Kultúrkörök

Stíl­sze­rű­en: könyv­ki­adó­ban, rak­tár és köny­ves­bolt kö­zött, pa­pír- és könyv­il­lat­ban ül­tünk le be­szél­get­ni. A Kál­vin Ki­adó kö­zel­múlt­ban nyu­ga­lom­ba vo­nult igaz­ga­tó­ja, Tarr Kál­mán re­for­má­tus lelkész ked­ves gesz­tus­ként hoz­zánk, a Lu­ther Ki­adó­hoz lá­to­gat­va me­sélt pá­lyá­já­ról, köny­vek irán­ti sze­re­te­té­ről, az egy­há­zi könyv­ki­adói mun­ka rend­szer­vál­tás előt­ti és utá­ni örö­me­i­ről és ne­héz­sé­ge­i­ről.

– Lel­kész­ként mi­ként ve­ze­tett az út­ja az írott saj­tó­ba? Min­dig úgy ter­vez­te, hogy köny­vek kö­ze­lé­ben, ol­va­sás­sal töl­ti majd az éle­tét?

–Ami­óta az esze­met tu­dom, tu­da­tos ol­va­só vol­tam, min­dent el­ol­vas­tam, ami ko­rom­hoz il­lett – és azt is, ami nem… Lel­kész­csa­lád­ban nőt­tem fel, így a teo­ló­gi­ai iro­da­lom­ra is vi­szony­lag ha­mar rá­ta­lál­tam. A teo­ló­gi­á­ra ke­rül­ve már má­sod­éves ko­rom­ban ol­va­só em­ber­ből író em­ber is let­tem. A Theo­lo­gi­ai Szem­le ak­ko­ri fő­szer­kesz­tő­je, dr. Ká­dár Im­re, aki pro­fesszo­rom is volt, kért fel elő­ször pub­li­ká­lás­ra – ez hal­lat­lan meg­tisz­tel­te­tés volt szá­mom­ra! Ké­sőbb el­vé­gez­tem az új­ság­író-is­ko­lát, és amel­lett, hogy a re­for­má­tus egy­ház lap­ja­i­ba ír­tam, a Theo­lo­gi­ai Szem­lé­nél lett az egyik fő­ál­lá­som. A Fe­le­ke­zet­tu­do­má­nyi In­té­zet­nél el­he­lyez­ked­ve úgy­szin­tén ol­va­sás­sal, írás­sal já­ró tu­do­má­nyos mun­kát vé­gez­tem.

1976-ban kér­tem az egy­ház­kor­mány­za­tot, hogy ha van rá mód, a saj­tó­mun­ka te­rü­le­tén he­lyez­ze­nek el. Így is lett. 1976-ban a zsi­na­ti iro­da kö­te­lé­ké­ben ke­rül­tem a Re­for­má­tus Saj­tó­osz­tály­ra, ’78-ban pe­dig a ve­ze­tő­je let­tem. En­nek jog­utód­ja az 1992-ben lét­re­ho­zott Kál­vin Ki­adó. A Ma­gyar Bib­lia­tár­su­lat fő­tit­ká­ri te­en­dő­it is el­lát­tam, hi­szen szo­ro­san össze­füg­gött a két te­vé­keny­ség. Ez év ja­nu­ár 31-ével men­tem nyug­díj­ba, az­zal a nyu­godt tu­dat­tal, hogy – talán nem vagyok szerénytelen – „ki­ne­vel­tem az utó­da­i­mat” Gal­si Ár­pád és dr. Pe­csuk Ot­tó sze­mé­lyé­ben.

– Egy ki­adó ve­ze­tő­je „hi­va­tal­ból” vagy „sze­re­lem­ből” ol­vas? Mi eb­ben a mun­ká­ban a leg­iz­gal­ma­sabb: fel­fe­dez­ni egy ki­adás­ra ér­de­mes mű­vet? Tár­gyal­ni, szer­vez­ni, utaz­ni, ol­va­sók­kal ta­lál­koz­ni?

