Evangélikusok

Juliska néni, a fáradhatatlan

Bun­dás, a ta­bi pa­ró­kia ku­tyá­ja ma­gá­tól megáll Szé­kely La­jos­né, Ju­lis­ka né­ni há­za előtt. Nem cso­da, hi­szen gaz­dá­ját, Szi­ge­thy Szi­lárd lel­készt már szám­ta­lan­szor el­kí­sér­te a ti­zen­öt fős pres­bi­té­ri­um egyik osz­lo­pos tag­já­hoz. Amíg mi tisz­te­le­tün­ket tesszük a ház gaz­dá­já­nál, a ku­tyus ké­nyel­me­sen a hű­vös­be te­le­pe­dik; mintha tudná, Ju­lis­ka né­ninek bő­sé­gesen van mesélnivalója – nem is jö­vünk ki tő­le egy­ha­mar.

A nyá­ri me­leg­ből a hű­vös szo­bá­ba lép­ve egy nagy fo­tó­ra esik elő­ször a pil­lan­tá­som. Vagy negy­ven em­ber áll a temp­lom kert­jé­ben egy fris­sen ül­te­tett kis fa mö­gött. Há­zi­gaz­dánk már­is me­sé­li a kép tör­té­ne­tét:

– Ta­valy szep­tem­ber­ben ké­szült a kép, ami­kor né­hai lel­ké­szünk, Ja­kus Im­re szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­já­ra em­lé­kez­tünk. Ő 1950-től hu­szon­nyolc éven keresztül szol­gált Ta­bon és kör­nyé­kén. Lelki írásai annak idején több helyen is – nem csak az Evangélikus Életben – megjelentek. (Aki fölött az advent elsuhant cí­mű írása e számunk 11. oldalán ol­vasható. – A szerk.) Na­gyon ér­tett a mé­hek­hez is, és egy mé­hé­sze­tet ala­pí­tott itt, amely sok em­ber­nek adott mun­kát, és még ma is üze­mel. Sa­já­tos ala­kú kap­tárt ké­szí­tet­tek, ez tet­te még hí­re­seb­bé a ta­bi mé­zet. Na­gyon sze­ret­tük őt. Em­lé­ké­re fát ül­tet­tünk a temp­lom mel­lé.

Ju­lis­ka né­ni tős­gyö­ke­res ta­bi, bár gyermekkorát Bá­bor­me­­gyeren töltötte. Több mint hat­­van év­vel ez­előtt köl­tö­zött vissza a te­le­pü­lés­re, ami­kor is férjével itt telepedtek le. Tíz év­vel ez­előtt lett öz­vegy – fér­je egy éj­sza­ka szép csen­de­sen el­aludt, és reg­gel már nem éb­redt fel –, még sincs egye­dül: két fia és csa­lád­ja mel­lett nem­csak az evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet, ha­nem a te­le­pü­lés la­kói is jól is­me­rik és sze­re­tik őt. Az egész­ség­ház­ban dol­go­zott éve­kig; szek­ré­nyé­nek pol­cai te­le van­nak ap­ró por­ce­lán­fi­gu­rák­kal – a hely­be­li­ek aján­dé­kai.

– Ha a jó Is­ten is en­ge­di, idén ok­tó­ber­ben fo­gom be­töl­te­ni nyolc­van­egye­dik éve­met. Volt az éle­tem­ben na­gyon sok öröm, és vol­tak ne­héz pró­ba­té­te­lek is. De az imád­ság min­dig se­gí­tett, az adott erőt még a re­mény­te­len­nek tű­nő hely­ze­tek­ben is! Gyü­le­ke­ze­ti tag­ként, ké­sőbb pres­bi­ter­ként is sok min­dent meg­él­tem Ta­bon. Iga­zi ba­rát­ság fűz mind a mai na­pig az 1978-ban fi­a­ta­lon ide­ke­rült lel­kész­ há­zas­pár­hoz, Sza­bó Vil­mos­hoz és Sza­bó­né Pi­ri Zsu­zsan­ná­hoz, akik in­nen – tíz év­vel ké­sőbb – Kis­kő­rös­re men­tek.

Még min­dig pres­bi­ter va­gyok, bár már át akar­tam ad­ni a he­lyem a fi­a­ta­lab­bak­nak – nem en­ged­ték. Azt mond­ták, szük­ség van rám. De be­val­lom, na­gyon jó most ta­bi pres­bi­ter­nek len­ni, kár, hogy nem va­gyok fi­a­ta­labb! Ami­óta Szi­ge­thy lel­kész úr ide­ke­rült, új erő­re ka­pott a gyü­le­ke­zet! Annyi min­den tör­tént eb­ben a hat év­ben! Nem­csak a fel­újí­tá­sok­ra gon­do­lok, ha­nem ar­ra is, hogy sok hely­re el­me­gyünk, szám­ta­lan evan­gé­li­kus ren­dez­vé­nyen ve­szünk részt. Na­gyon so­kat le­het eze­ken az al­kal­ma­kon hit­ben gya­ra­pod­ni. Az Úr­is­ten ad­jon mi­nél több se­gít­sé­get a jö­vő­ben is!

– BZS –