve­szet­ten egész nap. Vé­gül a síp éles hang­já­tól zson­gó fe­jét ki­emel­te a víz­ből, és kör­be­te­kin­tett, hát­ha még­is ő csi­nált va­la­mi sza­bály­el­le­ne­set, azért sí­pol­nak.

A stran­don mint­ha meg­állt vol­na az élet, az ed­dig ug­rá­ló, si­kol­to­zó em­be­rek csak a fe­jü­ket moz­gat­ták ide-oda. Egy­re töb­bek­nek a te­kin­te­té­ben lát­ni két­ség­be­esést, előbb a par­ton ál­ló­ké­ban, az­tán a tó­ban lubickolóké­ban is. Ba­rát­nő­je oda­úszott mel­lé, kér­dőn te­kint­ve rá, hát­ha tud­ja – mi­vel kö­ze­lebb volt a part­hoz –, mi is tör­té­nik vol­ta­kép­pen. Az összes ví­zi men­tő mun­ká­ban: ki a víz­be ug­rott, ki a men­tő­csó­na­kok­ba. Te­hát va­la­ki meg­sé­rült – né­zett egy­más­ra a két lány.

– Min­den­ki ki a víz­ből, azon­nal! – ki­ál­tot­ták szi­go­rú­an a men­tők. A lány ba­rát­nő­jé­vel együtt ré­mül­ten úszott ki­fe­lé. „Mi a fe­ne le­het itt?” – gon­dol­ta, és mind­járt vá­laszt is ka­pott a kér­dé­sé­re.

– Ta­lál­ják meg! Jé­é­zu­som, csak ta­lál­ják meg a kis­fi­a­mat! – ki­ál­tot­ta zo­ko­gás­tól re­ked­ten egy kö­zép­ko­rú nő.

– Ott volt, ott lát­tuk utol­já­ra – ki­ál­tot­ták né­há­nyan, mi­köz­ben mind­egyik egy ki­csit más­fe­lé mu­tat­ta az „ott”-ot.

A hír má­sod­per­ce­ken be­lül el­ju­tott min­den ijedt ar­cú em­ber­hez. Egy ti­zen­hat éves fiú már per­cek óta nem jött fel a víz alól. Az em­be­rek nyel­ni és pis­log­ni sem mer­tek, úgy fi­gyel­ték a tó kö­ze­pén kö­rö­ző ví­zi men­tő­ket.

Órák­nak tű­nő öt perc után még min­dig csó­vál­ták a fe­jü­ket a víz alól fel­buk­ka­nó men­tők. Köz­ben a men­tő­au­tó is meg­ér­ke­zett, a szi­ré­ná­ja volt az el­ső, ami el­nyom­ta a fi­át vesz­tett anyu­ka ki­ál­to­zá­sát.

Ti­zen­öt perc. Ennyi idő múl­va húz­ták ki a fi­út. A par­ton még pró­bál­ták új­ra­élesz­te­ni, de hi­á­ba; tes­te meg­ma­ka­csol­ta ma­gát, lel­ke ha­tá­ro­zott dön­tést ho­zott: már egy má­sik vi­lág­ban a he­lye.

Mi­ként is le­het ezt sza­vak­ba fog­lal­ni? Ta­lán nincs is ke­se­rűbb hang, mint egy anya sí­rá­sa el­tá­vo­zott gye­re­ke után. Min­den em­ber­nek vér­zett szí­ve, egye­dül a tó tűnt ugyan­olya­nak, mint a tra­gé­dia előtt, mint­ha mi sem tör­tént vol­na.

Vi­szont amíg élünk, sem­mi sem tart örök­ké, így a der­medt em­be­rek las­san el­kezd­tek mi­nél ke­vés­bé fel­tű­nő­en – fél­ve at­tól, hogy a má­sik még nem tart­ja he­lyén­va­ló­nak – moz­go­lód­ni. A lány, aki ad­dig meg sem mert moc­can­ni, oda­sé­tált az any­já­hoz. Egy pil­lan­tá­sá­ból meg­ér­tet­te, itt az idő, hogy el­hagy­ják a stran­dot.

Mi­köz­ben au­tó­juk­kal ki­fe­lé haj­tot­tak, be­ka­nya­ro­dott a hul­la­szál­lí­tó au­tó. Ahogy ma­guk mö­gött hagy­ták a ta­vat, a lány­nak eszé­be ju­tott, hogy alig egy órá­val ez­előtt mi­lyen gon­do­la­tok jár­tak a fe­jé­ben: any­já­nak fáj­dal­mat okoz­ni. Úgy érez­te, szin­te ő te­het er­ről a tra­gi­kus for­du­lat­ról, és úgy gon­dol­ta, hogy ez az eset örök­re kí­sér­te­ni fog­ja.

A jö­vő azon­ban más­képp ala­kult. Pár nap el­tel­té­vel már eszé­be sem ju­tott az a bi­zo­nyos nap. Sőt be kell, hogy vall­jam, nyolc év óta elő­ször most ju­tott új­ra eszem­be – mert­hogy én vol­tam az a bi­zo­nyos ti­zen­két éves lány.

Az az­óta el­telt évek alatt több ezer­szer ne­vet­tem ak­ko­rát, hogy a re­kesz­iz­mom is saj­gott. De an­nak az anyá­nak, aki­nek a sa­ját fia ha­lá­lát kel­lett vé­gig­néz­nie, ta­lán nem volt még egy szív­ből jö­vő mo­so­lya sem. Az én anyu­kám pe­dig – aki ugye nem volt haj­lan­dó meg­szán­ni azon a na­pon egy saj­tos krump­li­val – itt van ne­kem, ahogy én is ne­ki.

Vé­gül is mi­ért is kell itt ké­tel­ked­ni, hogy vár-e majd min­ket va­la­mi összes erényt meg­tes­te­sí­tő és össze­ko­vá­cso­ló menny­or­szág, ami­kor elég most egy röp­ke pil­lan­tást vet­ni ránk – anyu­kám­ra és rám, mi­köz­ben a kert­ben azon vi­tat­ko­zunk, hogy be­ken­jem-e ma­gam nap­olaj­jal, vagy sem. Hisz már ma­gá­ban ez menny­bé­li kép egy gye­re­két vesz­tett anyá­nak…

Kol­ler Esz­ter