– Sze­ren­csés em­ber va­gyok, hi­szen a hi­va­tá­som tel­je­sen egy­be­esett a hob­bim­mal. Pi­he­nés­kép­pen is ol­vas­tam, ak­kor vég­re nem azt, amit mu­száj, ha­nem ami­hez ne­kem volt ked­vem. Ezt az ide­á­lis ál­la­po­tot fél éve él­ve­zem is­mét, mi­ó­ta nyug­díj­ban va­gyok.

A ki­adói fel­ada­tok mint­egy het­ven szá­za­lé­ka me­ne­dzser­mun­ka. Szer­vez­ni kell, pénz­üggyel, ke­res­ke­de­lem­mel kell fog­lal­koz­ni, s ezek bi­zony idő­rab­ló te­vé­keny­sé­gek. Fon­tos volt egy­há­zi ki­adónk szá­má­ra a kül­föl­di kap­cso­lat­tar­tás is.

Saj­nos meg kell em­lí­te­nem, hogy az el­múlt har­minc év­ben nagyrészt ki­halt az a szer­ző­nem­ze­dék, amely tol­lal is hir­det­te az igét, a nyom­ta­tott be­tű segítségével is szol­gál­ta a gyü­le­ke­ze­te­ket. Ma a fi­a­ta­lok in­kább a tu­do­má­nyos pá­lyá­juk ré­sze­ként ír­nak.

– Gyök­össy End­re, Cse­ri Kál­mán… tény­leg, ki lép­het a nyo­muk­ba?

– Nem látszik az után­pót­lás, és en­nek az okai nyil­ván nem is ki­zá­ró­lag az egy­há­zon be­lül ke­re­sen­dők. Szo­mo­rú­nak tar­tom, hogy az írás­be­li­ség nem­csak a vi­lág­ban szo­rult vissza, ha­nem az egy­ház­ban is az el­múlt húsz esz­ten­dő­ben. (Ez az egyik oka annak is, hogy az elmúlt években egyre több fordítást adtunk ki.) 1980 és ’90 kö­zött egy-egy köny­v rend­sze­rint tíz­ezer pél­dány­ban jelent meg. Ma ál­mod­ni sem me­rünk ilyen­ről: át­la­go­san ezer­öt­száz pél­dány­ban je­len­nek meg a kiadványaink. Óva­tos­sá vál­tak a ki­adók, ki­sebb az ol­va­sá­si kedv, cse­ké­lyebb a vá­sár­ló­erő… E té­nye­zők el­len egy nem ér­ték­el­vű vi­lág­ban ne­héz fel­ven­ni a har­cot, még ha ezek a szá­mok két­ség­be­ej­tő­ek is…

– Mi­lyen szem­pon­tok sze­rint dön­tött egy-egy könyv, so­ro­zat meg­je­len­te­té­sé­ről?

– A könyv­höz va­ló vi­szo­nyu­lás az, amit tisz­táz­ni kell, és eh­hez az ala­pot szá­munk­ra, pro­tes­táns ke­resz­té­nyek szá­má­ra az ad­ja, ho­gyan vi­szo­nyu­lunk a Bib­li­á­hoz. Min­den ol­va­sás­nak a bib­lia­ol­va­sás kell, hogy az alap­ja le­gyen. Kí­vá­na­tos, hogy min­den hí­vő em­ber min­den­nap ol­vas­sa a Szent­írást. A ma­gá­tól nö­vő ve­tés pél­dá­já­ra gon­dol­va így olyan kész­sé­gek és igé­nyek fej­lőd­nek ki ben­nünk, ame­lyek az ol­va­sá­si kész­sé­gün­ket ál­ta­lá­ban is me­der­be te­re­lik.

