Evangélikusok

Bár hi­va­ta­lo­san vál­lal­ko­zó, ő in­kább kis­ipa­ros­nak tart­ja ma­gát. Za­la­i­né Kacz­kó Ág­nes, a pusz­ta­föld­vá­ri evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet fel­ügye­lő­je ti­zen­éves ko­ra óta dol­go­zik női sza­bó­ként. Csa­lá­di há­zá­ban ki­ala­kí­tott mű­he­lyé­ből sor­ra ke­rül­nek ki a szebb­nél szebb meny­asszo­nyi ru­hák. Azt mond­ja: ha te­het­né, csak az if­jú pá­ro­kat öl­töz­tet­né.

Za­la­i­né Kacz­kó Ág­nes ott­ho­na iga­zi kin­cses­bá­nya: a gyö­nyö­rű­en ki­ala­kí­tott elő­kert­ből nyí­ló há­zi var­ro­dá­ban több száz gom­bo­lyag cér­na, több­ko­sár­nyi gyöngy és csip­ke fo­gad. A szom­széd szo­bá­ban pe­dig szebb­nél szebb es­kü­vői ru­hák so­ra­koz­nak ar­ra vá­ra­koz­va, hogy a kö­zel­jö­vő­ben ki­ala­kí­tan­dó be­mu­ta­tó­te­rem­ben nyer­je­nek el­he­lye­zést. A kisasz­ta­lon fo­tó­al­bum­ba össze­gyűjt­ve több tu­cat olyan meny­asszony ké­pe, akik­nek eb­ben a he­lyi­ség­ben ké­szült a ru­há­juk.

– Már kis­lány­ként varr­ni sze­ret­tem vol­na. A szom­széd­ban la­kó né­ni­hez jár­tam át ba­ba­ru­há­kért. Nem is volt kér­dés, hogy mé­te­res sza­bó­nak ta­nul­jak. A gya­kor­la­ti idő­met is ma­szek sza­bó­nő mel­lett töl­töt­tem el, majd két évig se­géd vol­tam, hogy mes­ter­vizs­gát te­hes­sek.

– Mun­ká­já­nak bi­zo­nyá­ra egyik csúcs­pont­ja, amikor al­kal­mi és meny­asszo­nyi ru­há­kat is ké­szít­het.

– Na­gyon ha­mar meg­ke­res­tek az­zal, hogy varr­jak meny­asszo­nyok­nak. Ré­gen rá­adá­sul nem­csak a ru­hát kel­lett elké­szí­te­nem, ha­nem tel­jes öl­töz­te­tést is vál­lal­tam: az ara smink­jét, fri­zu­rá­ját is én ké­szí­tet­tem. A mai na­pig gyak­ran részt ve­szek a fi­a­tal pá­rok fo­tó­zá­sán, se­gí­tem a fény­ké­pész mun­ká­ját az­zal, hogy be­ál­lí­tom a szok­nya re­dő­it, meg­iga­zí­tom a vő­le­gény öl­tö­zé­két.

– So­kat vál­to­zott az es­kü­vői­ru­ha-di­vat né­hány év­ti­zed alatt?

– Igen. Ami­kor el­kezd­tem a szak­mát, na­gyon dí­szes ru­há­kat kér­tek. Ké­sőbb egy­sze­rű­sö­dött a fa­zon és a dí­szí­tés is, de ma már pél­dá­ul is­mét gyak­ran de­ko­rá­lom a ru­hát gyönggyel.

– Hon­nan szer­zi be ezt a sok kü­lön­le­ges alap­anya­got, ame­lyek­kel te­le van a mű­he­lye?

– Szá­mom­ra ez már nem­csak mun­ka, ha­nem meg­szál­lott­ság is. Amer­re já­rok, min­den­hol le­sem a mé­ter- és rö­vid­áru-üz­le­te­ket ab­ban bíz­va, hogy rá­buk­ka­nok va­la­mi kü­lön­le­ges da­rab­ra. Ma már sok­szor ren­de­lek in­ter­net­ről is egy-egy kü­lön­le­ges sely­met vagy csip­két, de nem­egy­szer Sze­ge­dig vagy Bu­da­pes­tig uta­zom a hi­ány­zó anya­gért.

– Mi alapján dön­te­nek a meny­asszo­nyok egy fa­zon mellett?

– Leg­több­ször ki­for­rott el­kép­ze­lés­sel ke­res­nek meg, fény­kép vagy va­la­me­lyik ma­ga­zin ad­ja az öt­le­tet. De szí­ve­sen se­gí­tek is a lá­nyok­nak, ja­va­so­lok ne­kik fa­zont és anya­got. Nem elég ugyan­is, hogy egy ru­ha di­va­tos le­gyen, leg­alább olyan fon­tos, hogy illesz­ked­jen a meny­asszony egyé­ni­sé­gé­hez, test­al­ka­tá­hoz, és tud­ja is meg­fe­le­lő­en vi­sel­ni egy egész na­pon ke­resz­tül.

