Szószóró

A reg­ge­lek hû­vö­sek, az út szé­lét a le­hul­lott gesz­te­nyék kez­dik be­bo­rí­ta­ni. A ker­ti me­den­ce hi­deg, a fel­szí­nén már úsz­kál­nak az el­sõ­ként le­hul­lott, sár­gás le­ve­lek – las­san már le is kell en­ged­ni… Fu­ra ér­zés pul­csit ke­res­ni sö­té­te­dés­kor, mert amíg kint be­szél­ge­tünk a te­ra­szon, egy­szer­re csak fáz­ni kez­dünk. Aj­jaj! Úgy tû­nik, vé­get ért a nyár.

„Jaj, de kár!” – fut át a gon­do­lat a fe­je­men. „Mi­ért nem ma­rad­hat így min­den? Mi­ért kell, hogy meg­vál­toz­zon ez a cso­dá­la­tos vi­lág? Ne­kem igen­is kell a nap­fény, a me­leg, a für­dõ­zés, az uta­zás, az él­mé­nyek, a sok jó ba­rát! Mi­ért nem foly­ta­tód­hat min­den így to­vább?” Til­ta­ko­zom ma­gam­ban, min­den erõm­mel. Mert most hir­te­len min­den és min­den­ki hi­ány­zik. Vissza­kí­vá­nok min­den jót és szé­pet, amely­ben ré­szem le­he­tett.

Ó, Is­te­nem, mennyi­re há­lás va­gyok ne­ked eze­kért az él­mé­nye­kért! Mennyi­re jó volt el­men­ni ott­hon­ról, ki­moz­dul­ni, töl­te­kez­ni! És mennyi nem várt aján­dék­ban ré­sze­sí­tet­tél! Bár sok min­dent idejé­ben el­ter­vez­tünk – mi­kor ho­va me­gyünk nya­ral­ni, mit csi­ná­lunk majd itt meg ott –, ez-az még­is vál­to­zott a hely­szí­nen, vagy épp spon­tán ala­kult, és még­is, mi­lyen jól! Csak a há­lám sza­va­it mond­ha­tom el ne­ked…

Kö­szö­net a nyá­ri ar­co­kért: a kis­fiú mo­so­lyá­ért, aki ví­zi­pisz­tolyt ka­pott; a nagy­ma­ma bol­dog ar­cá­ért, aki uno­ká­já­val ön­fe­led­ten ját­szott a víz­par­ton; a pa­pa nyu­godt, szun­di­ká­ló ar­cá­ért a nyug­ágy­ban; a fû­ben fek­võ gyer­mek fel­hõ­ket vizs­gá­ló ar­cá­ért; a cso­ki­fa­gyi­tól ma­sza­tos kis­ba­ba vi­gyo­rá­ért; a lány fi­ú­ra te­kin­tõ bol­dog mo­so­lyá­ért…

Kö­szö­net az ap­ró, nyá­ri, moz­du­la­to­kért: azért, amellyel a cuk­rász át­nyúj­tot­ta a fa­gyit; a pin­cér fi­nom meg­haj­lá­sá­ért, ahogy le­tet­te az asz­tal­ra a friss al­ma­le­vet; a gyer­mek ön­fe­ledt fu­tá­sá­ért a bo­ká­ig érõ tó­ban; a pa­pa kar­nyúj­tá­sá­ért, ahogy szép las­san el­ér­te a fán a meggyet; a rég lá­tott ba­rá­tok öröm­te­li öle­lé­sé­ért…

Kö­szö­net a nyá­ri íze­kért: az érett, édes meggyért, a me­leg ka­ka­ós pa­la­csin­tá­ért a stran­don, a nap me­le­gí­tet­te ker­ti pa­ra­di­cso­mért, a friss, ro­po­gós pap­ri­ká­ért, ba­rac­kért, kör­té­ért, szil­vá­ért; a na­gyi­ék tú­ró­gom­bó­cá­ért…

Kö­szö­net a nyá­ri il­la­to­kért: a ro­tyo­gó ba­rack­lek­vá­rért, a sült­hal- és lán­go­sil­la­tért, a Ba­la­ton jel­leg­ze­tes il­la­tá­ért, a me­den­ce eny­he kló­ros­sá­gá­ért; a vat­ta­cu­ko­rért, a kür­tõs­ka­lá­csért, a szom­széd kert­jé­bõl ér­ke­zõ sült sza­lon­ná­ért…

Kö­szö­net a nyá­ri han­go­kért: a vi­dám ze­né­ért a par­ton, a hul­lá­mok hang­já­ért, a pan­cso­ló gye­re­kek zsi­va­já­ért, az ebéd elõt­ti ének­lé­sért, a ma­da­ra­kért, a ker­ti lo­cso­ló­töm­lõ kat­to­gá­sá­ért, az új­szü­lött ba­bák nyö­ször­gõs kis hang­já­ért…

Kö­szö­net a nyá­ri szí­ne­kért: a bar­nu­lá­sért, a sár­ga nap­ra­for­gó­ért, a pi­ros dinnyé­ért, az iszap­ból ki­ásott kagy­ló szín­ját­szó, cso­dás fé­nyé­ért, a vi­tor­lá­sok tar­ka­sá­gá­ért, a fe­hér hattyú­ért a ví­zen…

Ezt mind kö­szö­nöm. De leg­fõ­képp azt, amit le sem ír­ha­tok, mert azt csak te tu­dod és én. Ez a mi tit­kunk – a te aján­dé­kod. És vi­szem ma­gam­mal az õsz­be, a tél­be, hogy vi­lá­gít­son, me­le­gít­sen, erõt ad­jon to­vább­ra is – jó­sá­god és ön­zet­len sze­re­te­ted kí­sé­re­té­ben…

Ba­log Esz­ter