Élő víz

„Mi­kor jön már? Mi­kor jön már?” – za­ka­tol­ja oda­bent egy tü­rel­met­len hang. (Mint ami­kor a kis­gyer­mek a hosszú uta­zás har­ma­dik per­cé­től kezd­ve tíz má­sod­per­cen­ként új­ra és új­ra meg­kér­de­zi: „Ott va­gyunk már?”)

Könnyű pléd­be bur­ko­lóz­va fek­szem a te­ra­szon. Az in­ten­zív tü­csök­mu­zsi­ka har­mó­ni­á­ját kis- és nagy­ka­puk kat­ta­ná­sa, au­tó­ke­re­kek csi­kor­gá­sa ron­dít­ja. Az élet (csak eb­ben a ké­sői órá­ban?) kel­le­met­len­nek-fül­sér­tő­nek tet­sző za­jai mel­lett a (kis)vá­ro­si fé­nyek sem ne­kem ked­vez­nek, és az össz­ké­pet csak to­vább csú­fít­ja a fe­jem fe­lett hú­zó­dó lé­gi fo­lyo­són rep­ke­dő gé­pek „ho­zo­má­nya”. Bez­zeg ami­kor né­hány éve az ágas­vá­ri tu­ris­ta­ház mel­let­ti csen­des-la­kat­lan ré­ten a har­mat­tól ned­ves fű­ben ha­nyatt dől­ve kém­lel­tem az eget!…

Pár nap­ja el­alud­tam a nya­kam; min­den ol­dal­irá­nyú moz­dulat fáj­dal­ma­san oda­szúr egyet. Még jó, hogy itt van ez az ős­ré­gi, Murphy tör­vé­nyei kö­zé il­lő ta­nul­ság: tud­ni­il­lik hul­ló­csil­lag-vizs­gá­lat köz­ben nem sza­bad ide-oda for­go­lód­ni, mert amint más­fe­lé né­zünk, biz­to­sak le­he­tünk ben­ne, hogy az előbb für­ké­szett ég­bolt­sze­le­ten rög­vest át­su­han egy me­te­or, és mi, hopp, pont le­ma­ra­dunk ró­la.

Vá­rom, hogy a sült ga­lamb a szám­ba re­pül­jön – jut eszem­be a hely­zet­ről ez a nem min­dig di­csé­rő­leg „ki­osz­tott”, de most tel­jes­ség­gel helyt­ál­ló szó­lás. Mert bár­mi­lyen so­kat kép­zel­jen is ma­gá­ról az em­ber, hul­ló­csil­la­got pa­rancs­ra-meg­ren­de­lés­re pre­zen­tál­ni – még ha az ava­tat­lan szem a Föld kö­rül ke­rin­gő meg­annyi mű­hold va­la­me­lyi­két, össze­té­veszt­vén egy an­nál per­sze sok­kal pom­pá­sabb, lát­vá­nyo­sabb és se­be­sebb iga­zi­val, eset­leg an­nak is vé­li – csak nem tud…

Lom­hán-las­san fá­tyol­fel­hő kú­szik a kép­be. Épp csak olyan „vas­tag”, hogy lá­gyan el­fed­je te­kin­te­tem elől a csil­la­go­kat, de nem te­lik el hosszú idő, és új­ra ki­tisz­tul az ég­bolt. Ugyan nem a tel­jes Tej­út tá­rul a sze­mem elé, ha­nem csak egy kis „mu­ta­tó” be­lő­le, de utó­vég­re is ne le­gyek tel­he­tet­len, nem­de?

„Gyö­nyör­ködj az Úr­ban, és meg­ad­ja szí­ved ké­ré­se­it!” – idé­ződ­nek fel ben­nem a zsol­tá­ros sza­vai (Zsolt 37,4). El­szé­gyel­lem ma­gam. Az ő ígé­re­te he­lyett in­kább az „aki meg­pil­lant egy hul­ló­csil­la­got, an­nak kí­ván­sá­ga va­ló­ra vá­lik” hi­e­de­lem­ben va­ló „re­mény­ke­dést” vá­lasz­ta­nám?!…

Hul­ló­csil­lag. Fé­nyes csó­vát húz­va ma­ga után vil­lám­gyor­san „zu­han alá”. „Most mi le­gyen…?” – tű­nő­döm a má­sod­perc tört ré­szé­ig. Vé­gül… kí­vá­nok. Olyan cso­dá­ért fo­hász­ko­dom – tu­dom, pa­ra­do­xon –, mint ami­lyen­ről a re­for­má­tus Csil­lag­pont Boly­ki Bro­thers-kon­cert­jén hal­lott „mor­zsa” be­szél. Mert nem az a cso­da, ha Is­ten tel­je­sí­ti a kö­nyör­gé­se­met, ha­nem az a cso­da, ha én azt cse­lek­szem, amit ő kér tő­lem…

Vitális Judit