– Me­lyik volt a leg­em­lé­ke­ze­te­sebb ru­há­ja?

– Ta­lán az a ket­tő, ame­lyek­re egyen­ként ti­zen­két­ezer da­rab gyön­gyöt kel­lett fel­varr­nom. Gyak­ran kér­de­zik, hogy ez mennyi időt vett igény­be, de er­re nem is tu­dok vá­la­szol­ni.

– A ru­hák mel­lett egy­re na­gyobb je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­nak az es­kü­vők szer­ve­zői a ki­egé­szí­tők­nek.

– Bi­zony, pél­dá­ul az utób­bi évek­ben ter­jedt el a gyű­rű­pár­na. Ez tu­laj­don­kép­pen egy kis se­lyem­mel, or­gan­zá­val be­vont dí­szes tárgy, amely­re a hű­ség jel­ké­pét te­szik. Az anya­könyv­ve­ze­tő előtt vagy ép­pen a temp­lom­ban ezen tart­ják a gyű­rű­ket. Min­dig igyek­szem íz­lé­ses da­ra­bo­kat ké­szí­te­ni. Ke­rü­löm pél­dá­ul a szí­vecs­ké­ket, he­lyet­te in­kább le­ve­lek­kel, vi­rá­gok­kal de­ko­rá­lok. Né­hány éve pél­dá­ul azt ta­lál­tam ki, hogy az es­kü­vői meg­hí­vó egy-egy rész­le­tét te­szem át­tet­sző anyag­gal be­von­va a gyű­rűk alá. Szí­ve­sen ké­szí­tek az es­kü­vő vagy la­ko­da­lom hely­szí­né­re a szé­kek­re ta­ka­rót is, ez­zel is ün­ne­pé­lye­seb­bé té­ve az al­kal­mat.

– A szom­széd he­lyi­ség­be ép­pen a szo­ba­fes­tőt vár­ja, ugyan­is ré­gi ál­mát va­ló­sít­ja meg…

– Igen, né­hány hét múl­va már egy kis be­mu­ta­tó­te­rem­ben fo­ga­dom a fi­a­ta­lo­kat. Nem­csak meg­ren­del­ni, ha­nem köl­csö­nöz­ni is le­het majd ná­lam ru­há­kat, ki­egé­szí­tő­ket.

– A szo­bá­ra már csak azért is szük­ség van, mert nem csak a Bé­kés me­gyei fa­lu­ban élő lá­nyok ke­re­sik meg.

– Va­ló­ban, messzi­ről is ka­pok meg­ren­de­lé­se­ket. Varr­tam már fő­vá­ro­si pár­nak, és Ber­lin­ben meg­tar­tott es­kü­vőn is vi­sel­te már a ru­há­mat meny­asszony.

– Gyak­ran hal­la­ni, hogy nincs igény a ha­zai ru­há­za­ti ter­mé­kek­re, mert min­dent el­árasz­ta­nak a tá­vol-ke­le­ti áru­cik­kek. Ho­gyan éli meg ezt egy női sza­bó?

– Saj­nos tény­leg óri­á­si mennyi­ség­ben ér­kez­nek a na­gyon ol­csó ru­hák ke­let­ről. Azon­ban egy kis­ipa­ri kosz­tüm vagy öl­töny nem­csak azért sze­ren­csé­sebb vá­lasz­tás, mert azt ki­fe­je­zet­ten a meg­ren­de­lő­re szab­juk, ha­nem azért is, mert egy­ér­tel­mű­en jobb mi­nő­sé­gű. A meny­asszo­nyi ru­há­nál meg kü­lö­nö­sen is fon­tos, hogy szé­pen le­gyen el­ké­szít­ve, mert a fi­a­tal pár egy éle­ten ke­resz­tül né­ze­ge­ti az es­kü­vőn ké­szí­tett ké­pe­ket.

Saj­nos ma már vál­lal­ko­zó­ként va­gyunk nyil­ván­tart­va, de én nem sze­re­tem ezt a szót. Sa­ját ma­ga­mat kis­ipa­ros­nak tar­tom. En­nek a szó­nak ré­gen be­csü­le­te volt, mert min­den­ki tud­ta: re­mek­mű­vet kap tő­lük. Egy­re ke­ve­seb­ben va­gyunk ilyen em­be­rek, de min­den­ki­nek csak azt tu­dom ja­va­sol­ni, hogy ke­res­se az olyan termé­ket, ame­lyik nem fu­tó­sza­la­gon, ha­nem egy eh­hez ha­son­ló kis mű­hely­ben, lel­ki­is­me­re­tes mun­ká­val ké­szült. Az ál­ta­lam ké­szí­tett ru­hák egy ré­sze egyéb­ként ha­ma­ro­san egy ki­ál­lí­tás ke­re­té­ben meg­te­kint­he­tő lesz az oros­há­zi evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­ti te­rem­ben is.

László Jenő Csaba