A Kál­vin Ki­adó ezt szem előtt tart­va ah­hoz kí­ván se­gít­sé­get nyúj­ta­ni, hogy aki ol­vas­sa a Bib­li­át, az ért­se is, hi­szen a szent szö­veg rend­kí­vül ne­héz ol­vas­mány! Nagy­sze­rű se­gít­ség pél­dá­ul a ma­gya­rá­za­tos Bib­li­ánk, a kom­men­tá­rok, ez ve­ti meg kül­de­té­sünk alap­ját: cé­lunk, hogy az ál­ta­lunk ki­adott min­den könyv a Bib­lia jobb meg­ér­té­sét se­gít­se. Di­rekt vagy in­di­rekt mó­don bib­li­kus alap­ve­té­sű­nek kell len­nie a lel­ki­sé­gi iro­da­lom­nak is. A köny­ve­in­ket ol­va­só em­ber jus­son el a Bib­li­á­hoz, és a bib­lia­ol­va­só ke­res­sen ér­tel­me­zést, is­me­re­te­ket az ál­ta­lunk kí­nált köny­vek­ben. Így ki­ala­kul­hat egy egész­sé­ges kör, egy egész­sé­ges vi­szo­nyu­lás a köny­vek­hez. Ha ki­ala­kul egy pár­be­széd köz­tem és az ol­va­sott könyv kö­zött – vé­le­mé­nyem sze­rint ez az iga­zi ér­tel­me az ol­va­sás­nak. Ak­kor ta­nul­tam meg „jól ol­vas­ni”, ha a vi­lág­iro­da­lom is vé­gül a Bib­li­á­hoz visz vissza. Ha fel­fény­lik a Szent­írás va­la­me­lyik igaz­sá­ga. Egyházi ki­adó ak­kor dol­go­zik jól, ha min­den­ki, aki a temp­lom­ba jár, be­le­ért­ve a pa­pot is, kap va­la­mit, ami szá­má­ra so­kat je­lent, lel­ki, szel­le­mi táp­lá­lé­kot nyújt.

– Me­lyik a leg­ked­ve­sebb köny­ve a több száz kö­zül, ame­lyet a ki­adó az Ön ve­ze­té­sé­vel meg­je­len­te­tett?

– Egy­ér­tel­mű­en a bib­lia­ki­adást em­lí­tem, en­nek vol­tak mér­föld­kö­vei az év­ti­ze­dek so­rán. A re­vi­de­ált új fordítású Bib­lia 1990-ben, a de­u­te­rok­ano­ni­kus köny­vek új for­dí­tá­sa, az em­lí­tett ma­gya­rá­za­tos Bib­lia, a szlo­vák–ma­gyar, ro­mán–ma­gyar Új­szö­vet­ség mind-mind túl­mu­tat­tak ön­ma­gu­kon. Hi­he­tet­le­nül jó ér­zés, hogy har­minc éven át én vol­tam fe­le­lős a ma­gyar nyel­vű pro­tes­táns Bib­li­á­ért! Örö­möt és Is­ten irán­ti há­lát vált ki be­lő­lem. Ta­valy a Bib­lia éve prog­ram­so­ro­zat pe­dig kü­lö­nö­sen is nagy­sze­rű le­he­tő­ség volt ar­ra, hogy még töb­ben kéz­be ve­gyék a Szent­írást.

– Ké­rem, árul­ja el: mit ol­vas most, hogy vég­re van sza­bad ide­je?

– Na­gyon sze­re­tem Up­di­ke-ot – re­for­má­tus lel­kész fia volt, de nem csak ezért –, s most, hogy meg­halt, a ma­gya­rul meg­je­lent összes köny­vét (új­ra)ol­va­som. Ez­zel pár­hu­za­mo­san Chur­chill­től Az an­gol aj­kú né­pek tör­té­ne­tét. És él­mény volt ol­vas­ni utó­da­im dok­to­ri disszer­tá­ci­ó­it: Gal­si Ár­pá­dét Ja­kab­ról, az Úr test­vé­ré­ről, va­la­mint Pe­csuk Ot­tó­nak a Pál és a ró­ma­i­ak cí­mű köny­vét. Hra­balt pe­dig bár­mi­kor szí­ve­sen kéz­be ve­szem.

– Kőháti –